Már évek óta terveztük, hogy egyszer kincsvadászatra megyünk a gyerekekkel. A nyaralás alatt mindenképp be akartunk fizetni egy hajózásra, így logikusnak tűnt összekötni a kettőt. Főleg, hogy az első esti városnézéskor észrevettünk egy „igazi” kalózhajót a kikötőben, ami a környék híres kalózszigetére vitte a turistákat. Innen pedig már sejteni lehet, hogy jön egy amolyan hamisítatlan Család a dombon-os történet. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Első este bementünk a négy kilométerre levő romantikus, macskaköves óvárosba. Ettünk egy fagyit – a gyerekeknek iszonyúan tetszett, ahogy a fagyiárusok tört magyarsággal viccelődtek velük és zsonglőrködtek a gombócokkal. Aztán járkáltunk a sikátorokban, de hamar meguntuk a drága kirakatokat és a hömpölygő tömeget. Norbi még be akart ülni egy kávéra az egyik teraszra, de a gyerekek nyafogni kezdtek, már ahhoz is fáradtak voltak, hogy szaladgáljanak a bájos kis téren. Megállapítottuk, hogy a közös esti városnézést még egy ideig hanyagolnunk kell. Újra eszembe jutott, milyen jó volt, mikor együtt nyaraltunk a nagyszülőkkel, és Józsi papa őrizte az alvó gyerekeket, amíg mi a városban flangáltunk.
Harmadik este, mikor a gyerekek már aludtak, és a másnapi hajós kiránduláshoz csomagoltam össze a holminkat, csörgött a telefon. Márti mami hívott, hogy a papát hazaengedték a kórházból, a körülményekhez képest jól van. Nagy kő esett le a szívemről. Valószínűleg Norbiéról is, mert egyből felélénkült.
‒ Na, hol az a kincsesláda?
Már évek óta terveztük, hogy egyszer kincsvadászatra megyünk a gyerekekkel. A nyaralás alatt idén mindenképp be akartunk fizetni egy hajózásra, így logikusnak tűnt összekötni a kettőt. Főleg, hogy az első esti városnézéskor észrevettünk egy „igazi” kalózhajót a kikötőben, ami a környék híres kalózszigetére vitte a turistákat. A természetvédelmi területen levő páratlan szépségű Limski fjordba nyúló félszigeten barlangok, egy börtön maradványai (és kalóz stílusú vendéglátóegységek) bizonyítják a szenzációra éhes turistáknak a tengeri rablók néhai ittlétét. Nem is lehetne ennél ideálisabb hely a kincskereséshez. A gyerekeket az elmúlt két nap alatt jól felspannoltuk a szigetről szóló különböző izgalmas kalóztörténetekkel. Együttesen megállapítottuk, hogy egész biztosan maradt még feltáratlan barlang, ahol akár még egy kisebb kincsesláda is lapulhat, amit nem fedezett fel senki. Norbi biztosította a gyerekeket, hogy az ő orra csalhatatlan, ha kincsről van szó, engem pedig még sosem hagytak cserben a megérzéseim.
Este bepakoltuk a két hátizsákot, ami az elemózsiát és az egyéb holmikat rejtette. A hajó délelőtt indult a turistákkal zsúfolt kikötőből. A kis kalózhajó is megtelt rövidnadrágos, hátizsákos családokkal. A gyerekek teljesen bezsongtak a fekete vitorláktól, a fekete, koponyás zászlótól. Izgalmukban nem bírtak magukkal. Palkó folyamatosan beszélt és kérdezett, mindent szeretett volna tudni a világ kalózairól, Misi izgett-mozgott, nem tudott megülni a fenekén, egyik hajókorláttól a másikig futkosott, attól féltem, egy óvatlan pillanatban belepottyan a tengerbe.
Marci pedig evett, és láthatóan szétvetette a boldogság. Félórás partközeli hajózás után bekanyarodtunk a fjordba. A tenger királykék színe türkizre váltott, a hajó mögött fehér hab zubogott, ahogy a vitorlásunk haladt. A fjord két oldalán hatalmas, erdő borította hegyek magasodtak. Mintha tényleg egy mesébe hajóztunk volna be.
‒ A kalózkirály vitorlásán – tette hozzá Palkó átszellemült arccal. Nemsokára megláttuk a szigetet. A vízből kiemelkedő, szinte függőleges sziklafalon messziről látszott a barlang bejáratát jelző kalózzászló. A gyerekek alig várták, hogy partot érjünk.
