Megannyi olyan dologgal kell szembesülniük a mai kamaszoknak, amelyekkel nekünk, felnőtteknek is nehéz megbirkóznunk. A szüleikhez hasonlóan már gyerekkorukban egy mókuskerékbe kerülnek, ami nem segít a hangulatingadozásokkal egyébként is terhelt állapotuknak. De vajon mennyire reményvesztettnek és szomorúnak kell ahhoz lennie egy fiatalnak, hogy elkezdjen magában is kárt tenni? Ruttner Zsóka tanácsadó szakpszichológussal erről is beszélgettünk.
Anyamagazin: Annyit hallani mostanában arról, hogy depresszív hangulatúak a mai kamaszok. Mennyire igaz ez?
Zs.: Egyre inkább érezhető ez, és a gyerekpszichiátriák telítettsége, a hosszú, hónapos várólisták is ezt támasztják alá. Kicsit olyan reményvesztett, nyomott, szomorú. Bár sokszor könnyebb úgy fogalmazni, hogy ez depresszió, mégsem egyenlő azzal, legalábbis nem minden esetben.
A.: Olyan ijesztően hangzik ez a reményvesztettség… Miért ilyenek?
R. Zs.: Ez nagyon összetett. Többek között azért, mert olyan dolgokkal kell most szembesülniük, ami nekünk, felnőtteknek is nehéz. Tíz-húsz évvel ezelőtt például nem volt napi fókuszban a háború, a válság, a Covid vagy akár a globális felmelegedés. Ezelőtt csak tankönyvekben olvastunk vagy a nagyszülői elmesélésekből hallottunk ezekről, amik most hirtelen nagyon közelivé váltak, ezáltal félelemkeltőbbek is. Egyre több kamasz éli meg azt, hogy nem érzi, hogy a körülötte történő események közül bármire is ráhatása vagy kontrollja lenne. Ezek mind-mind táptalajt adhatnak a tehetetlenségnek, a lehangoltságnak, a reményvesztettségnek. Emellett az iskola is elvesz X órát az idejükből, gyakran érzik magukat túlterheltnek, folyamatosan teljesíteniük kell, és szoronganak akár a továbbtanulás miatt. Azzal a kevés idővel pedig, ami marad nekik, gyakran nem töltődnek fel. Ugyanolyan mókuskerékbe kerülnek, mint a szüleik, akikről tudják, hogy nap mint nap küzdenek a nehézségekkel. Látják, hogy mennyit dolgoznak, és az mire elég, vagy hogy hogyan tudnak egyáltalán a jövőre tekinteni.
A.: Mik a legjellemzőbb problémáik?
R. Zs.: Miután kamaszkorban megnő a kortársak szerepe, sokszor kerülnek előtérbe a kapcsolati problémák, a szociális kapcsolatok – akár az ismerkedés vagy a magányosság – nehézségei. Fontos, hogy milyen csoporthoz tartoznak, ahogyan az is, hogy hogyan tudják elfogadni magukat, legyen szó belső vagy külső tulajdonságaikról. Az önértékelés szorosan összefügg a hangulati ingadozásokkal, és egyre korábban megjelenik a szorongás érzése is. Ma már akár egy iskolát kezdő gyerek is szorong, mert nem tudja, hogy fog teljesíteni, lesznek-e barátai, és elvárásokkal szembesül – ez serdülőkorban egyre kifejezettebb.
A.: Mennyivel másabbak a mai serdülők, mint amilyenek például mi voltunk a kilencvenes években?
R. Zs.: A kamaszkori identitáskeresés során fontossá válik, hogy a tini milyennek látja magát, milyen értékeket gondol magáénak, számára mennyire fontos mások visszajelzése. Amíg régebben a család véleménye volt az elsődleges, a kamasz életében ma már a kortársaknak fontosabb a szerepe.
A.: Ez régen nem így volt?
R. Zs.: Változott a kamaszok egymáshoz kapcsolódásának a felülete, átalakult a családhoz való kapcsolódásuk módja. Ebben nagy a szerepe az online térnek, ami akár teljesen el is szigeteli a kamaszt a családtagoktól. Talán már nem is annyira érdekesek számukra a családi programok, vagy a szülők munkája miatt egyszerűen kevesebb az idő az együtt töltött alkalmakra, a családi élet szervezésére. De persze az természetes, hogy már a 13-14 éves kamaszok is inkább a kortársaikkal lennének. Náluk azért még van egy kis átmenet, mert akkor még benne vannak a családi nyaralásokban, de egy 16-17 éves már nem biztos, hogy el szeretne menni a szüleivel vakációzni, ami természetes, és nem baj.
