„21 éven át hetente kerestük az eltűnteket” – interjú Incze Zsuzsával

Vajon van-e olyan ember, akinek nem facsarodik össze a szíve a Runaway Train hallatán? A Soul Asylum legendássá vált zenéjével induló Csellengők 21 éven át szólította a képernyők elé Magyarországot minden vasárnap délután. Incze Zsuzsa, a műsor vezetője, szerkesztője, riportere és később már rendezője is ez idő alatt több ezer, gyermekét kereső családnál járt, de miután minden adás forgatókönyvét az élet írta, két egyforma történet sosem volt. Az eltűnt gyermekek világnapján a háromgyermekes televízióssal beszélgettünk, aki már háromszoros nagymama is.

Névjegy
Az általános gépészmérnök-tanárként végzett Incze Zsuzsa újságíró diplomáját 1976-ban szerezte a MÚOSZ másoddiplomás-képzésén. Pályafutását újságíró gyakornokként a Köznevelés szerkesztőségében kezdte, majd az Új Tükörbe került. 1978-tól a Magyar Rádió, 1983-tól pedig a Magyar Televízió munkatársa is. Képernyőn először a Fiatalok órájában bukkant fel, majd láthattuk őt a Péntek esti randevúban, később állandó munkatársként az Ablakban, és felelős szerkesztője lett az Évgyűrűk című heti műsornak is. Az 1994-ben indult Csellengőknek 21 éven át volt a szerkesztő-műsorvezetője. Incze Zsuzsa számos egyéb riport- és dokumentumfilmet is rendezett, szerkesztett, továbbá két riportkötetet is írt. A Csellengők és a Szakítópróba című könyvek szerzője munkásságáért több állami és szakmai díj mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét is megkapta.

Anyamagazin: Hogy kezd egy televíziós eltűnt gyerekek után kutatni?

Incze Zsuzsa: Témákat kerestem, amikor a Vöröskereszt sajtófőnöke mutatott nekem egy amerikai klipet, amiből Boros Lajos készített egy hazai változatot. Ez volt a Soul Asylum Runaway Train című száma, amelyben Boros az eltűntként keresett amerikai gyerekek képét a Magyarországon, illetve a Magyarországról eltűnt gyerekek fotóira cserélte ki. A klipet az egyik budapesti kerületi kábeltévé be is mutatta néhányszor. Akkor volt négyéves a harmadik gyermekem. Látva a drámai képeket, hajtott a szülői féltés, az aggodalom és a tudat, hogy ezzel a klippel nekem dolgom van, hiszen remélni lehetett, hogy a fotókon látható eltűnt gyerekek közül a nyilvánosság segítségével sokan megkerülnek majd. Ám ha a fényképük „örökre” ott marad, az számos személyiségjogi problémát vonhat maga után. Megkerestem Boros Lajost, akitől megtudtam, hogy részéről ez a „képcsere” csupán egyszeri próbálkozás volt, és cseppet sem volt ellenére, hogy a klip apropóján készüljön egy televíziós műsor. Így indult a Csellengők heti élő adása, amely lehetőséget adott arra, hogy megszólaljanak benne az eltűnt gyerekek és felnőttek családtagjai – hogy kibeszéljék az aggodalmaikat, a félelmeiket, és ami a legfontosabb, bizonyságot adjanak a soha nem múló szeretetükről is, amit korábban közülük oly kevesen és oly ritkán voltak képesek megfogalmazni egymásnak.

A: A Csellengőkkel egy addig ismeretlen műfajt teremtettél a hazai televíziózás történetében.

I. Zs.: Többszörösen hatékony műfaj volt ez. És azzal, hogy az élet írta minden egyes adás forgatókönyvét, sosem volt két egyforma történet. A Csellengők stábjának minden tagja minden helyszínen, minden családhoz, minden esetben a legnagyobb empátiával érkezett 21 éven át. A néző vasárnap délutánonként 15 órakor élőben láthatta az adást. Ilyenkor a családok általában már túl voltak az ebéden, a kicsik már aludtak, az anyuka még mosogatott, az apuka az újsággal a hasán elszunyókált a kanapén, a nagymama kötögetett, a tinédzser meg valahol ott lébecolt, amikor felcsendült az M1-en a Runaway Train. Ma már csak azt mondják rá, ez a Csellengők zenéje.