A vitorlás egy kis famólóhoz kötött ki, ahonnan keskeny, roskatag fakorlátos, meredek lépcső vezetett fel a sziklafalon, egészen a széles barlangnyílásig, ahol a jegyszedőbódé állt kikerülhetetlenül. (Aki nem akart jegyet venni, lent maradhatott a három négyzetméteres mólón, és fürödhetett egy órát a visszaindulásig.) Mi megvettük a nem olcsó belépőt, ami mellé járt egy-egy kalózos képeslap – a gyerekek örömére. Átfurakodtuk magunkat a kényelmesen andalgó tömegen. Elsőnek a gyerekeket egyesével kísérve másztunk fel a nyikorgó, igen magas és meredek falétrán az egyszemélyes őrtoronyba, ahonnan az őrkalóz leshette anno a közeledő hajókat.
A tériszony és a gyönyörű kilátás után a tömeggel sodródtunk a barlangig, ami valójában csak egy nyitott, körülbelül tizenöt méter mélyen benyúló, széles üreg volt. Az üreg elejében két, ember nagyságú műanyag kalóz állt, akikkel a turisták és gyerekeik lelkesen fényképezkedtek. Az én gyerekeim kétszer-háromszor elszaladtak az üreg végébe, kurjongattak kicsit, megpaskolták a műkalózokat, majd elénk álltak, hogy akkor menjünk az igazi, kincses barlangba.
‒ Fussatok hátra, hátha ott a sötétben van egy titkos átjáró – indítottam el őket még egy körre, hogy időt nyerjünk. ‒ Ennyi a kalózsziget? ‒ fordultam Norbihoz csalódottan. ‒ Itt nem fogjuk tudni elrejteni a ládát.
‒ Bízd rám. Biztos, hogy arrébb, a fák között találok valami jó helyet. Addig egyetek egy fagyit.
A gyerekeket annyira fűtötte a kalandvágy, hogy alig tudtam rábeszélni őket egy jégkrémre. Amíg a sorban álltunk, Norbi észrevétlenül egyre hátrébb araszolt, majd átlépett a kerítést jelképező kötélen, és alkatához képest meglepően fürge zergeugrásokkal eltűnt a sziklák között az egyik kanyargós ösvényen. A büfé előtti sor elég hosszú volt, mire mi következtünk, és a gyerekeknek feltűnt volna, hogy Apa nincs meg, Norbi máris visszaért.
‒ Na, megyünk megkeresni a kincset? Bizsereg a nyakam, ez azt jelenti, a közelben van valami.
‒ Igen! ‒ kiáltozták a gyerekek, és Marci kivételével kezembe nyomták a jégkrémjüket.
‒ Utánam! ‒ adta ki a parancsot Norbi, és átlépte a kerítést.
‒ Szabad itt kimenni? ‒ aggodalmaskodott Palkó, aki bárminemű szabályszegést beláthatatlan, épp ezért veszélyes következményekkel járó cselekedetnek tekintett. (Persze nem a mi otthoni szabályainkat, hanem a hivatalosakat.) Norbi megnyugtatta, hogy saját felelősségre szabad, csak az ügyetlen, tutyimutyi turisták biztonsága érdekében állították fel a korlátot. Palkó így tiszta lelkiismerettel vethette bele magát a kalandba.
Apa ment elöl. Utána nagyságsorrendben Palkó, Misi, Marci, leghátul pedig én, félpercenként szívinfarktust kapva, mikor gurul le valamelyik csemetém a keskeny ösvényről a meredek hegyoldalon. Ki gondolta volna, hogy ilyen bonyolult úthálózat van itt? Egyik kitaposott kis ösvényről a másikra kanyarogtunk, sárgára száradt, zörgő levelű bokrokat kerülgettünk, kiálló sziklákon másztunk keresztül, hulló tűlevelű fenyők alatt bújtunk át. Norbi néha megállt és körbeszimatolt, majd egy határozott „Aha, arra!” felkiáltással továbbügetett. A hatodik „ahá”-nál kezdtem gyanút fogni. Ránéztem az órámra. A hajónk tizenöt perc múlva indul, már vagy tíz perce bóklászunk, pedig Norbi három perc alatt teljesítette a titkos küldetést. Direkt csinálja, vagy tényleg nem talál vissza a rejtekhelyhez?
Balsejtelmem beigazolódott, amikor Palkó egyszer csak megállt, és felkiáltott:
‒ Itt az előbb voltunk. Megismerem ezt a sziklát.
‒ Tényleg? ‒ bizonytalanodott el Norbi.