A.: Mik lehetnek azok a jelek, amelyek valamilyen problémára hívhatják fel a figyelmünket?
R. Zs.: Arra érdemes figyelni, ha a gyerek teljesítményében, alvásában, az étvágyában vagy a szociális kapcsolataiban jelentősebb változás van.
A.: Mi az a pont, amikor már szakember segítségét kell kérni?
R. Zs.: Ha már két-három hónapja lehangolt állapotban van, vagy az előbb említett területeken szélsőséges változás, jelentős ingadozás tapasztalható, akkor mindenképpen érdemes konzultálni egy szakemberrel. Egyébként nagyon sokat jelenthet a gyerek javulásában a látott minta: könnyebben elfogadja a segítséget ő is, ha azt tapasztalja, hogy a szülei is számítanak másokra a nehézségeikben.
A.: A kamaszok kapcsán gyakran hallani manapság az önsértésről. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy fiatal elkezdjen magában is kárt tenni?
R. Zs.: Nehéz kérdés, mert az idáig vezető út egy hosszú, összetett folyamat. A kamaszoknál előfordul, hogy nem tudják kifejezni, elmondani az érzéseiket. Érzelmi labirintusban vannak, nem tudják megfogalmazni, hogy is érzik magukat, vagy hogy mi az, ami számukra pozitív vagy negatív. Olyan szintre tudnak érzelmileg kerülni, hogy nem tudnak többet befogadni, telítődnek, és ezáltal egyfajta üresség lehet bennük, amit nehéz mihez kötniük, mert eluralkodhat rajtuk. Az önsértéskor azonban megfoghatóvá válik valami a belső működésből, érzésekből, egy olyan testi fájdalom, ami felett van kontrollja, hiszen ő okozza. Ez valahogyan egyértelműbb számukra, mint a lelki kín. Aki bántja magát, az már olyan eszköztelen és olyan beszűkült állapotban van, hogy nincs más módja arra, hogy bármit is kezdjen azzal a feszültséggel, aminek ő nem tud nevet adni. Az önsértéssel ez a belső feszültség enyhül, oldódik.
A.: Minden eset mögött ez az ürességérzés áll?
R. Zs.: Nagyon szomorú kimondani, de manapság egy kicsit trend is lett a gyerekek között az, hogy hogyan bántják magukat. E mögött az állhat, hogy nehéz kapcsolódniuk egymáshoz is, az önsértés módja pedig egy közös téma lehet. Jobb a helyzet akkor, ha valaki ezt divatból vagy figyelemfelhívásból csinálja, mert akkor valószínűleg nincs mögötte az a „nem tudok megküzdeni az érzéseimmel” táplálta mély fájdalom. Viszont a trendből önsértő kamasz miértjét is meg kell érteni, a szülői odafordulás ekkor is sokat segít. Érdemes lehet az ő problémáikhoz is egy szakembertől segítséget kérni, mert a szülők kaphatnak segítséget ahhoz, hogy megértsék, min mehet keresztül a gyerekük, min érdemes és min lehetne változtatni azért, hogy a kamasz jobban legyen. Akár a sokszor megjelenő bűntudatról is lehet beszélni, ami ahhoz kapcsolódik, hogy ők rontottak el valamit.
A.: Mennyire takargatják ezeket a vágásokat?
R. Zs.: Többségében takarják, de ez nagyon egyénfüggő. Ha valaki nem rejti el, akkor tudattalanul vagy akár tudatosan, de meg akarja mutatni, hogy nincs jól. Elég sok kamasszal találkoztam már, aki nem takarta, mégsem akart róla szót ejteni – pedig ez igenis figyelemfelhívás arra, hogy erről beszélnünk kell. Itt egyébként azt is fontos megemlíteni, hogy a fiatalok sajnos nagyon sok tippet tudnak adni egymásnak arról, hogy hogyan csinálják „ügyesen”, úgy, hogy észrevétlen maradjon az önsértés. Úgy, ahogy – mondjuk – az anorexiánál, hogy hogyan lehet minél kevesebbet enni vagy minél többet mozogni. Jó lenne pedig, ha nem egymáshoz fordulnának, hanem hozzánk, felnőttekhez.
