„Mi a baj? Mi fáj? – próbáltam megnézni a száját közelebbről, de Marci elrántotta a fejét, és egyre fájdalmasabban sírt. Mikor végre sikerült lefognom, hogy lássam, mi a baj, még jobban megrémültem. Mi a franc lehet ez? Ahogy fogtam a homlokát, éreztem, hogy tűzforró. Nagy nehezen megvigasztaltam annyira, hogy meg tudjam mérni a lázát. Majdnem negyven!” Folytatódik az ötfős, „dombi” család kalandos története. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Hétfőn reggel Marci még aludt, mikor a nagyokat Norbi már elvitte az óvodába. Éjjel sokat nyöszörgött, forgolódott, többször felébredt, teát kért, ami most szerencsére benne maradt. Kilenc körül sírva ébredt. Rögtön láttam rajta, hogy lázas. Piros arca lángolt, haja csapzottan tapadt a homlokára. Kezébe nyomtam a teáját, amit már lent megcsináltam, és meg akartam fogni a homlokát. Ahogy a szájához emelte a csőrös bögrét, hirtelen felüvöltött, kezét a szája elé kapta, és még hangosabb bömbölésbe fogott. Megijedtem.
– Mi a baj? Mi fáj? – próbáltam megnézni a száját közelebbről, de Marci elrántotta a fejét, és egyre fájdalmasabban sírt. Mikor végre sikerült lefognom, hogy lássam, mi a baj, még jobban megrémültem. Az ajkai, az ínye és a nyelve is tele volt ronda hólyagokkal, az ínye dagadt vöröslilára gyulladt. Mi a franc lehet ez? Ahogy fogtam a homlokát, éreztem, hogy tűzforró. Nagy nehezen megvigasztaltam annyira, hogy meg tudjam mérni a lázát. Majdnem negyven!
Gyorsan tettem fel vizet a kamillateának, és öntöttem a kis kupakba egy adag lázcsillapítót. Ezt az édes szirupot annyira szerette, hogy általában azon kellett veszekedni, hogy nem kaphat belőle többet. Most a szájához emelni se volt hajlandó. Csak peregtek a könnyek nagy mogyoróbarna szeméből, teljesen átnedvesítve hosszú szempilláját.
– Nagyon fáj?
Bólintott, és esdeklőn nézett rám.
– Próbálj inni először egy kis kamillateát. Az gyógyító. Finom langyosra hűtöm, nem bántja a szádat.
Amikor kész lett, Marci szófogadóan belekortyolt a teába, majd újra felüvöltött, és majdnem félrenyelt. Fuldokló köhögésbe kezdett, ami újra bömbölésbe torkollt.
– Édesem – vontam magamhoz, és éreztem, hogy az egész teste lángol. – Nagyon lázas vagy, muszáj bevenned a lázcsillapítót! – mondtam, és újra a szájához közelítettem a kupakot.
– Nem! – kiáltotta Marci zokogva, és tiltakozás közben kiütötte a kezemből a gyógyszert. Mázli, hogy csak a parkettára folyt, ahonnan simán fel tudtam törölni.
Vettem egy nagy levegőt. Közben mintha már az én számat is égette volna valami. Újra töltöttem. Marci ezt is kiverte a kezemből. Levittem Marcit magammal, lefektettem a kanapéra és betakartam. Kivert a víz, éreztem, ahogy elönt a meleg, de közben borzongok. Ennyire nem is vagyok dühös – csodálkoztam, és ezúttal a lapos végű műanyag fecskendőbe szívtam fel a lázcsillapító szirupot.
– Marcikám – kezdtem a rábeszélést –, tudom, hogy fáj, de most nagyon lázas vagy. Nagyon okosnak és ügyesnek kell lenned. Óvatosan kapd be a nyomószál végét – Palkó nevezte így el a gyógyszeres fecskendőt, a szívószál után szabadon –, én gyorsan megnyomom, és te ügyesen le tudod nyelni a finom gyógyszert. Megígérem, hogy csak egy nagyon picit fog fájni. És utána sokkal jobban leszel.