A: Hány család életének lettél a részese?

I. Zs.: 1994-től 2015-ig hol az M1-en, hol a Duna tévében minden vasárnap volt adás, általában két-három történettel. Több ezer családnál jártunk, és sok ezer fényképet mutattunk be. A klipben minden héten benne volt legalább tizenkét fotó, amelyeket szükség szerint cserélgettünk. A Csellengők nyáron sem szünetelt, persze volt olyan, hogy szabadság miatt ismétlő műsorokat sugároztunk, de a képek akkor is „dolgoztak”. A klip tehát már önmagában is számos információ hordozója volt.

A: Háromgyermekes anyaként hogy tudtál benne lenni ezekben a történetekben?

I. Zs.: Nem volt egyszerű. Ott volt például Szathmáry Nikolett története (az 1998-ban eltűnt, hétéves kislány földi maradványait megtalálták, a gyilkosát azonban soha – a szerk.). Amikor hosszú idő után bizonyság született Niki haláláról, a tehetetlenségtől, hogy nincs tovább, nincs már kit keresni, sokáig képtelen volt felocsúdni minden jóérzésű ember. Mi a Csellengőkben egy képi etűddel és hangos búcsúval próbáltuk világgá kürtölni az édesanya fájdalmát, amire persze nincsenek szavak. Arra mindig volt lehetőségem a Csellengőkben, hogy „kikiabáljam” a szülők fájdalmát, az utca emberének kínjait, s ezzel együtt a saját félelmeimet is. Amikor Niki eltűnt, már három gyermek édesanyjaként sok mindent megéltem. Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy vajon tudnám-e kezelni, ha a szeretteim közül bárkivel hasonló történne. Ugyanakkor azt is látni kellett, hogy az „érintettek” többsége számára a média nagy lehetőség a segítségre. Persze akkor is voltak olyanok, akik elutasították a segítő kezet. Ezt is tiszteletben kell tartani.

A: Azért a gyerekkori emlékeimben úgy él, hogy a Csellengőkben több volt a sikersztori, mint a szomorú véget érő történet.

I. Zs.: Mindig minden eset végkifejlete többesélyes. Volt, hogy több száz kilométert utaztunk egy riportért, forgattunk, és épphogy hazaértünk, telefonált a szülő, hogy estére megkerült a gyermeke, majd kérte, tekintsünk el a történetüktől, ne használjuk a Csellengőkben. A mi tisztünk itt véget ért, hiszen az elsődleges cél mindig az volt, hogy közvetítsünk a szülő és a gyerek között. Érzelmeket, pozitív üzeneteket „postázzunk” azoknak, akik úgy mentek el otthonról, hogy vakmerően fejest ugrottak a semmibe.

A: Mi vezet vissza egy gyermeket a szüleihez?

I. Zs.: Volt olyan eset, hogy az anya a Csellengők kamerája előtt mondta ki először a „bűvös” mondatot: „Nagyon szeretünk téged, kicsikém!” A fia, akinek az üzenet szólt, azon a vasárnapon épp egy vidéki panzióban dekkolt, és épp a Csellengőket nézte. Összepakolt, és hajnalra hazaért Fehérvárra. Soha nem múló örömet szereztek egymásnak ezzel az egy mondatban megfogalmazható vallomással. És ez a vallomás kötelez. Szülőt és gyereket egyaránt. Vagy ott volt annak a 12 éves kisfiúnak a története is, aki a 13. kerületi háztömbjük padlásán bújt el az apja elől. A srácot az édesanyja halála után a túlságosan szigorú édesapja nevelte. A barátok ismerték a fiú rejtekhelyét, naponta vitték neki az élelmet, és ugyancsak ők látták vasárnap a Csellengőkben az elkeseredett apát, aki kétségbeesetten kért segítséget a nézőktől és a fiú barátaitól. Az adás után a srácok felszaladtak a padlásra, és elmondták a fiúnak az édesapja üzenetét: szeret téged, és alig várja, hogy hazaérj!

