Gubbasztok a sötétben. A kisfiam feje a vállamon nyugszik. Lassan, mégis ütemesen ringatózom vele. Csak a kutyák ugatása ad némi reményt, hogy egyszer vége lesz. Majd ha felkel a nap. Csak lenne már csend! Még sosem vágytam rá ennyire. Fázom.
Az ősznél szebbet, színesebbet még sosem láttam. Negyven évig mindig csak az őszt vártam. Imádtam a kabátra hulló faleveleivel, a sárga és rozsdás, vastag szőnyegével, meg a hosszú, hűvös napjaival, arcot még megmelengető sugaraival. A ködnek is megvolt a maga bája. Szerettem nem ellátni a kapuig és sétálni a szitálásban, beletaposni a koszos pocsolyába, amit már a barátságtalanabb ősz hagyott maga után.
Ma már csak köd van, meg az, hogy minden kezdődik elölről. A gubbasztás a sötétben. A kisfiam feje a vállamon. A ringatózás. A kutyák és a remény. A napfelkelte. És hogy majd akkor jobb lesz. Csak csend nincs. A zihálás olyan nehezen múlik. Annyira messze még a reggel!
Egy éve hallottam először. Az a semmihez sem hasonlítható ugatás. A gyerekszobából jött. És nem múlt. Kitörölhetetlen emlék és félelem. Egyszer olvastam a kruppról. Sejtettem, hogy ez az. Az a mindig vidám szőkeség, az a kis ördögfióka, aki néhány órával azelőtt még a szék tetejéről kiabálta, hogy „Én vagyok a hős!”, most küzd. Küzd a levegőért. És én nem tudok adni neki.
A kruppról
A krupp a hangszalagok alatti terület gyulladásának következtében kialakult duzzanat miatt létrejött rekedt, ugatásszerű köhögés. Általában enyhe felső légúti hurutos tünetek után hirtelen, heves tünetekkel, nehezített légzéssel jár, és jellemzően az éjszakai, hajnali órákban jelentkezik. A duzzanat fokozódása következtében akár fulladozás, fulladás is létrejöhet. Leggyakrabban fél és 5 éves kor között fordul elő, inkább a nedves, hűvös őszi, téli évszakokban. A betegség kialakulásának kétharmadáért a vírusok felelősek.
Forrás: bethesda.hu
Napoknak tűnnek a percek a jéghidegre hűlt szobában. Már nem gondolok az avarban futós, illatos, boldog őszre. Felváltva ringatózunk a nyitott ablaknál: egyszer a férjem, aztán én. Nyugodtnak kell maradnunk, legalábbis annak látszanunk, hogy ne féljen a kis szőkénk, mert akkor tovább súlyosbodik a roham.
Hűtjük a szobát. Hűtjük a légutakat. Hűtjük magunkat. Nem elég. Újra hevesebb és élesebb a hang. Az a száraz, borzalmasan ijesztő köhögés ismét fenyegetni kezd. Hol van már a segítség?
„Egy perce hívtuk őket, jönni fognak” – hallom. De nem értem.
Mit kell ilyenkor csinálni? Mi fog történni? A kisfiam feje a vállamon. Ringatom, istenem, lenne már csend! És reggel.
Már nem elég a szoba hűse. Meleg takaróba burkoljuk. A friss levegőn jobb lesz. A kisfiam feje az apukája vállán. Megnyugszom. Jobb lesz. Ringatja. Kezdem hallani a csendet. Fázom.
Az álmos holdfényben állunk. Most is ketten. Meg a kis szőke. Nem így képzeltem. Nekem azt mondták, hogy sosem fogunk félni.
„Hallod, hogy elcsendesült?” – fonja a szabad kezét a nyakam köré. Gubbasztok az álmos holdfényben. Kéken-pirosan villogva megérkezik a segítség.
Ezen az éjjelen rettegtem életemben először úgy igazán.
Borítókép: Pixabay/1162835
Ezt olvastad már?
„Mindent megtettél, legyél szabad!” – levél egy szoptatással küzdő anyának
Kattints a Podcast hallgatásához!
