„Nőként megbuktam, mert még szülni se tudtam” – élet a császár után

Óvári Enikő első gyermekét császármetszéssel hozta a világra, a második babája természetes úton született. De ez csak leírva ilyen egyszerű. A Vaginal Birth After Cesarean (VBAC), azaz a császár utáni hüvelyi szülés ugyan nagyon sok császáros anyuka vágya, ám rengeteg dilemmát kell leküzdeniük, és sok információra van szükségük ahhoz, hogy lelkük nyugalmával belevágjanak a sok orvos szerint kockázattal járó szülésbe.

Számomra is elég félelmet keltő a gondolat így elsőre, mert szeretem a biztonságot adó helyzeteket. Főleg, hogy „köztudott”, hogy ha az első gyermek császáros volt (az én kisfiam ráadásul sürgősségi császárral született), akkor a következő is kötelező jelleggel az lesz. És magát az élményt nem szeretném újra átélni, mert akkor elég nagy pánik volt. Persze mondták már, hogy a programozott császár azért valamivel „kellemesebb”, de lássuk be, hogy mégis csak egy nagy hasi műtétről beszélgetünk, rengeteg hátulütővel.

Majdnem lemondtam a kis tesóról

Amikor már fejben majdnem lemondtam a kis tesó gondolatáról, jött Enikő, és elkezdett mesélni nekem a VBAC-ről, a saját történetéről, hogy lehet ezt másképp is. Enikőt még ELTE-s éveiben ismertem meg, mert akkoriban ott tanítottam az ELTE Musical Színpadon, és ő az egyik kedves, tehetséges tanítványom volt. Most viszont úgy hozta az élet, hogy én tanulhatok tőle, a tapasztalatain keresztül. Egyébként azóta kiképezte magát dúlának, kétszeres édesanya – egy császáros és egy VBAC-szüléssel. Könyvében a tudományos megközelítéseken és saját történetén túl összeszedett még jó pár sikertörténetet is a félelmek és kétségek eloszlatására.

Császármetszés utáni hüvelyi szülés
A Vaginal Birth After Cesarean jelentése császármetszés utáni hüvelyi szülés. Hátterében az áll, hogy az 1950-es években a császármetszés műtéti technikája biztonságosabbá vált, ezáltal a méhrepedés kockázata jelentősen csökkent egy következő szülésnél. A következő évtizedekben egyre nagyobb lett az igény a VBAC-re a kismamák részéről. Maga a kifejezés az Egyesült Államokban született meg 1978-ban, amikor a szakemberek egy konferencián úgy döntöttek, hogy lehetőséget kell adni arra a nőknek, hogy a hasi után megpróbálhassák a természetes szülést.

Papp Annamária: Enikő, hogy indult a te történeted?

Óvári Enikő: Az első babával a 37. hétig teljesen gondtalan volt a várandósságom. Innentől kezdve a kevés magzatvíz és a nem tökéletes CTG miatt kétnaponta kellett járnom vizsgálatokra, de olyan is volt, hogy egy nap kétszer is vissza kellett mennem. Így történt ez 2015-ben a szülés napján is, ami egybeesett az én születésnapommal. Egy szülinapi ebéd után bementünk kontrollra, s akkor el is kezdődtek a fájások, így innen már nem engedtek haza. Egy órán belül rendeződtek is ötpercesekre. A nem megfelelő szívhangok miatt végig CTG-re kötve, fekve vajúdtam. Az utolsó fél órában mindig nézték, hogy a fájásokra hogyan reagál a baba szívhangja. 22:42-kor mondta az orvos, hogy még egy ilyen, és császározunk. Jött a következő fájás, és azzal együtt az ítélet is: most azonnal sürgősségi császár. Teljesen levert a víz. Egyszerűen nem volt ott a fejemben ez a lehetőség. Nem készültem rá, így nagyon váratlanul ért. Sokat sírtam az első napokban, és a VBAC gondolata a kórházból hazafelé jövet fogalmazódott meg bennem. Egyrészt azért, mert annyira fájt a műtét helye, hogy ezt még egyszer nem akartam átélni, másrészt pedig, mert úgy éreztem, hogy valamit elvettek tőlem, nem erre készültem, nőként megbuktam, mert még szülni se tudtam.

P. A.: Remélem, segítettek a környezetedben lévők ezt a gondolatot átkeretezni. Másként látod már azóta a császáros szülésedet? Tudod szülésnek értékelni?

Ó. E.: Most már igen, de ehhez sok mindenkinek kellett a támogató segítsége, főleg szakemberek részéről. Sajnos elég gyakori, hogy a szűk környezetünk nem érti a problémánkat, hiszen mind a ketten egészségesek vagyunk. Érdemes ilyenkor szakemberhez fordulni, aki segít az esetleges traumák feldolgozásában. Én tulajdonképpen a könyv írása közben dolgoztam fel lelkileg a császármetszést, és tettem magamban a helyére a történteket.