Marciban azt is szeretem, hogy ha helyzet van, nagyon együttműködő. Most is bólintott, belekapaszkodott a karomba, és résnyire nyitotta a száját. Kerestem egy hólyagmentes részt, és odatartottam a gyógyszeradagolót. De ahogy benyomtam a sűrű folyadékot, Marci újra üvöltött, és az egészet kiprüszkölte. Jutott belőle mindenhova. Rám, az üvegasztalra, a szőnyegre, még a fotelre is. Nagy önuralmat tanúsítva nem húztam fel magam, hanem papírtörlővel mindent feltöröltem, átöltöztem, ezalatt Marci újra majdnem elaludt.
Most mit csináljak? A régi jól bevált hűtőfürdő jutott eszembe, és az, hogy mennyire utáltuk kiskorunkban. De úgy láttam, nincs más megoldás, mert Marci már szédelgett a láztól. Gyorsan finom meleg vizet engedtem, beültettem a forró gyereket, és miközben a kishajóival próbáltam elterelni a figyelmét, lassan, fokozatosan hűtöttem. Locsolgattam vele a hátát, nyakát, simogattam, de ő csak sírt, és ki akart jönni. Engem is rázni kezdett a hideg, és fura bizsergést éreztem a számban. Odaléptem a tükörhöz, és kinyújtottam a nyelvem. Frankó! Az én nyelvemen és a szám sarkában is ott púposodtak a kis hólyagocskák. Ahogy az egyikhez hozzáértem, úgy éreztem, mintha tűt döftek volna bele, amiből mintha maró méreg spriccelt volna szét a nyelvhúsomban. Ó, szegény Marcikám! Iszonyú ez a fájdalom!
Gyorsan kivettem a gyereket a kádból, bebugyoláltam, és ölben vittem az ágyáig. A lábam rogyadozott, mintha elszállt volna minden erőm. Éreztem, ahogy nekem is megy fel a lázam. Marcira pizsamát adtam, jól betakartam. Már aludt, mikor a homlokára és a csuklójára tettem a hideg vizes ruhazsebkendőt borogatásnak. Fogtam a Marcinak odakészített kamillateát, és belekortyoltam. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne ordítsak fel, és ne köpjem szerteszét. Mintha tucatnyi, zsibbasztóan égető anyaggal átitatott késsel szurkálnának, vagy mintha apró cafatokat szakítanának ki a nyelvemből. Lebotorkáltam a lázmérőért, és a hátamat a kályhának támasztva – milyen jó, hogy Norbi még ma reggel is befűtött! – tárcsáztam a doktor néninket.
– Szia, Magdi! Bocsánat, hogy telefonon zavarlak, de valami nagyon furcsa betegség kapott el minket.
Részletesen elmeséltem a hólyagokat, a magas lázat – rémülten láttam, hogy az én lázam is felment 39,8 °C-ra. A doktornő szerint sikerült elkapnunk egy viszonylag ritka, ám annál erőteljesebb gyerekbetegséget, ami magas lázzal és ezekkel a fájdalmas hólyagokkal jár. Megígérte, hogy amint végez a rendelőben, feljön, és felír egy ecsetelőt, ami enyhíti a fájdalmat és segíti a gyógyulást. Más gyógyszer nincs, ez egy vírus, majd leküzdi a szervezetünk. Egy hét – tíz nap alatt biztosan elmúlik. Ja, és ne érintkezzünk senkivel, mert erősen fertőző.
Egy hét – tíz nap? Megijedtem és elcsüggedtem. Mi lesz velünk így egy hétig? Hogy fogunk enni vagy legalább inni? Felhívtam Norbit, hogy elsírjam a nagy bajt, de nem tudtam neki elmondani rendesen, mi történt, mert tárgyalása kezdődött. Anyut nem akartam megijeszteni – egy sima megfázáson is aggódik, amióta Palkó megszületett ‒, ezért Eminek meséltem el részletesen a rémisztő helyzetet. Nem mintha ő tudott volna segíteni (nyilván messziről el kell kerülniük minket), de jólesett valakivel megosztani az elkeseredésem, bár még a beszéd is fájt. Mondtam neki, hogy írja ki a kultúrház ajtajára, hogy a torna bizonytalan ideig elmarad, és szóljon, akinek tud. Úgysem vagyunk már túl sokan. Sőt ‒ magam is meglepődtem, hogy ezt mondom, de hirtelen egészen biztos voltam benne ‒, mondja meg mindenkinek, hogy vége a tornának. Befejezem.