A: Dühből, félelemből azért elég sok minden ki tud szaladni az ember száján, pláne egy kétségbeesett szülőén. Hogy lehet az, soha senki sem szidta a gyerekét a műsorban?

I. Zs.: A Csellengőkben kínosan vigyáztunk arra, hogy soha senkinek a személyiségi jogaiba ne gázoljunk bele. Ha a szülő szitkozódott, jeleztem felé, hogy: „Ez így nem mehet adásba! Önnek joga és lehetősége van arra, hogy keresse a gyerekét, elmondhatja, ha önnek fáj valami, de ne bántsa éppen őt, aki valamiért mégiscsak világgá ment!” Szinte minden esetben hatott a „lelki fröccs”, s amikor előkerült a kiskorú, hálálkodó telefonok érkeztek.

A: Hogyan fogadtak téged az előkerült gyerekek?

I. Zs.: Ha egy gyerek előkerült, és volt kedve mesélni arról, merre járt, mi történt vele, akkor beszélgettünk. Soha egyikük sem mondta azt, hogy ezt ne tessék leadni a tévében. Egyszer egy 10 éves kislánynál jártunk, aki azért szaladt el otthonról, mert rossz jegyet kapott. Megérkeztünk a lakásba, beléptem a gyerekszobába, a kislány ott ült a szőnyegen, leültem mellé, be nem állt a szája, csak mondta és mondta. Ott, a saját közegében fél óra múlva már nem is emlékezett rá, mi volt az ok, amiért napokra eltűnt.

A: Ez most épp egy pozitív történet, de nem mind volt ilyen.

I. Zs.: Sőt! Volt, aki újra eltűnt, és olyan is akadt, aki sajnos sosem került elő, vagy holtan találtak rá. Ezeket a helyzeteket is kezelni kellett.

A: Hogyan lehet kezelni?

I. Zs.: A legnagyobb alázattal és nagy-nagy együttérzéssel. Hiszen a legtöbb esetben, amikor forgatni indultunk, még nem lehetett tudni, hogy mire érkezünk. Ha tragédia történt, időt kellett hagyni a gyászoló szülőnek, és időt magunknak is, hiszen a gyermek, aki holtan került elő, egy kicsit a Csellengők „halottja” is. Hiszen ez a műsor azokért a fiatalokért készült hétről hétre, akiknek talán még lehetett kezet nyújtani. Amit talán a Csellengők alatt elsőként megtanultam, hogy eldönthetetlen a kérdés, mi az elviselhetőbb: a kegyetlen bizonyosság, hogy a gyermeked már nincs az élők között, vagy a holtig tartó bizonytalanság érzése, hogy talán még él valahol, és egyszer még hazatalál.

A: Tudsz az egykori csellengőidről valamit?

I. Zs.: Egy idő után ezek a kapcsolatok elhalkulnak, hagyom, hadd folyjon az életük. Magam nem kell, hogy a hétköznapjaik része legyek, csak egy pillanatra voltam az, és talán azzal a pillanattal tudtam újabb pillanatokat találni, adni számukra. Egyébként a mai napig megvan a csellengős telefonom az eredeti számmal, olykor még most is hívnak, hogy tudok-e segíteni. Ma már legfeljebb tanácsot adhatok.

A: 21 év sok idő. Túlzás azt mondani, hogy amikor véget ért a Csellengők, akkor a negyedik gyermeked veszítetted el?

I. Zs.: A Csellengők családtag volt nálunk, ha úgy tetszik, valóban a negyedik gyermekem. Az is tény, hogy volt, amikor sokkal több időt kapott (vagy vett el) tőlem, mint a három kiskorú gyermekem otthon. Ám az is igaz, hogy a Csellengők huszonegy éve mentén magam is igen sokat tanultam a két fiamról és az egyetlen lányomról, a saját szüleimről, a házasságomról, a családi kapcsolataimról, de leginkább saját magamról.