Van egy mondat, amit augusztus végén rengeteg anya kimond, még ha bűntudata is van miatta: "Már várom, hogy kezdődjön az iskola."
Nem azért, mert ne szeretne a gyermekeivel lenni, hanem mert a nyári szünet végére gyakran sokkal kimerültebb lesz, mint a tanév során. Pedig elsőre ennek éppen az ellenkezőjét várnánk. Hiszen nincs iskola, nincs házi feladat, nincsenek reggeli rohanások. Mégis sok anya éppen a nyár végére merül le igazán.
Ha ez ismerős, nem vagy egyedül.
És valószínűleg nem is a nyári szünet a valódi oka. A háttérben sokszor egy sokkal mélyebb folyamat áll. A női szerepekről és a gondoskodásról alkotott, generációkon át öröklődő minták és belső parancsok, amelyek arra tanítottak bennünket, hogy mindig mások szükségletei legyenek az elsők.
A láthatatlan munka terhe
A legtöbb anya nemcsak fizikailag van jelen a család életében, hanem mentálisan is folyamatos készenlétben működik. Fejben tartja a gyerekek programjait, a család napi működését, a bevásárlást, a nyaralás szervezését, az időpontokat, a szükségleteket és a váratlan helyzeteket. Ezt nevezi a szakirodalom mentális terhelésnek vagy mentális tehernek.
A probléma az, hogy az idegrendszer szempontjából a folyamatos készenléti állapot nem jelent valódi pihenést. Sőt! Gyakran még kimerítőbb és nagyobb terhet jelent, mint a munkahelyen végzett tevékenységek.
Hiába van szabadságon a test, ha az elme továbbra is ügyeletben marad.
Ilyenkor az anya fizikailag jelen van a strandon, a játszótéren vagy a nyaraláson, de idegrendszere továbbra is a szervezés, az előrelátás és a felelősség állapotában működik. Ilyenkor az anya egyszerre szervező, szakács, animátor, békebíró, pszichológus, sofőr, táborfelelős és katasztrófaelhárító. Mire az egyik problémát megoldja, már érkezik a következő.
Ez egy belső parancs, amely nem enged pihenni
Sok nő ilyenkor bűntudatot él át. Úgy érzi, hálásnak kellene lennie a közösen töltött időért, mégis fáradt, ingerlékeny vagy kimerült.
A kérdés ilyenkor nem az, hogy miért nem tud pihenni. Hanem az, hogy megtanulta-e valaha, hogy neki is jár a pihenés. Hiszen, ha ő nem pihen és kimerül, nincs miből adnia a családjának.
A családi minták ugyanis nemcsak a viselkedésünket alakítják, hanem a magunkról alkotott képünket is.
Sok nő olyan családi rendszerben nőtt fel, ahol az anya mindig mások szükségleteit helyezte előtérbe. Nem panaszkodott, nem kért segítséget, nem beszélt a saját kimerültségéről. Tette a dolgát akkor is, amikor már rég elfáradt.
A gyermek ebből nem tudatos következtetéseket von le. Egyszerűen magába építi a látott működést. Ez lesz számára a természetes. Azt tanulja meg, hogy egy jó anya mindig rendelkezésre áll. Hogy a saját igényei másodlagosak. Hogy a gondoskodás egyet jelent az önfeladással. Ezekből a tapasztalatokból később belső parancsok formálódnak:
„Nekem ezt bírnom kell.”
„Majd akkor pihenek, ha mindenki másnak jó.”
„Nem lehetek önző.”
Ezek a mondatok gyakran soha nem hangzanak el szó szerint, mégis generációkon keresztül öröklődnek.
Miért nem elég egyszerűen eldönteni, hogy most pihenek?
Azért, mert a pihenés nem pusztán döntés kérdése. Ha valaki hosszú éveken keresztül a folyamatos alkalmazkodás és gondoskodás állapotában működött, akkor a szervezete ehhez alkalmazkodott. Sok anya számára a pihenés valójában szorongást kelt.
Amikor végre lenne ideje leülni, olvasni vagy egyedül lenni, belső feszültséget érez. Úgy érzi, hogy valamit tennie kellene. Ilyenkor sok anya lustának vagy hálátlannak érzi magát. Pedig valójában nem erről van szó, hanem egy mélyen rögzült idegrendszeri mintáról. A szervezet a megszokott működéshez ragaszkodik, ez komfortos neki, még akkor is, ha az hosszú távon kimerítő.
Éppen ezért sok anya akkor sem tud igazán pihenni, amikor végre lenne rá lehetősége. Nem azért, mert nincs ideje, hanem mert a belső működése nem engedi meg számára.
Amit a gyermekeinknek továbbadunk
A nyári szünet különösen érzékeny időszak ebből a szempontból, mert ilyenkor sokkal több időt tölt együtt a család. A gyerekek pedig nemcsak azt figyelik, mit mondunk, hanem azt is, mit teszünk, hogyan élünk. Azt látják, hogy anya képes-e megállni. Képes-e segítséget kérni. Képes-e figyelni a saját szükségleteire. Mert a gondoskodás mintázata generációról generációra öröklődik.
Ha egy gyermek azt látja, hogy a szeretet ára az önfeladás, nagy eséllyel ezt a modellt fogja továbbvinni felnőtt kapcsolataiba is. Ha viszont azt látja, hogy a gondoskodás és az önmagunkról való gondoskodás egyensúlyban lehet egymással, akkor egy egészségesebb mintát visz tovább.
A valódi feltöltődés nem attól történik meg, hogy néhány napra megszűnnek a kötelezettségek. Sokkal inkább attól, hogy megengedjük magunknak a pihenést. Hogy felismerjük azokat a generációkon át öröklődő belső parancsokat, amelyek folyamatos teljesítésre késztetnek bennünket. És hogy elkezdjük felülírni őket.
Mert a gyermekeink számára nem az a legnagyobb ajándék, ha mindig mindent megteszünk értük, hanem az, ha megmutatjuk nekik, hogy az önmagunkról való gondoskodás is a szeretet része. Mert gyermekünk nem azt tanulja meg, mennyit áldoztunk fel érte, hanem azt, hogyan bánunk saját magunkkal. És egyszer majd ő is ezt a mintát fogja továbbvinni.
És talán a nyári szünet egyik legfontosabb kérdése nem az, hogy hová utazunk vagy milyen programokat szervezünk, hanem az, hogy meg tudjuk-e engedni magunknak azt, amire a legnagyobb szükségünk lenne: egy kis nyugalmat, bűntudat nélkül.
Írta:
Tasnádi Tímea
a túlterhelt anyák mentora





