Anita ikerbabái történetét meséli, a fogantatás pillanatától kezdve a hirtelen meginduló szülés megrázó sorain keresztül a boldog ötödikes, nagy iskolás fiúkig. Akikről ma már senki meg nem mondaná, hogy koraszülöttként egy kilogrammal jöttek a világra.
A koraszülött babák életét sokféle egészségügyi komplikáció kísérheti. Milyen fejlesztések állnak rendelkezésünkre? Mikortól kezdje el a szülő a babájával ezeket a foglalkozásokat? 11 éves ikerfiait nevelő Anita osztja meg velünk az ő történetüket, akik a várandósság huszonkilencedik hetében jöttek a világra.
Anyamagazin: Készültél a várandósságra?
Anita: Igen, nagyon. Hosszú-hosszú évekig nagyon szerettünk volna babát. Jó pár év eltelt, mire kivizsgáltattuk, de érdemi okot nem találtak, miért nem tudok teherbe esni. Volt egy lombikbeültetésem, ami sajnos a 8. héten vetéléssel végződött. Akkor már nem voltam fiatal, jócskán betöltöttem a negyvenet. Intézetet, orvost váltottam, ahol más protokoll szerint jártak el, de sosem sikerült teherbe esni. A rengeteg próbálkozás és a beültetések utáni negatív teszteredmény fizikailag és lelkileg is megviselt.
A: Hogy sikerült teherbe esned?
A.: Átestem egy nőgyógyászati műtéten, endometriózis miatt volt szükséges a beavatkozás. Majd ezt követően jött az utolsó beültetés, amit a végsőnek is terveztünk. Sok, csalódással és kudarccal teli év volt mögöttem, így az esélytelenek nyugalmával vágtunk bele. Az orvos is azt mondta, hogy ne nagyon reménykedjünk az életkorom miatt.
A beültetés után nem is pihentem, hanem kocsiba ültünk a férjemmel, és külföldre utaztunk. Zötykölődtünk az autóban, és közben arra gondoltam, hogy persze, milyen jó lenne, ha… de el is hessegettem a gondolatot, mert nem akartam csalódni.
Külföldön csináltam meg a terhességi tesztet, akkor láttam meg a két csíkot. Talán mégis? Ez komoly? De megint csak elkergettem a gondolatot.
Itthon felkerestük az orvosomat. A lombik miatt viszonylag hamar meg tudják állapítani vérből, hogy mekkora a HCG-szint. Nekem ez óriási volt, amire azt mondta a doktor, hogy mindkét embrió megtapadt, ami jó jel, de még akármi történhet.
Ettől függetlenül magunkban a férjemmel elkezdtünk reménykedni. Elmondtuk a családnak, akik végig drukkoltak. Az ultrahangon azt mondták, hogy két szív dobog. Rettenetesen örültem, de az orvos aggódott, és mondta, hogy ne éljük bele teljes mértékben magunkat, de örülni kell.
Azonnal veszélyeztetett terhes lettem. Minden vizsgálatra elmentem, és nagyon jól éreztem magam. Boldogok voltunk az egész családdal. Tervezni is elkezdtünk, milyen babakocsit vegyünk, milyen legyen a gyerekszoba.
A: Volt-e előjele, hogy baj lehet?
A.: Semmi, minden rendben volt egészen a 29. hétig. Akkor az egyik nap zuhanyzás közben nagyon elkezdtem vérezni. Telefonáltunk az orvosnak, aki azonnal a kórházba küldött minket, és mondta, hogy ne ijedjünk meg, de a babák meg fognak születni. Nem is rémültem meg annyira, mert addig minden rendben volt, csak csináltam, amit az orvos mondott.
Beöltözve várt a műtőben az orvos. Megvizsgált, és sürgősségi császárt rendelt el, mert a gyerekeket már nem lehetett bent tartani.
Két fiam született, az egyik 1210 gramm és 41 cm, a másik 1100 gramm és 42 cm volt. Kitűnő súly – a korukhoz képest.
A: Mi lehetett az oka a szülés idő előtti beindulásának?
A.: Senki sem tudta megmondani. Azt válaszolták, hogy valószínűleg akárhány éves koromban estem volna teherbe, akkor is megtörténhetett volna, mert ilyen a genetikám.
A: Milyen volt a kórházban eltöltött idő?
A.: Egy nagyon furcsa dolog történt, de később több helyről is hallottam, hogy ez mindenhol így van. Az első két napban az összes lehetséges negatív dolgot ráöntötték az emberre, ami a gyerekekkel történhet tizenhat éves korukig. Persze mondták, hogy nem biztos, hogy így lesz, de anyuka, apuka legyen tisztában vele, hogy ez és ez lehet belőle.
A: Hogy érezted magad ezután?