Emi elképedt, győzködött, hogy még csak most kezdtük, mindenki szereti, és egyáltalán, miért akarom feladni? Mi a baj? Nem tudtam konkrét választ adni, egyszerűen csak egészen világosan tudtam, hogy mégsem akarom ezt csinálni, nem ez az én utam – ahogy mondani szokás. Majd tornázom itthon, ha jobban leszek. És ezzel most nem is akarok tovább foglalkozni. Emi döbbenten tette le a telefont.
Felmentem az alvó Marcihoz, befeküdtem Palkó ágyába, és szinte azonnal elaludtam. Néha felébredtünk, kicsit hűtöttük magunkat vizes borogatással, de akkor sem tudtunk enni egy falatot sem, folyadékból is csak pár kortyot sikerült magamba és Marciba erőltetnem. Sírtunk, éheztünk és szomjaztunk, ami lázasan duplán szenvedés. Jobb is volt, hogy majdnem az egész napot végigaludtuk, csak addig keltem fel, amíg Magdi feljött, és felírta az ecsetelőt.
Háromkor telefoncsörgésre ébredtünk. Az oviból hívtak, hogy ha tudunk, menjünk le Palkóért, mert belázasodott, és fáj a szája. Már csak ez hiányzott! Norbit riasztottam, hogy baj van, siessen haza összeszedni az ovisokat, aztán pedig váltsa ki a felírt ecsetelőt. Alig vártam, hogy meghozza, a megváltást vártam tőle.
Palkó itthon még rosszabbul lett. Felment a láza, se enni, se inni nem tudott, a lázcsillapítótól (amit ő még szerencsére be tudott venni) elaludt. Misit leültettem a tévé elé egy csomag ropival, mert én is csak kókadoztam. Amikor Norbi visszaért a patikából, rávetettem magam a barna gyógyszeres üvegre. Gyorsan elolvastam, mivel, mit, hogyan és hányszor kell bekenni. Fogtam egy gézdarabot, rácsavartam az ujjamra, és öntöttem rá kicsit a sötét folyadékból. Felkészülve a fájdalomra, a számba dugtam az ujjam, és gyors mozdulatokkal bekentem a nyelvem, ínyem, ajkam. Csillagokat láttam, annyira fájt. Ráadásul keserű volt, mint a bűn. Hogy fogom a gyerekeket bekenni?
De nincs mese, muszáj. Marci pont ébredezett, gondoltam, amíg még nem tér teljesen magához, félálomban bekenem őt is. Sokkoló, de legalább meglesz. Sikerült is a tervem, jó adagot löttyintettem a gézre, bedugtam az ujjam a szájába, és gyorsan körbekentem, mielőtt annyira felébred, hogy meg tudja akadályozni. Rémülten láttam, hogy sötétlila lett a szája, és amint ordításra nyitotta a száját, láttam, hogy az összes foga, sőt a nyelve is, mintha befestettük volna.
Jézusom, akkor én is így nézek ki! – jöttem rá, és gyorsan a tükörhöz mentem. Intenzív sötétlila rúzs, szépen elfolyva, a fogaimon és a nyelvemen is, mintha tintát ittam volna. A csap fölé hajoltam, hogy lemossam. Az óvatos dörgölés is iszonyúan fájt, és ahogy felpillantottam, láttam a tükörben, hogy teljesen hatástalan. Megpróbáltam szappannal, a fogamról fogkrémmel (iszonyú kínok közepette) – de semmi. Így ki se fogok tudni lépni a házból!
Mire szóltam volna, Norbi bekente Palkót is, aki szintén felébredt, amint kicsit lejjebb ment a láza. Ő is ordított a fájdalomtól, de miután Norbi megmutatta neki magát a tükörben, megvigasztalódott. Szörnyű jó szörny lett! Szörnyüvöltéssel ijesztgetni kezdte Misit, aki visított a nevetéstől.
Végül is tényleg viccesen néztünk ki – én is próbáltam inkább nevetni, mint sírni, bár még a nevetés is fájt, amíg Norbi félve meg nem kérdezte:
– Lemondjam a hétvégét?
Basszus! Le se esett, hogy most wellnesseznénk! A szám lekonyult, lerogytam a fotelbe, és engedtem, hadd szivárogjon a könnyem.
– Még ne, hátha addigra elmúlik – mondtam, de tudtam, hogy erre semmi esély.
