web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

Anyám

Anyám

Mesélő ember vagyok, az egész életemet úgy éltem le, hogy történeteket meséltem. Szemben a mesemondókkal, az én történeteim megtörtént eseményekről szólnak, hiszen maga az élet teremti meg a legizgalmasabb, legcsodálatosabb történeteket. Külpolitikai újságíróként a világban zajló eseményről szólok, magánemberként a saját életem eseményeit tárom az érdeklődők elé. Szerencsére van elég mesélnivalóm, így a mesélésből soha nem fogyok ki. Igaz, sok olyan történetem van, amit már sok ezerszer elmeséltem, de azt, amelyiket itt, most leírok, még nem mondtam el soha senkinek. Barcs Endre írása.

Az a csodálatos barna és mélységesen szomorú szempár immár örökre velem marad. Anyám a fekete-fehér fotón, ami valamelyik híresebb fotószalonban készülhetett, egykedvű fájdalommal tekint a fényképezőgép lencséjébe. Feje kicsit félrebillenve. Szépen ívelt arcát szép barna haja keretezi.

Ha férfiszemmel nézem, és nem úgy, mint anyámat, meg kell állapítanom, hogy szép nő volt. Szépségét a fájdalom adja; olyasvalaki, akit megtört az élet, ám a megélt borzalmak és nehézségek szépséggé, szelíd szépséggé szelídültek az arcán.

Anyámnak ez a tekintete belém égett, és megmaradt akkor is, amikor arcának szép ívét az alattomos betegség lassan átformálta, amikor arca feldagadt, a szeme akkor is némán égetett.

édesanya, gyász, fiú, betegség, gyerekkori emlékek

Barcs Endre az édesanyjával
Kép: Barcs Endre családi albuma

Anyám egy kis erdélyi faluban született, szegény családban, ahol tizenhatan voltak testvérek.

A szülők nem bírtak ennyi gyereket nevelni, így néhányukat más családoknál helyezték el, kiadták őket nevelőszülőknek. Anyámat is. A házaspár, amelyik gondozásba vette, cselédként bánt vele. Kora hajnalban neki kellett az állatoknak enni adni, az udvart rendben tartani, mosni, főzni, takarítani.

Esténként az istállóban aludt, szalmán. Nevelőanyjának nem lehetett ki minden kereke, ugyanis az volt a szokása, ha nem tudott aludni, kiment az istállóba, felkeltette anyámat, furulyázott neki, és anyámnak táncolnia kellett. A férfi sem kímélte, ha valami kivetnivalót talált anyám munkájában, egy botot táncoltatott anyám hátán.

Cselédnek került a Bartsch-birtokra is, Nagyváradra.

Nagyszüleim igen tehetősek voltak, volt föld és véget nem érő szőlő ültetvény, kellett a segítség. Nagyanyám szerint anyám mindig vidám volt, felszabadult és csoda szép. Énekelve, boldogan dolgozott, és ahogy lenni szokott, apám, a fiatalúr beleszeretett.

Igaz, előbb csak együtt bohóckodtak, anyám beöltözött férfiruhába, bajuszt festett magának, kalapot rakott a fejére, apám meg csavargót alakított, cigarettával a szája sarkában, szakadt trikóban – így örökítette meg őket a fényképezőgép lencséje.

(„Gyerekek, gyerekek, mikor nő be fejetek lágya?” – kérdezte kedvesen korholva őket nagymama.)

A családnak eszébe sem jutott, hogy tiltsa a kapcsolatot a cselédlány és a saját fiuk között. Ez nagyapa liberális szelleme, és nagyanyám jó szíve.

édesanya, gyász, fiú, betegség, gyerekkori emlékek

Barcs Endre az öccsével
Kép: Barcs Endre családi albuma

Apám négyszemközt örök hűséget ígért anyámnak, aztán kimászott a nagyváradi sétálóutca sarkán álló házuk ablakán, és meglógott Budapestre. Anyám meg utánajött.

Kitört a világháború, apám belépett a Kisgazdapártba, ahol személyes jó barátságba került a párt elnökével, Bajcsy-Zsilinszky Endrével.

Amikor a németek 1944-ben bejöttek, akkor igyekeztek elfogni minden haladó értelmiségit, így Bajcsy-Zsilinszkyt is, aki fegyverrel várta őket. Pisztolya hamar kiürült, de amúgy se ment volna sokra a túlerővel szemben.

Apunál nem volt fegyver, őt a szerkesztőségből vitték el. A Fő utcában kerültek egy cellába. Itt ígérte meg Bajcsy-Zsilinszky apámnak, ha gyereke lesz, vállalja a komaságot. A születésemet már nem érhette meg, 1944 karácsonyának napján, Sopronkőhidán kivégezték. A felesége tartott a keresztvíz alá, ezért úgy tekintem, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre a keresztapám. Ezért is lettem Endre. Bár semmit nem tettem érte, büszke vagyok rá!

Apu a nyilasok kezébe került, akik felvitték a Sváb-hegyre, az úgynevezett nyilasházba.

A kínzás egyik formája az volt, hogy egymástól félméternyire, olyan két méter magasan bevertek két vasrudat, és a ketté közé, középre egy horgot. A fogolynak ebbe a két vasrúdba kapaszkodva fel kellett húznia magát, és az állát a horogra helyezni. Vallatás közben a foglyok két kezét fáklyával égették. Ha elengedte a vasrudat, az állával fennakadt a horgon.