A.: Sokként éltem meg. Úgy éreztem, hogy valami befejezetlenül maradt. Szükségünk lett volna a kilenc hónapra. Eddig a pocakomban volt két gyerek. Biztos ők is így érezték. Rendezetlen ügy maradt. Letargiában voltam, de egyrészt borzasztóan örültem, hogy van két fiam, de meg voltam rettenetesen rémülve, káosz volt a fejemben és a férjem fejében is. Nem értettük, hogy ha egészségesek a gyerekek, és minden előjöhet, amit felsoroltak, akkor milyen életük lesz?
A: Milyen volt az első találkozás az ikrekkel?
A.: A szülés másnapján találkoztam a babákkal, rettenetesen picik voltak. Rémisztő volt, mert mindenhonnan csövek lógtak ki, minden sípolt, és minden szülő, aki ott volt, kétségbeesetten nézett rám. Nem lehetett kinyitni az inkubátort, de tudtam beszélni hozzájuk. Mondták is, hogy énekeljek, beszéljek hozzájuk sokat. Szondán keresztül táplálták őket.
A: Milyen jövőképet mondtak az orvosok?
A.: Az első két hét volt kritikus, hogy túlélik-e, vagy sem. Mindennap vért vettek tőlük, és sok vizsgálaton átestek. A bent töltött napok hullámzóan teltek.
Háromóránként elszoruló szívvel mentem be. Nehezen tudtam aludni, aggódtam nagyon.
A: Mennyi időt töltöttek bent?
A.: Szerencsém volt, mert két és fél hónapot töltöttek bent, és amíg a kórházban voltak, velük lehettem. Volt tejem, és tudtam őket etetni. Jó érzés volt, mert erősítette őket.
A kritikus időszakon túljutva szépen kezdtek fejlődni. Az osztályon bevonták az anyukákat a gyerekek ellátásába. Megfürdethettem őket, a körmöcskéiket is levághattam.
A: Mikor jöttetek el a kórházból? Milyen volt az első pár hét?
A.: Amikor elérték a két kilogrammot, kijöttünk a kórházból. Féltünk, mert a PIC-es környezet biztonságos volt. Fél hónapig csak összeszoktunk, magunkhoz tértünk. Pirinyók voltak még akkor is. Szoptatni három hónapos korig tudtam őket.
A: Tanácsoltak valamilyen fejlesztést?
A.: Elmondták, hogy mire kell figyelni, mire lesz szükség. Nagyon fontos volt a korai fejlesztés, az idegrendszer stimulálása, így otthon három hónapos korukban elkezdtük a Dévény–tornát. Hetente kétszer jött terapeuta másfél éves korukig. Ez nem volt egyszerű, sok esetben nagyon fájt nekik, főleg az egyik gyermekemnél, aki kötött izomzattal született.
Ezzel a módszerrel elkezdtek kúszni, mászni, persze egy-két hónappal elmaradva. Majd másfél éves korukban felálltak, és megtették az első lépéseiket.
A: Javasoltak másik terápiát?
A.: Szerencsénk volt, mert a dévényes fejlesztőnk ajánlotta az Ayres–terápiát, amire az ovi középső csoportjáig jártak.
A: Sok mindent kipróbáltatok?
A.: Igen, volt, ami nem vált be, például a babaúszás. Bonyolult feladatsort adtak, amit a pici babákkal képtelenség volt kivitelezni. Interneten, ismerősöknél folyamatosan kutakodtam a lehetséges fejlesztések között.
A rengeteg program lefárasztott minket, de az lebegett a szemem előtt, hogy ezeknek köszönhetően a gyerekek is fejlődnek, és muszáj csinálnunk. Emellett a fiúk rengeteg kedvességet és örömöt hoztak az életünkbe. Nehéz volt, hiszen amíg más babáknak kis koruktól kezdve az a dolguk, hogy aludjanak, egyenek, nézelődjenek, pihenjenek, minél többet legyenek nyugodt körülmények között, addig mi két gyerekkel folyamatosan kezelésekre jártunk.
Volt olyan intézet, ahol kétévesen felmérték őket, és azt mondták, hogy nem szorulnak fejlesztésre, majd egy-két év múlva menjünk, de komoly gondok lehetnek az ikrekkel, mert egyik sem tudta, hogy mit mond a bagoly. Sokszor éreztem, hogy a koraszülött gyerekeket nagyító alatt vizsgálják, hogy a szülőkre ráhozzák a frászt. Tudja az ember, hogy nem így van, de tudat alatt ott zakatol, nehogy én okozzak kárt nekik; ez egy ördögi kör.
A: Érzékeltél elmaradást a többi gyerekhez képest?
A.: Igen, az óvodában. Hamar beilleszkedtek. Megszerették a társaikat, és őket is, de a ceruzafogás, a színezés nehezen ment nekik. Volt, amit hamarabb és jobban tudtak, például a színeket, a mondókákat, az énekeket, viszont a mozgáskoordinációjuk rosszabb volt. Nehezebben egyensúlyoztak, tyúklépésnél eldőltek.