‒ Igen. Két csúcs van rajta, és itt van mellette ez a szép lila virág. De nézzétek, erre is ki van taposva a fű ‒ mutatott a kis Sherlock Holmes egy felfelé vezető keskeny csapásra, ami a kiálló kövek között kanyargott alig észrevehetően, és egy tőlünk cirka tíz méterre levő függőleges sziklafalhoz vezetett. ‒ Lehet, hogy erre van a kincs!
Mielőtt megakadályozhattuk volna, Palkó előreszaladt. Misi és Marci utána. Norbi tétován forgolódott körbe.
‒ Esküszöm, nem tudom, hova lett a barlang. Itt kell lennie valahol. Egy ilyesmi sziklafalban van, kábé olyan magas bejárata van, mint a Misi, és elég tágas, mint egy kis kuckó. Simán betettem a ládát a bejárat mellé, és szórtam rá egy kis kavicsot. Nem volt messze. Onnan jöttem, látod, látszik is innen a kötélkerítés. A mellett a nagy fa mellett kanyarodtam jobbra, aztán felfelé egy kicsit, onnan már látszott az egyik bogyós bokor mögött…
Palkó izgatott kiáltozása szakította félbe az intenzív fejtörést.
‒ Tuti itt lesz! Itt egy nyílás, és előtte van egy csontváz!
‒ Jézusom, milyen csontváz? Nehogy hozzányúljatok! ‒ Rohanni kezdtem a gyerekek felé.
‒ Őrzi a bejáratot. Marci, vigyázz, összetöröd!
Marcika annyira igyekezett Palkó után, hogy felbukott egy kőben, és pont beletenyerelt ‒ már én is láttam – egy állat csontvázának a bordái közé.
‒ Szerintem ez kecske ‒ állapította meg Norbi, és ez logikusnak tűnt, hisz elég sokat láttunk legelészni errefelé. Szerencsére ez a példány elég régen kimúlhatott, vagy csak nagyon tűzte a nap, mert hús már nem volt rajta, és a fehér csontok szinte elporladtak, ahogy Marci keresztülmászott rajtuk. Rögtön lázasan keresni kezdtem a nedves kéztörlőkendőt a hátizsákomban, így már csak azt láttam, ahogy Palkó lába eltűnik az alig harminccentis barlangnyílásban.
‒ Mit csinálsz Palkó?! Gyere ki! Norbi, be fog szorulni! ‒ visítottam rémülten, és lepergett előttem, ahogy Palkóra omlik a hegy, és mi nem tudjuk megmenteni. De Palkó vidáman kiáltott vissza:
‒ Nem szorulok be! Olyan nagy hely van itt bent, hogy simán fel tudok állni. Meg van itt egy kijárat a másik oldalon. Nagyobb, mint a bejárat. Körbenézek, biztos, hogy itt lesz a kincs!
‒ Nem nézel körbe! Gyere ki! Biztos nincs itt! Nehogy beljebb menj, mert eltévedsz! ‒ próbálkozott Norbi is jobb belátásra bírni kalandor fiunkat. Amennyire tudta, arrébb rugdosta szegény kecske földi maradványait, és odahasalt a réshez. A feje éppen befért.
‒ Gyere ki! ‒ hallottam újra a hangját, most tompábban, ahogy elnyelte az üreg.
‒ Látok valamit! ‒ kiáltotta Palkó, és ahogy Norbi kihúzta a fejét, fehér porfelhő hömpölygött elő a nyomán.
‒ Ne aggódj, az egész barlang három négyzetméter, nem tud hova beljebb menni ‒ mondta nekem megnyugtatásul, miközben pókhálós hajáról próbálta leverni a port.
‒ Akkor én is bebújok – követelőzött Misi, akinek teljes erőmből markoltam a csuklóját, nehogy Palkó után másszon.
‒ Még csak az kéne!
‒ Ez nem igazság! Ő fogja megtalálni a kincset!
Norbi visszahozta Marcit is a bejárattól, és átvette az egyre jobban kapálózó Misit. Én is odahajoltam a nyíláshoz, hátha nekem szót fogad legnagyobb gyermekem. Bedugtam a fejem a nyíláson. Szemből is érkezett fény, biztos a másik bejárat felől, amitől még kevésbé láttam, mert csak a felvert port világította meg. Amikor viszont, pár másodperc múlva, megszokta a szemem a homályt, felsikoltottam. Palkó rám nézett:
‒ Szia, Anya! Ugye milyen cukik?
Palkó a nála alig magasabb üreg közepén állt, feje körül pedig legalább tucatnyi denevér cikázott, és még jó pár lógott mindenfelé, a sziklaplafonba csimpaszkodva.