Mivel már úgyis lilák voltunk, másnap ismét beecseteltem magunkat, de se a hólyagok, se a fájdalom nem múlt el. A humorérzékünk viszont teljesen. Marci, brutális életösztöntől vezérelve, képes volt apróbb banánfalatkákat majszolni, miközben folyt a könnye, de nekem és Palkónak, úgy látszik, alacsonyabb volt a fájdalomküszöbünk. Én napokon keresztül csak kakaót szürcsölgettem szívószállal, minden korty között üvöltve a fájdalomtól. Sikerült három nap alatt négy kilót fogynom – újra elértem egyetemistakori versenysúlyomat, csak most inkább tűntem soványnak, mint karcsúnak.
Palkó még kakaót sem ivott, nem szereti se a tejet, se a joghurtot. Pár korty teán és néhány kanálnyi húslevesen kívül nem bírtam semmit beleimádkozni. Kétségbeejtett, hogy az amúgy is vékony, lázas és éhes hatéves gyerekem hiába szeretne enni, nem tud. Borzasztó volt tehetetlenül nézni, ahogy szenved. Eszembe jutottak a National Geographic magazin sokkoló képei a csontra soványodott, éhező afrikai kisgyerekekről és a világháború japán árváiról, és képzeletemben már Palkó és Marci nézett vissza rám a porból, kigúvadt, szemrehányó tekintettel. Nem bírtam elviselni a látványt, inkább kinyitottam a szemem. Itt még nem tartunk, de mi lesz, ha az enyémek is éhen halnak?
Marci egyetlenegyszer akart szopni – mit bántam volna, ha a mellbimbóm is lila vagy akár hólyagos lesz, csak jusson egy kis tápanyag a gyerekbe – de alig ért hozzám, már fel is adta. Felváltva sírtunk. Olyanok voltunk, mint egy horrorfilm szereplői a nyolcvanas évekből. Beesett, szürke arc, sötét táskás szemek, lila száj, lila fogakkal. A kétéves volt a legmorbidabb.
A lázunk egy-két nap alatt lement, de a fájdalom csak nem múlt. Csütörtök délután apu oldotta meg a problémát. Elhívta szájsebész barátját, aki először jól lehordott minket, amiért nem rögtön neki szóltunk, hanem napokig szenvedtünk. Egy színtelen csodaszerrel rögtön lekezelt minket, ami még a lilaságot is majdnem teljesen leoldotta, és elárulta, hogy az az egyetlen gyógymód, ha rágunk, és fogkefével (lehetőleg tisztával) lesúroljuk a hólyagokat, még ha ez iszonyúan fájdalmas is. Néhány nap alatt meggyógyulhatunk, ha ügyesek vagyunk. Hűha! Hogyan magyarázzam ezt meg egy kisgyereknek?
Anikó, aki naponta benézett és mondott pár biztató szót, a hírre aranygaluskával kínzott minket – menny és pokol volt minden egyes falat, de használt! Péntek reggelre sokkal jobban voltunk, képesek voltunk ordítás nélkül pohárból inni, és én próbáltam nem gondolni arra, hogy most indulnánk Kehidára wellnessezni. Csak az ügyintéző jóindulatán múlt, hogy sikerült a nyereménynyaralást áttennünk áprilisra. De legalább kimehettünk az utcára, és megnéztük, ahogy a huszárcsákós Misi (Palkó szerepét átvéve) pergődobbal a nyakában vezeti az ovisok csapatát a forradalom helyszínére, a skanzenbe, ahol „Kossuth” Tibi bácsi toborozta a kis leventéket.
Marci hazafelé sántított. Otthon kiderült, hogy nem a táncban ficamodott ki a lába, hanem szegényemnek begyulladt a nagylábujján a körme. A doktor néni soron kívül feljött.
– Szövődmény – mondta, és most jófajta, büdös fekete ragacsot, népi nevén „kocsikenőcsöt” adott, amit dunsztkötés alatt kellett tartani néhány napig. Erre ugyebár nem lehetett cipőt húzni, úgyhogy folytatódott a szobafogság. Mikor elmúlt, melegváltással Palkó mutatóujja is begyulladt, természetesen a jobb kezén, ami szintén nem könnyítette meg az evést, de például a fenéktörlést sem. Vagy a rajzolást, amivel amúgy szívesen elfoglalta volna magát napközben. De már legalább nem voltunk lilák, elmúltak a hólyagok, és egyfolytában ettünk. Bepótoltuk, ami kimaradt.
A Család a dombon előző részeit itt olvashatod el.
Ezt olvastad már?
