Mérgeztem a gyerekem, és nem tudtam róla

„Édesanya, ez cöliáka!” – visszhangzott ezerszer az agyamban a doktor néni mondata. Újra és újra. Én meg csak álltam a konyhaszekrény előtt, és potyogtak a könnyeim, hogy nem fogom tudni táplálni a gyermekem. Gyűlöltem a búzalisztet a borzalmasan sápadt csomagolásában, látni sem bírtam a szelíden egymáshoz simuló zabpelyheket abban a csinos kis üvegtartóban, amit mindig óvtam, nehogy összetörjön. Most tárolóstól, zacskóstól sepertem mindent a kukába, mert nem, nem akartam látni semmi olyat, ami megbetegíti a gyermekem! Így kezdődött…

Anya csatája

Ma már rutinos „mentes” anyukának számítok: mentes azért, mert két éve teljesen kiiktattuk a glutént a kislányom étrendjéből, és mentes azért is, mert már belőlem is kiszállt a glutén iránti gyűlölet. De utóbbihoz ugyanannyi idő kellett, mint a csemetém negatív leletéhez. Egy, pontosan egy év. Bátran állíthatom, hogy ez a 12 hónap volt életem legnehezebbje: meg kellett tanulnom legyőzni az „ellenséget” úgy, hogy közben a saját bensőm harcait is vívtam. Mert igen, és nem önsajnálatból mondom, ez az édesanya csatája is.

Csendben ordítottam

Istenem, hányszor kívántam, hogy a gyerekem helyett inkább én éljek úgy, hogy „más vagyok”! Istenem, hányszor álmodtam arról, hogy a kicsikém helyett engem szurkálnak évente a kontrollon! Hányszor kellett higgadtnak maradnom, amikor azt mondták rá, hogy „Ó, szegény gyerek!”. Hányszor kellett kedvesen elmagyaráznom, hogy nem, nem divatból és nem az én hülyeségem miatt nem ehet a szülinapi zsúrban az ünnepelt tortájából. Pedig, istenem, hányszor ordítottam volna torkom szakadtából, hogy „Ember, hát értsd már meg, hogy egy morzsa is elég ahhoz, hogy beteg legyen!”. Így is elég volt azzal a tudattal élnem, hogy mielőtt kiderült a cöliákiája, tulajdonképpen mérgeztem a saját gyerekem. Mert az odafigyelős, változatos étrenddel, azzal, hogy kapott mindenféle, gluténtartalmú gabonát, bár nem tudtam, nem akartam, tényleg ezt tettem.

A lisztérzékenységről röviden

A gluténérzékenységként vagy lisztérzékenységként is ismert cöliákia egy autoimmun betegség, amelynek kiváltója bizonyos gabonafélékben – búza, rozs, árpa, zab – található fehérje, a glutén egyik fehérjecsoportja, a gliadin. A vékonybél bélbolyhainak pusztulásával járó betegség lényege, hogy a szervezet saját maga ellen indít immunválaszt. A cöliákia nem gyógyítható, nem nőhető ki, de az immunfolyamatot kiváltó tényező kiiktatásával, vagyis a glutén étrendből való kizárásával, szigorú gluténmentes diétával kitűnően kezelhető.

Titokban aggódtam

Harcok ide vagy oda, sosem látta senki rajtam, hogy aggódom, hogy fáj, hogy tehetetlen és dühös vagyok. A férjem tudta egyedül. Ő volt ekkor is a bástya, és én, önző, sosem kérdeztem meg tőle, ő hogy bírja ezt a terhet…
Aztán lehiggadtam, mert ahogy teltek a napok, és ahogy egyre rutinosabban mozogtam a gluténmentes világban, rájöttem, hogy ez nem a világ vége. És aki a legtöbbet segített abban, hogy ezt megemésszem, pont az a gyermek, aki tudta, hogy innentől kezdve sosem ehet már a kis pajtása szülinapi tortájából, nincs egy tálból csemegézés a barátokkal, nincs közös, jégvarázslatban úszó rúzsozás vagy sólisztgyurmázás a kis barátnőkkel, és minden vendégségbe saját menüvel érkezünk, mert úgy a biztos.

Ezek a cöliákia tünetei

A cöliákia az egész szervezetet érinti, miután nemcsak emésztőrendszeri, hanem például bőr-, sőt idegrendszeri tüneteket is okozhat. A szimptómák bármely életkorban jelentkezhetnek, és nagyon változatosak lehetnek. A gyerekeknél gluténérzékenységre hívhatja fel a figyelmet az étvágytalanság, a hányás, a hasmenés és a haspuffadás, de árulkodó jel lehet a fejlődésbeli elmaradás is. Ezek mellett a lisztérzékeny gyermekek nyűgösek, fáradtak is lehetnek, és nem ritka az ekcéma sem. A felnőtteknél ugyanúgy vezető cöliákiás tünet lehet a székrekedés és a puffadás, mint a hasmenés.

Köszönöm, doktornő!

Ó, istenem, emlékszem, milyen iszonyatos erővel csaptak arcon annak az ügyeletes doktornőnek a szavai, akihez egyébként egy tipikus bölcsis vírus miatt kerültünk! Sosem fogom elfelejteni a tekintetét, azt a tekintetet, amivel végigmérte a kislányomat. Pedig annyira kedves volt, és annyira finoman közölte a gyanúját, azt, hogy az én gyönyörű csemetém kisebb is és vékonyabb is, mint a kortársai. Kételkedtem ugyan, mert nem hittem, hogy „csak” ennyi tünet jelezné az ételallergiát. Aztán kitisztult a kép: a cöliákia következtében kialakuló felszívódási zavar miatt hogyan is fejlődhetett volna úgy, mint egy egészséges szervezet?! Tényleg fájt, amit hallottam, de örökké hálás leszek annak az orvosnak.

Verhetetlen a csokis fánkom

A kislányom gyarapodó súlya, az egyre gyorsabban kinőtt ruhái jelezték ugyan, hogy jó úton járunk, de azért kellett az a negatív lelet. Az én lelkemnek is. A jó eredmények hallatán éreztem azt először, úgy igazán, hogy megvagyok, jól vagyok, megvívtam az összes csatám.

A kezdeti rémületnek szerencsére már se híre, se hamva, mindenre elszánt „mentes anyává” váltam. Belejöttem, belejöttünk. Megtanultam úgy főzni, hogy most már azon töröm időnként a fejem, hogy az ételt vajon még el tudnám-e készíteni hagyományosan. Aztán lett egy új hobbim, a sütés. Megtanultam úgy zsonglőrködni a konyhában, hogy minden úgy sikerül, ahogy annak sikerülnie kell. A gluténmentes túrós batyumért és a csokis fánkomért szó szerint könyörögnek a család nem ételallergiás tagjai is, és már mindenki olyan szülinapi tortát kér, ami „tudod, az a nagyon csokis” – és persze gluténmentes.

Köszönöm, jól vagyok! Már nem utálom a „gyilkost”. Már nem törném össze a zabpelyhes üveget, és nem zavar a búzaliszt sápadt csomagolása sem.

Már nem vagyok szomorú, tehetetlen és dühös. Tudod, mi vagyok? Nagyon büszke. Mert az én gyermekem azt mondja: „Anya, kaptam egy csokit, de inkább eltettem apának, mert nem volt rajta, hogy gluténmentes.”.

Ezt olvastad már?

10 dolog, amit sose mondj egy gluténérzékeny gyerek anyjának!