P. A.: Milyen pró és kontra érvek vannak az újbóli császározás és a VBAC mellett és ellen?

Ó. E.: A VBAC-nek számos testi és lelki előnye van, csak mindig inkább a hátrányára hívják fel a figyelmet, és a hegszétválás kockázatát emelik ki, ami a statisztikák szerint 0,5 százalék körül van egy császármetszést követően. Ezzel szemben az újabb császármetszéssel járó kockázatok nem kapnak ekkora fókuszt. S bár életmentő, és nagyon hálásak lehetünk érte, hogy az orvostudomány mai állása ezt lehetővé teszi, mégiscsak egy nagy hasi műtétről van szó, és az lenne az ideális, ha ezt csak valóban indokolt esetben végeznék. Ilyen indokolt eset természetesen a hegszétválás is, amit nagyrészt időben fel szoktak ismerni, s ebben számítunk is a szakemberek tapasztalatára. Viszont minden történet egyéni, olyan is van, aki egy traumatikus hüvelyi szülés után programozott császármetszést választ, mert ez az ő útja. Az én lelkemet pedig a VBAC gyógyította meg, ahogy nagyon sok más édesanyának is.

P. A.: Milyen kétségek gyötörtek leginkább a VBAC-kel kapcsolatban?

Ó. E.: Leginkább az, hogy engedik-e megpróbálni. Volt egy körünk 36+5 hetesen rendszeres fájásokkal a kórházba, ahol kizárólag a három évvel korábbi császármetszésre hivatkozva újra meg akartak császározni. Én megkérdeztem az okát, a válasz az volt, hogy mert „szétreped a méhe, és abba belehal ön is és a baba is”. Én elmondtam, hogy úgy tudom, ennek mintegy 0,5 százalék az esélye, s ha még meg is történik, akkor is jó eséllyel időben észreveszik a hegszétválást, és még életveszély előtt megműtenek. Az orvos elismerte, hogy tényleg így van, s ha életveszély van, akkor nem is kérik a beleegyezésemet. Ez tulajdonképpen biztonságot adott. Aznap a kórházi nem támogató körülmények miatt le is álltak a fájások, hazamentünk saját felelősségre, és csak 10 nap múlva született meg a babám. Szóval a szüléstől, a fájdalomtól egyáltalán nem féltem, mint inkább a kórházi személyzet hozzáállásától.

P. A.: Milyen volt a VBAC-szülésélményed?

Ó. E.: Aznap reggeltől rendszertelen fájásaim voltak, amik végül délután ötkor rendeződtek. Felhívtam az orvosomat, mondta, hogy menjek be a kórházba, odaszól, de ő most beteg, nem tud jönni. Bementünk, tudták, hogy VBAC-re készülök, és ekkor már teljesen támogatóan álltak hozzá. Este nyolckor azért még hazamentünk saját felelősségre, majd mivel már otthon nem tudtam aludni, és meleg víz hatására is csak erősödtek a fájások, hajnali fél egykor visszamentünk. Akkor már a kórházban éreztem magam nagyobb biztonságban. A fejemben csengett végig a korábbi ügyeletes orvos mondata: ha tényleg baj van, nem kérdeznek, visznek műteni. Ez engem megnyugtatott. Kádas szobát kaptam, labdát hozott a szülésznő, és zenét kapcsolt.

Nagyon idilli környezetben vajúdhattam. Volt egy kis megakadás – VBAC-szüléseknél ez jellemző lehet, erről írok a könyvben is –, ekkor javasoltak burokrepesztést, amibe beleegyeztem. Egy keresztkérdést azért még kaptam reggel hatkor arra vonatkozóan, hogy megvárom-e, míg elvérzünk, vagy vihetnek-e műteni. S itt jön nagyon képbe a kommunikáció jelentősége. Mondtam: „Nézze, ön az orvos, ön tudja, hogy ez meddig biztonságos. Amennyiben ez a veszély fennáll, vigyen műteni, viszont ha nem, akkor szeretnék szülni.” Ekkor engedélyezett egy minimális adag oxitocint (előzetes császár után sok helyen nem adnak, mert növelheti a méhrepedés kockázatát). Végül reggel hétkor bejött az orvosom, megvizsgált, s azt mondta, fél-egy óra múlva meglesz a baba, hajrá, erre készültünk. Ez a mondat hatalmas lendületet adott. S valóban fél nyolckor kezdődött a kitolási szakasz, és 8:12-kor megszületett a VBAC-lányom.