A.: Hogyan lehet ebből kigyógyulni?
R. Zs.: Nagyon hosszú az út, de ki lehet, először a folyamatosan gyűlő feszültség forrását kell megtalálni, illetve jobb megküzdési módot kialakítani az érzelmek kezelésére. Azt viszont nagyon fontos tudni, hogy ez a tünet együtt járhat például hangulati zavarokkal (például depresszió, szorongás), és akár később kezdődő személyiségzavar korai jele is lehet. Jobb tehát mielőbb észrevenni, és a szülőket is edukálni arra, hogy nem szabad elbagatellizálni a kérdést.
A.: Mi az, amit mi, szülők nagyon el tudunk rontani egy ilyen helyzetben?
R. Zs.: Az a legrosszabb, ha nem beszélünk arról, hogy baj van, és segítséget sem kérünk. Főleg családterápiás körülmények között gyakran találkozom azzal, hogy a szülők maguk szeretnék megoldani az ilyen jellegű problémákat is, ami egyrészről érthető, de általában ennél már jóval nehezebb kérdésekről van szó. Pedig vannak olyan nehézségek, mint ez is, amelyeket egyszerűen nem lehet már a család eszköztárával orvosolni, mivel sok esetben a családi dinamikából is adódik a kamasz önsértése. Ami gyakori nehézség ilyenkor, hogy a szülő azt gondolja, hogy mivel magának okozza a gyermeke a fájdalmat, ezért „csak fejben dől el”, és le tudja állítani. A képlet azonban ennél sokkal bonyolultabb; hiába ő csinálja, az érzéseire nincsen ráhatása ekkor, hiszen egy beszűkült állapotban van, eszköztelen, nem ismer más módot az érzelmei kezelésére. Így nem is lehet „csak úgy” leállítani. A szakember abban tud segíteni, hogy a kamasz felismerje az érzelmeit, eszközei legyenek azok kifejezésére és kezelésére, valamint megküzdési módjait egészségesebb mederbe terelje.
A.: Szülőként mégis hogyan segíthetjük át őket a nehézségeken?
R. Zs.: A legfontosabb, hogy legyenek elérhetőek a szülők, hogy köztük és a gyermekük között legyen egy bizalmi kapcsolat. Biztonságérzetet ad a kamasznak, ha tudja, hogy legyen bármilyen kérdése is, a szüleihez fordulhat, hogy bármit is mond, nem fogják kinevetni, vagy butaságnak címkézni azt. Már az is sokat segít, ha szülőként elmondjuk nekik, számíthat ránk, mi itt vagyunk.
A.: Ezzel egyébként segíthetünk a kamaszkori hangulatingadozáson is? Úgy értem, azoknak a kamaszoknak, akiknek stabil a családi háttere, kevésbé lesznek labilisak?
R. Zs.: Az, hogy egy kamasz mennyire látja sötétnek a jelenét és a jövőt, sok mindentől függ. Abban, hogy milyen mértékűek a hangulatingadozások, az egyéni és környezeti tényezők is szerepet játszanak. Nem mindegy, hogy ki hol van, milyen a személyisége, milyen megküzdési stratégiákat tud kialakítani. Utóbbiban egyébként nagyon fontos a szerepe a családnak.
A.: És mi a helyzet akkor, ha nincs támogató család?
R. Zs.: Az érzelmek kifejezése és a stresszel való megküzdés mind-mind egy tanulási folyamat. Ezekkel a kamaszoknak is meg kell tudniuk birkózni, de ha ez valakinek nem megy, mert a családjában nem lát mintát arra, hogyan lehet kezelni az érzelmeket, vagy nem tudnak kapcsolódni egymáshoz – a szülők a gyerekekhez vagy akár a szülő a szülőhöz –, akkor nem fognak tudni segíteni akkor sem, ha a gyerekük már nagyon rosszul érzi magát. Fontos lehet, ha nincsen támogató családi háttér, akkor például az iskolában legyen egy olyan felnőtt, akihez a gyerek tud bizalommal fordulni.
Ha te vagy valaki a környezetedben krízishelyzetben van, hívd akár mobilról is a 116-123 lelki elsősegély telefonszámot (díjmentesen hívható éjjel-nappal, az ország egész területéről).
Borítókép: Unsplash
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