‒ Ne mozdulj! ‒ szóltam rá, de Palkó megnyugtatott:
‒ Nyugi, nem akarom őket elkapni. Nem lenne jó nekik otthon. Bár Kamilla biztos örülne egynek. Ők is csak a kincset védik.
‒ Nincs itt a kincs!
‒ Honnan tudod?
‒ Mert tudom. Apa orra nem érzi.
‒ Szerintem pedig itt van. Minden jel arra mutat.
‒ Le fogjuk késni a hajót! Tíz perc múlva indul, és még vissza is kell érnünk. Szép lassan indulj el kifelé!
‒ Mindjárt, csak körbenézek!
Palkó lassan körbefordult, meresztgette a szemét, és egyszer csak felkiáltott:
‒ Megmondtam! Itt a kincs! Itt a kincs!
Négykézlábra ereszkedve mászott a másik nyílás felé, ahol már szűkült a tér, és pár másodperc múlva jött is kifelé. Tolatva jött, kezében a kincsesláda – egy harminccentis, a rárakódott por és piszok ellenére is jól láthatóan díszes, rézveretes, sötétre pácolt fadoboz. Önzetlenül az örömében ugráló Misi kezébe adta a ládikát, hogy tartsa, amíg ő kinyitja. A zár egy szép, pici rézkallantyú volt, amit egy egyszerű mozdulattal félre lehetett tolni. Mindnyájan a láda fölé hajoltunk. Díszes réz- és ezüstgyöngyök, régi pénzérmék, néhány gyűrű és medál hevert a dobozkában.
‒ Ezt nem hiszem el! Igazi kincsek! ‒ ujjongott Palkó, mire Misi hozzátette:
‒ Csak elég kevés.
‒ De értékesek! ‒ állapította meg Palkó szakértőszemmel, és kézbe vett egy ‒ valódi – ezüstgyűrűt, amelyen négy lófej nézett szembe a viselőjével. (Hogy irigyelték ezt tőlem a lovas barátnőim a gimiben…) ‒ Ezt Annának fogom adni ‒ jelentette ki Palkó ‒, ő szereti legjobban a lovakat, és a gyűrű úgyis lányos.
‒ Ez mi? ‒ vett ki Misi egy másik, szintén lófejet formázó, sárgás színű, lapos tárgyat.
‒ Egy csontból faragott medál – vizsgáltam meg érdeklődve (tinédzserkorom kedvenc ékszerét, amit évekig fekete bőrszíjra fűzve hordtam a nyakamban).
‒ Ez Zentéé lesz, ő szereti a nyakláncokat – közölte Palkó ellentmondást nem tűrően.
‒ És én mit kapok? ‒ háborodott fel Misi, de egy erőszakos tülköléssorozat félbeszakította a kezdődő vitát.
‒ Basszus, a hajó! – kaptam észbe. ‒ Mennyi az idő? ‒ Az órámra pillantottam. ‒ Jézusom, most indul! Futás! Ott a kerítés!
Palkó becsapta a ládika fedelét, és rohant előre, hóna alatt szorítva a kincset. Misi utána, aztán én, mögöttünk Norbi, ölébe kapva Marcit. Annyira vicces volt, ahogy így rohanunk, mint a filmbeli szeleburdi család, hogy futás közben elkapott a röhögés.
‒ Csak nem hagynak itt! – lihegte mögöttem Norbi. Futás közben nehéz rendesen levegőt venni, ha röhög az ember.
Átugrottuk a kötélkerítést, villámsebességgel szedtük a lábunk lefelé a hosszú, meredek kőlépcsőn, majd szinte kiestünk a mólóra. A másodkapitány már messziről kiabált és hadonászott:
‒ Hej, brzo! Hajde, hajde! ‒ És nagy fejcsóválással segített fel minket a hajóra, amire rajtunk kívül már mindenki felszállt.
De nem bántuk. Palkó és Misi ragyogott a büszkeségtől. Rosszalló pillantásokkal kísérve leültünk a helyünkre, és újra kinyitottuk a ládát. Palkó bőkezűsége nem ismert határokat. Misinek és Marcinak osztotta a pénzeket, akiket ezzel tökéletesen boldoggá tett, Ilonának és a mamiknak a gyöngyöket szánta, nekem a piros köves gyűrűt, a két papának, Lacinak, Tominak és Norbinak szintén egy-egy pénzérmét.
‒ Palkó, neked semmi sem marad így ‒ figyelmeztettem.
‒ Dehogynem, enyém marad a doboz. És az élmény! ‒ tette hozzá.
Azt hittem, ott helyben megzabálom!
Folyt. köv.
Kattints a Podcast hallgatásához!