P. A.: Most már össze tudod hasonlítani a két szülésélményt? Hogyan élted meg az elsőt, majd a másodikat?

Ó. E.: Császár után három napig sírtam a gyermekágyas osztályon, VBAC után három napig a mosolyt nem lehetett az arcomról letörölni, pedig nem úsztam meg a műtőt, kétoldali hüvelyfali vérömlenyekkel két órán át altatásban műtöttek a szülés után pár órával. Mégis maga az élmény, hogy sikerült, hogy a szülési elképzelésemet megfelelő kommunikációval sikerült megértetnem az egészségügyi szakszemélyzettel, és végül mindenki izgatottan várta, hogy sikerül-e, bejöttek gratulálni, olyan hatalmas erőt adott, amely egész életemben elkísér. Mindig is kitartó típus voltam, de innentől még inkább az vagyok.

P. A.: Azt lehet tudni, hogy mitől lett ez a komplikációd? A VBAC miatt?

Ó. E.: A szülész-nőgyógyász orvosom és a szülésznők szerint a VBAC-nek ehhez semmi köze nem volt. Sokszor elfelejtjük, hogy egy szülés hordoz magában kockázatokat, akkor is, ha első szülés, és nem volt a kismamának korábban császáros előzménye. Ez is egy ilyen ritka komplikáció. Az orvosom akkor elmondta, hogy a vérömlenyek az esetek 99 százalékában maguktól felszívódnak, és nem kell műteni. Itt én voltam az 1 százalék.

P. A.: Másként éled meg a kötődést a kisebbik lányoddal?

Ó. E.: Rátapintottál a lényegre. Ha azt kérdezed, jobban szeretem-e valamelyik lányomat, azt mondom, nem, ugyanúgy szeretem őket. Viszont a kötődés valóban teljesen másként indult. Ennek egyébként nem csak a szülés módja lehet az oka. A kicsi már a hasamba kerülésétől felhívta magára a figyelmet, 26 hetesen koraszülés-kockázattal egy hónapra kórházba kerültem, s utána is itthon feküdnöm kellett egészen a 36. hétig. Sok volt tehát az aggodalom. Viszont rájöttem, hogy nemcsak a születéskori kötődés lehet olyan mély kapcsolat, hanem a mindennapokban is kialakulhat. A nagyobb lányom például ugyanúgy a zenei vonalat választotta, amikor iskolába ment, így a zenén keresztül is nagyon sokat tudunk kapcsolódni egymáshoz. A közös születésnapunk pedig mindig hatalmas öröm, olyan közös dolog, amire ritkán van példa, és nagyon különleges alkalom. A VBAC-lányom születésnapja pedig, úgy érzem, egy kicsit az én napom is, tükrözi a kitartást és céltudatosságot.

P. A.: Mi vezérelt arra, hogy dúlaként más anyáknak is segítséget nyújts?

Ó. E.: A VBAC után nagyon sokat gondolkodtam, hogyan segíthetnék más, hasonló helyzetben lévő anyáknak is. Így 2019-ben elvégeztem egy dúlaképzést, utána pedig szerveztem kifejezetten VBAC-re készülő szülőcsoportos beszélgetéseket két alkalommal, amelyeken összesen 20 édesanya vett részt. Utána jött a Covid, bezárult ez a kapu, én pedig visszamentem főállásba dolgozni, így kevesebb időm jutott rá, de mindig szívesen támogattam azokat, akik megkerestek.

P. A.: Honnan jött az ötlet, hogy könyvet is írj róla? Mennyi idő alatt készültél el A VBAC-titkokkal?

Ó. E.: A VBAC-re készülő csoportos beszélgetéseken részt vevők nagy részének sikeres VBAC-je lett, de én ennél is több kismamának szerettem volna átadni azt az információ- és tudáshalmazt, ami a fejemben volt. Ekkor született meg a könyv gondolata, hiszen korábban újságíróként és riporterként dolgoztam, s bár azóta más irányt vett az életem, az írás ott van minden porcikámban. Mivel főállásban dolgozom a gyerekek mellett, így 1,5 év alatt készült el a könyv, aminek aztán óriási sikere lett, másfél hónap alatt elfogyott a magánkiadású kötet, így nagyon hamar a második kiadás kupaca mellett találtuk magunkat. Nagy öröm, hogy ennyien nyitottak, s egyre több szakember is!

Célom, hogy alulról jövő kezdeményezéssel induljon el valamilyen szemléletváltozás a kórházak VBAC-hez való hozzáállása terén. Bízom benne, hogy elindul a pozitív változás, az emelkedő császárarányok rengeteg nem várt következménnyel járnak, sok-sok szövődménnyel, amelyek a családok életére, az anyák életminőségére is hosszú távon kihatnak. A VBAC témájával sürgető foglalkozni, s szerencsére a tudományos bizonyítékok is mellette szólnak, amelyeket reményeim szerint itthon is egyre több helyen fognak beépíteni a protokollokba. Mindenkit biztatok, hogy informálódjon!

Borítófotó: Canva