Az ovi alatt is folytattuk az Ayres-terápiát, de elérkezett az a pont, amikor úgy láttuk, hogy elértek egy szintet, és már nem használt a terápia. Próbáltak rábeszélni, hogy maradjunk, de az lebegett a szemem előtt, hogy minden hét számít, így tovább kerestünk, és váltottunk az alapozó terápiára, ahová ötéves koruktól nyolcéves korukig jártak. Sokat lendített rajtuk, kicsit javult a ceruzafogásuk és a koncentrációjuk.
A: Van-e előnye annak, hogy ikrek?
A.: Sokkal szívesebben járnak a foglalkozásokra, és amúgy is nagyon kötődnek egymáshoz. Jobban el lehet magyarázni nekik, ahogy nőnek, hogy értük járunk a foglalkozásokra.
A: Milyen volt az iskolában?
A.: Az iskolától nagyon tartottam, mert még mindig nem volt tökéletes a ceruzafogásuk, és nem maradtak az ábrán belül színezéskor. Sajnos sikerült egy olyan tanár nénit beválasztani, aki nem tolerálta ezt. Többször beszéltünk vele, mondtuk, hogy a fiúknak több idő kell, de nem fogadta el. Sokszor jöttek haza sírva, mert megszégyenítette őket a tanár, azt mondta nekik többször, hogy buták.
Viszont a némettanáruk tündéri volt. Nem érdekelte őt, hogyan és milyen helyesen írnak. Olyan élvezetesen tanított, hogy az egyik fiam a kerületi német szavalóversenyen negyedik helyezést ért el elsősként. Nagyon büszkék voltunk rá. Az elsős bizonyítványuk gyenge lett, de német nyelvből dicséretet és még jutalomkönyvet is kaptak.
A: Váltottatok iskolát?
A.: Igen, második osztálytól. Szerencsére nagyon jó suliba kerültünk, két elfogadó és segítőkész tanárnőhöz. Hagytak időt, hagyták, hogy beérjenek, fejlődjenek. Akkor még 45 percből 30 percet tudtak koncentrálni, és ebben a fél órában foglalkoztatták őket. Hiszem, hogy mindig a terapeutát, később a tanárt kell megtalálni.
A: Mi a helyzet most? Hányadikosok?
A.: Ötödikesek. Utolérték a többieket. Most már, ha becsúszik egy gyengébb jegy, akkor inkább lustaságból adódik, és nem azért, mert elfáradnak, vagy gyengébbek lennének.
A: Jártok még foglalkozásokra?
A.: Jelenleg egy amerikai fejlesztő tornát, az INPP-t csinálják körülbelül nyolcéves koruk óta.
Rátaláltam a Vision Therapyra, ami az idegrendszer érése érdekében a szemidegeket is stimulálja. Heti kétszer szemtornagyakorlatokat csinálunk, és van egy speciális szemüvegük, amibe prizma van beépítve. Ezzel az egyszerű módszerrel a tanulási problémákat lehet csökkenteni. Naponta kb. 10 percet vesz igénybe a szemtorna, amit vacsora után szoktunk csinálni. Volt, hogy egy fárasztó nap után elfelejtettem, és ők szóltak, hogy anya, ma nem lesz torna?
Heti kétszer járunk úszni, aminek keretében hidroterápiát folytatnak. Ezzel javul a mozgáskoordináció, és a az izomtónust fejleszti. Többféle eszközt felhasználnak, békaláb, karikák, deszka, és ezt is imádják. Itt fantasztikus közösség jött létre, akikkel uszodán kívül is szoktunk programokat szervezni.
A: Mennyibe kerül ennyi különfoglalkozás?
A.: Anyagilag megterhelő, hiszen a felsorolt terápiákat magánúton rendeztük. Voltunk régebben az állami szakszolgálatnál, ahol felmérték a gyerekeket, de inkább azt javasolták, hogy ha meg tudjuk oldani a különfejlesztéseket, akkor magunk szervezzük meg, mert náluk nagy a várólista, és heti egy alkalomnál többet nem tudnak biztosítani. Nincs rá keret, nincs rá kapacitás, nincs rá ember, és sok a gyerek.
A: Mi az, amit üzennél a koraszülött babás szülőknek?
A.: Azt javasolnám a hasonló cipőben járó szülőknek, hogy minél korábban kezdjék el a terápiákat. Nem szabad megállni, és leragadni a kezelésnél, ha már úgy érzik, hogy nem használ. Tovább kell kutakodni, és el kell fogadtatni a gyermekkel, hogy szüksége van ezekre a programokra. El lehet veszni az útvesztőkben, de nem szabad beletörődni, mert egyre nehezebb lesz, és egyre jobban lemarad a társaitól, amit nehezen vagy egyáltalán nem tud behozni. Gondoljanak arra, hogy a gyerekeknek használni fog, és jobb lesz.
Illetve nagyon fontos a családi háttér, a támogató társ. Nálunk általában egyetértés volt a férjemmel. Igyekszünk a gyerekeket szeretettel körbevenni. A szüleimmel laktunk együtt, sajnos ők már elmentek, de addig is szerető, védő családban nőttek fel.
Kattints a Podcast hallgatásához!