Apunak ezt sikerült megúsznia, csak a fogait verték ki a nyilasok. Az összeset. Ki tudja, mi lett volna vele, ha anyám össze nem szedi az összes ékszert, amit csak a házban talált, és el nem megy vele a nyilasházba, ahol egy őrként ott szolgáló szimpatikusabb suhanccal meg nem állapodik, hogy aput kimenti. Szerencsére a fiúban volt annyi becsület, hogy állta a szavát. Így menekült meg apu, aki ezután a Lónyay utcában lévő lakásuk pincéjében rejtőzött el.

édesanya, gyász, fiú, betegség, gyerekkori emlékek

Barcs Endre az édesapjával
Kép: Barcs Endre családi albuma

Én nem voltam rossz gyerek, csak eleven.

„Nem rossz gyerek ez, csak kibírhatatlan!” – mondogatta nagyanyám.

Én pedig rettegtem anyámtól, mint ahogy miatta egész életemben rettegtem mindenféle erőszaktól. Ha anyámnak nem tetszett a viselkedésem, elkapott, bezárt a fürdőszobába, ahol fel kellett állnom a lecsapott WC-tetőre, lehúzni a nadrágomat, és hátat fordítani neki. Anyám egy kettéfűrészelt síbotra bőrszíjakat szegezett, és ezzel az ostorral jól elvert. Nagyapám ilyenkor a fürdőszoba ajtaján dörömbölt: – Megölöd azt a gyereket, meglásd, megölöd egyszer! – De anyám nem volt kíméletes hozzám.

A verés iszonyatosan fájt, rettegtem, ha elővette az ostort. Eleinte üvöltöttem, mint a sakál, de később megmakacsoltam magam. Összeszorítottam a fogam, és meg se szisszentem, bárhogy is fájtak az ütések. A verést még kibírtam valahogy, de ami azután következett, az volt a legborzalmasabb. A verés után anyám zokogva borult rám, mondta, hogy mennyire fáj neki, amiért meg kell vernie. – De ugye azért szeretsz? – kérdezte. Azokban a pillanatokban meg tudtam volna ölni, úgy gyűlöltem, de mégis szerettem, mert az anyám volt, és én is sírva borultam a nyakába.

édesanya, gyász, fiú, betegség, gyerekkori emlékek

Barcs Endre
Kép: Barcs Endre családi albuma

Különös kapcsolat volt a miénk.

Valami különös és megmagyarázhatatlan kapcsolat volt közöttünk. Tizenegy éves voltam, azon a nyáron is Balatonszabadiban nyaraltam a nagyszüleimmel. Anyám akkor már nagybeteg volt, és Budapesten maradt. Egy napon minden előzmény nélkül rám jött, hogy nekem fel kell mennem Pestre, mert anyám látni akar.

Nagyapám nem akart elengedni egyedül, de én ragaszkodtam hozzá.
– Honnan veszed, hogy látni akar? – kérdezte nagypapa. – Érzem, hív, mennem kell! – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

Addig erőszakoskodtam, míg megvette a jegyet, és feltett a vonatra. Anyámat nem tudta értesíteni az érkezésemről, mivel akkor még nem volt Szabadiban telefon, ahhoz be kellett volna utazni Siófokra, a postára. Ez volt az első hosszabb utam egyedül, de tudtam, melyik buszra kell szállnom, hol kell átszállnom, végül megérkeztem a Törökvészi út végére, ahol a buszmegállóban már várt Mariska néni, a háztartási alkalmazottunk.

– Nem hiszek a szememnek! Anyád azt mondta, jöjjek ki eléd, mert hazajössz meglátogatni őt. Nem akartam megsérteni, kijöttem. Gondoltam, várok fél órát, és visszamegyek. Öt perce állok itt.

– Pontosan tudtam, mikor érkezel!

Láttam, ahogy jössz! Lelki szemeimmel végigkísértelek az úton. Gyere, csókolj meg! Nagyon hiányoztál, úgy éreztem, nem bírom tovább anélkül, hogy lássalak! Fogd meg a kezem, és maradj itt mellettem! – fogadott anyám. És mégis szinte naponta véresre vert. Gyűlöltem és imádtam.

Aztán néhány nappal tizenötödik születésnapom előtt elvesztettem. Amikor apu hazajött, és közölte a hírt, nem tudtam felfogni, hogy mit mond. Anyám biztos még a kórházban van, és nemsokára hazajön. Ezzel szédítettem magam. Nincs semmi baj, még néhány nap, talán egy hét, vagy kettő, és itt lesz.

édesanya, gyász, fiú, betegség, gyerekkori emlékek

Barcs Endre
Kép: Barcs Endre

A temetésen sem éreztem semmit.

Január volt, az óbudai temető sírhantjaira köd borult, lassan és némán hullt a hó. Én ott álltam apám mellett, a sírgödör szélén, és azt kérdeztem magamtól, hogy kit temetünk. Anyámat nem, anyám nem halhatott meg, hiszen ő az én édesanyám! A pap beszélt és beszélt, semmit nem hallottam belőle, csak a füstölő émelyítő szagát éreztem, a füstölőét, amit ott lóbált az orrunk előtt. Akárhányszor egy templomban megérzem a füstölő illatát, anyám temetése jut eszembe.

Sokáig nem tudtam beletörődni az elvesztésébe.

Istent okoltam és káromoltam, amiért elvette tőlem. Az Oroszlán-szikla tövében laktunk, így felmásztam a legmagasabb sziklára, és ott vártam, hogy történjen valami. Mélyen alattam az erdő sóhajtozott, távolabbról a város monoton morgása hallatszott, egyébként csend volt, végtelen és üres csend. Sokszor kellett felmennem oda, amíg végül megtanultam szembenézni a megmásíthatatlan igazsággal.

 

 

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Közösség

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit