Van egy játék, amelyben az nyer, akinek sikerül túlélnie egy hónapot, és van több mint egymillió mélyszegénységben élő, akinek mindez a valóság. Az ő mindennapjaikhoz húz közelebb bennünket a Szociopoly interaktív színházi társasjáték, amelyben bárki kipróbálhatja, mire lehet elég egy hónapban a segély, a családi pótlék, a gyes és – ha akad épp – az alkalmi munka. De vajon tudunk-e szórakozni akkor, amikor az életben maradásunk a tét? A színdarab szövegírójával, Fábián Gábor színész-rendezővel beszélgettünk.
Az interaktív társasjátékról
A mai magyarországi kistelepüléseken élő szegény családok életéről szóló Szociopoly színdarabban a játékosoknak a tartósan munka nélkül lévők jövedelmi viszonyai között kell túlélniük a hónapot. A játék konstruálta valóságban mindenki a saját bőrén érezheti a kirekesztődés szorítását és átélheti a munka, a pénz és az erőforrások nélküli mindennapi túlélés feszültségeit.
A társasjáték során a falu lakóinak – vagyis a nézőknek – többek között arról kell döntenie, hogy akar-e feketén dolgozni, befizeti-e a villanyszámlát, vagy uzsoráshoz fordul-e kölcsönért. A társasjátékot Fodor Kata szociális munkás és Bass László szociológus dolgozta ki 2010-ben, ami alapján 2014-ben a Mentőcsónak Egység és a Gyerekesély Egyesület koprodukciójában elkészült a színdarab is.
Anyamagazin: Hogy született meg a Szociopoly színházi darab megírásának gondolata?
Fábián Gábor: A társasjátékkal akkor találkoztam, amikor a Szputnyik Hajózási Társaság nevű független színház Bodó Viktor által rendezett Social Error darabját játszottuk. A nyári szünetben aztán jött az ötlet, hogy minden játékmező akár egy színházi szituáció is lehetne. Bass Lászlóval beadtuk a darabot a Sín Művészeti Központ pályázatára, és megnyertük. Nem sok pénzt, de éppen eleget ahhoz, hogy elindítsuk.
A.: Van személyes érintettséged?
F. G.: Panelgyerekként, az alsó középosztály tagjaként a szegregált iskolarendszer másik oldalán ültem. Nem volt cigány osztálytársam. Szociálisan érzékeny, független színházi színész lettem. Előtte nem foglalkoztam a témával, nincs személyes indíttatásom, de mindig is érdekeltek a társadalmi problémák, az interaktív társasjátékok.
A.: Mégis hogyan tájékozódtál a mélyszegénységről?
F. G.: Elvégeztem az ELTE-n a szerzőtársam, Bass László által tartott szegénységkurzust. Ötnapos szociotáborokba is eljutottam, általában első évfolyamos hallgatókkal, én kétszer is voltam. Szerencsen és környékén, Tokajban, Prügyön, Mezőcsáton jártunk, ahol kérdőíveket és interjúkat készítettünk. Itt ismertem meg a szegények világát, itt láthattam mindkét oldalt, és betekinthettem a szegénységet elválasztó láthatatlan kerítés mögé. Amikor átléped a küszöböt, és megkínálnak kávéval, rájössz, hogy itt is emberek élnek, ugyanolyanok, mint mi. Ragyogó szeműek, vagy akár bamba képűek. Természetesen a szegénységben élők sem csak szentek.
2-2,5 millióan a létminimum alatt
A mélyszegénységnek nincs rendes definíciója – és nincs róla statisztika. A jövedelmi szegénységet mérik; 2020-ban a szegénységi küszöb egy kétgyerekes családban havi 244 ezer forint volt. A létminimum értéke ugyanebben a négytagú családban havi 294 ezer forint.
Bass László szociológus szerint a magyar népesség 12 százaléka a jövedelmi szegénység küszöbe alatti jövedelemből él, a létminimum alatt élőkről csak becslések vannak – kb. 2-2,5 millió ember. A 0–17 évesek 9,5 százaléka – kb. 180 ezer gyerek – él szegénységben. De a legszegényebb egymillió ember között 300 ezer gyerek él, esetükben az egy főre jutó éves jövedelem kb. 500 ezer forint.
A.: Mesélj még a táborról!
F. B.: Brutális nyomorral szembesültem, ahol durva elnyomó rendszer van jelen. Feltöltődtem, mint egy szivacs. Mélyszegénységben élőket és középosztálybelieket is feladatunk volt megkérdezni, majd minden nap végén megbeszéltük, kivel mi történt. Az egyik kérdező például egy Nagy-Magyarország-falvédő alatt ülve kérdezte meg, hogy van-e cigány származású a családban. Erre jött a válasz: „Hülye vagy? Mink itt mind rasszisták vagyunk!” Ugyanerre a kérdésre volt olyan válasz is egy másik középosztálybeli családtól, hogy „Nincs, és nem is ajánlom!”.
A.: Milyen történeteid vannak a mélyszegénységben élőkről?
F. G.: Nyíregyházán játszottuk a darabot, ahol valamennyire ismerős voltam, mert hat évig ott voltam színész. Gondoltam, elmegyek egy ottani faluba, hogy elvigyem a többi színészt is. Éppen az utcán sétálva telefonáltam Bass Lacival, amikor satufékezett mellettem egy rendőrautó. Az igazoltatás során kiderült, hogy az ott lakók hívták ki a rendőröket, mert féltek tőlem, a magas, szőke, telefonáló férfitól, nem értették, hogy kerülök oda. Azt hitték, azért telefonálok, mert épp hívok valakiket, hogy megtámadjuk őket. Itt átléptem ezt a láthatatlan falat. Egyébként fordítva is így van: amikor például ülsz egy kávézó teraszán, és egy szegénységben élő odajön hozzád, félsz, mert nem tudod, mit akar. Egyszer, amikor a falusi házamat feltörték, elmentem a rendőrségre, kijött a nyomozó, majd a kocsmánál beüvöltött, hogy „Sanyika, Pistike, gyertek ki azonnal!”. Kikullogott két ötvenes ember, aki megtörten kérdezte: „Főnök úr, mi a gond?” Még nekem is megalázó volt látni.
A.: Hogyan vitted színre a Szociopolyt?
F. G.: A szociotáborok után tele volt az agyam mondatokkal, brutális törtérténetekkel, aztán nyár végén leültem, és elkezdtem kihányni magamból. Az első lépés a játék működtetése volt, a jelentős játéktechnikai fejlesztésen Lacival közösen dolgoztunk, hogy melyik játékmezőn pontosan mi történjen. A második lépés a mozaikos élethelyzetek kidolgozása volt, a falusi elit és a szegények élettörténete. Jenő, Lacika és a többi szereplő kitalálása, amihez nem kellett nagy fantázia.
A.: Szeretted volna, hogy szórakoztató legyen?
F. G.: Igen, azért vannak benne a poénok. Muszáj röhögni, muszáj a feszültséget humorral oldani. Közösségi élményt ad, és jó játszani, emiatt szokták csapatépítőkön is kérni.
A.: Milyen a közönség?
F. G.: Kétféle közönségnek játsszuk. Diákoknak iskolai környezetben, akik játszanak és stratégiáznak, nekik nem közeli ez a világ. Sok esetben úgy fogják fel, hogy ez csak egy játék, nem veszik meg a cipőt vagy a szemüveget a gyereknek, egyszerűen csak meg akarják nyerni. A végére persze azért bekerül a gyomorszájas, mert rájönnek, hogy a valóságban nem így játszanának. A felnőtteket sokkal jobban meggyötri a sárga csekk és az alapszükségletek kielégítése.
A.: A darab 2014-es. Azóta át kellett írni?
F. G.: A gyes és a családi pótlék összege 2008 óta nem változott, úgyhogy csak az inflációhoz képest kellett a költségeket átírni, és a közmunkabért az aktuálishoz igazítani.
A.: Mit gondolsz, milyen hatása van a darabnak a nézőkre?
F. G.: Nehezen mérhető. Ha az elutasítás és a félelem oldalán tudunk egy hajszálrepedést létrehozni, akkor már elértük a célunkat. Legyen a néző fejében egy elmozdulás. A játék végén mindenki rájön, hogy a rendszer ellen küzd, és nem tud nyerni. A cél az, hogy a minden oldalról fájdalmas valóságról beszélgessünk. Éljék át, amikor csak megfigyelőként is kinyílik a bicska. A Szociopoly kinyitja azok szemét is, akik évtizedek óta egymás mellett élnek a szegényekkel. Ilyen a védőnő, az orvos, akik előtte nem látták horizontálisan a képet. Az előadás után egyben meglátják, és rájönnek, hogyan kapcsolódik össze számos dolog, amiről fogalmuk sem volt.
A.: Volt már olyan, hogy mindegyik csapat nyert?
F. G.: Igen, a premieren, mert ott még nem voltak reálisak a bevásárlási költségek. Elég volt csak 1000 forinttal felemelni, és máris sokan buknak. Az eddigi játékok során általában a közmunkáscsaládok tudják nullára kihozni a hónapot, de jellemzően mínuszos mindenki. Volt, amikor a játékosok több 100 ezer forint mínusszal zárták a hónapot.
A.: Egyébként mennyire nyitott a közönség az interakcióra, mennyire szeretnek bevonódni a játékba?
F. G.: Van egy beállt mechanizmus. Először leülnek hátra, amíg van hely. Van olyan, aki dacoskodik, hogy engem bizony ti nem tesztek játékossá. Aztán eltelik fél óra, és őket is bedarálja a játék. Előrébb húzzák a széket, és elmondják a véleményüket – előbb-utóbb mindenki bevonódik.
A.: Van-e, aki nem alkalmas a játékra?
F. G.: Felmerült, hogy edukációs jelleggel jó lenne nekik is előadni, de a szegénységben élőkkel nem játszunk. Nem fair beleverni a szegénységben élők orrát a moslékos vödörbe, és nekik mutogatni, milyen kevés esélyed van kikeveredni ebből, nem erről szól a játék. Olyan már előfordult, hogy egy felszámolás alatt lévő telep lakóinak eljátszottuk, akik felújított házakba költözhettek. Jimmy, a cigány ember és a társasházakat felújító építkezési munkavezető is részt vett rajta. A végén a munkavezető elmondta, hogy milyen jó az élethosszig tartó tanulás, mire a cigány ember az orra alá dugta az uzsorás váltóját, hogy „Élethosszan tartó tanulás? Én ezzel vagyok elfoglalva, b.szod!”.
A.: Szerinted milyen hatása van az interaktív színháznak a nézőkre?
F. G.: Van igény a modern interaktív színházra. A színházi alkotók egy csoportja úgy látja, hogy a színház az a terep, ahol az emberek, a nézők igenis szóba állhatnak egymással. Egyfajta kommunikációs fórum. Ez egy tendencia a demokrácia és a kommunikáció válságára reagálva. A színház sokkal több és izgalmasabb is lehet, legyen másmilyen, mint a megszokott. A mi színházunknak a társadalmi szemléletformálás a célja.
A.: Tervezel folytatást?
F. G.: A Szociopolynak nincs folytatása, de azóta részt vettem több hasonló interaktív produkcióban is: a 2016-os Menekülj okosan!-ban, a 2017-es Cím nélkülben és a 2021-es A leprikónok átkában.
Mostantól adód 1%-ának felajánlásával is támogathatod a mélyszegénységben élő gyermekeket – megmutatjuk, hogyan. Kattints ide!
