„Csak pár hete határoztam el, hogy dolgoznék valamit – és máris ennyire kikészülök? Hogy leszek így önfenntartó vállalkozó? És mi lesz így a családdal?” Egy elismerésre, sikerekre és legfőképpen szabadságra vágyó anya vívódása a Család a dombon legújabb részében. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Nekem máris kezdett elegem lenni abból, hogy így már reggel, délben és este is egyedül voltam a gyerekekkel. A nagyszülők még dolgoztak, pedig micsoda királyság lett volna egy nyugdíjas nagymama! Emihez se adhattam be állandóan Marcit. Ott volt neki Ilona. Sőt, alvásidőben Emi is dolgozni kezdett. Csodás táskákat és neszesszereket varrt, meg kis fabútorokat újított fel. Ő a kreatív blogokra kattant rá. Valahogy pedig össze kellene dolgoznunk. Tömbösíteni a gyerekeket, mit tudom én. Fel is hívtam, ő mit gondol.
– Azt, hogy hét ágra süt a nap, menjünk ki! Sétáljunk egyet, és aközben beszéljük meg a sorskérdéseket. A Sárkányveremben állítólag már nyílik a hóvirág. Ilona már itt toporog az ajtóban.
Ebből akkor ma már nem lesz meló – gondoltam, de igazából szívesen mentem. Kint a természetben mindjárt máshogy látja az ember a világot.
A gyerekeket sportbabakocsiba tettük, és ennek megfelelően, edzés gyanánt, kocogva toltuk őket egészen a földút végéig, ami belefut a Sárkányverem széles, lankás völgyébe. Marci és Ilona visongva kacagtak. A kétszáz méteres síkfutás végén (ami valójában sunyin emelkedik), az ösvény elején leparkoltuk a babakocsikat. Kicsatoltuk a gyerekeket, akik rögtön beszaladtak a völgyszorosba, ami valaha egy kis patak medre volt. Sajnos már szinte teljesen kiszáradt, és csak az erdőben beljebb érve hagyott magából pár iszapos tocsogót, csordogáló erecskét a sűrű aljnövényzet között. A völgy eleje viszont száraz és barátságosan tágas volt. Így március elején még dél körül is alacsonyan járt a nap, a szürkés törzsű gyertyánok közötti széles sávokban igazi mesebeli tündérfény áradt be ránk. Széttárt karral beálltunk egyikbe-másikba, süttetni magunkat. Élveztem, ahogy a friss, fehér fény elönti az arcom, szétáramlik a testemben, és feltölt éltető energiával. Jó mélyeket szippantottam a földszagú erdei levegőből.
Legszívesebben nem is mozdultam volna, de már hívtak a gyerekek.
– Anya, né! – kiáltott Marci, és úgy mutatott körbe, mintha ezt itt mind ő ültette volna direkt nekem.
– Hóvilág! Sok, hóvilág – lelkendezett Ilona (aki alig másfél évesen többet és szebben beszélt, mint Marci), és mint a kiskutya, körbe-körbeszimatolva szaladt egyik szép csokortól a másikig. A hóvirágok sűrűn pettyezett szőnyegként belepték az egész völgyet. Hatalmas fejű, hosszú szárú virágok bólogattak mindenütt, mint sok kis fogasra akasztott tündérsapka. Nem lehetett úgy lépni, hogy ne tapossunk rájuk. Nem bírtuk megállni, hogy ne szedjünk belőlük, még ha ezt a törvény bünteti is. Virágtudós barátunk, Jászai Sanyi tavaly megnyugtatott minket, hogy a hóvirág tőről szaporodik, ekkora leszedett mennyiség semmilyen visszaesést nem okoz a szaporulatban, és semmi kárt nem teszünk a helyi ökoszisztémában. Nyugodt lelkiismerettel így cirka százötvenezer forint eszmei értékű csokrocskákat szedtünk, plusz három-négy bokrot gyökerestül, amiket hazavittünk, és elültettünk az akácfa tövébe, hadd szaporodjon el nálunk is a tavasz egyik első hírnöke.
Hazaérve örömmel vettem észre, hogy a kis járda mellett kibújtak a krókuszok is, és a fű is mintha megemelkedett és zöldebbnek tűnt volna. Mivel hazafelé is futottunk, kimelegedtünk – lekívánkozott a sapka és a sál. A gyerekek sem akartak bemenni, jókedvűen futkároztak az udvaron, majd nekiálltak a kis ásókkal a megkeményedett homokozót fellazítani.
– Lárá-lirá-lló! Ébred a természet, óó! – trillázott Emi, és kiemelt a homokból egy tekergőző gilisztát. Ilona és Marci gurgulázva nevetett. – Már csak a madárdal hiányzik.
Ilona, aki minden apróságra figyelt, észrevette, hogy a homokozó melletti csüngő eperfa, amit tavaly ültettünk, rügyezik, és a rügyeket nagyon könnyű kipirgálni. Marci készségesen tartotta a markát, hogy abba gyűjtsék. Ilona imád az ujjaival dolgozni. Fejenként több kiló mandarint megettünk a tél folyamán, csak mert imádta pucolni a pici ujjacskáival.
– Hétvégén muszáj lesz metszeni – állapítottam meg –, mielőtt teljesen beindul az élet.
– Aztán majd jól elfagy minden.
– Nem jó időt mondanak?
– De, a hétvégén akár tizenöt fok fölé is mehet a hőmérséklet, csak gondolom, hogy utána jó hideg lesz megint. Minden március 15-én megfagyunk.
– Ne mondj ilyeneket, akkor megyünk wellnesselni Norbival.
– És? Nem mindegy a szaunában, milyen idő lesz? Az influenza miatt jobb is lenne, ha fagyna.
– Miért, az is jön?
– Mindig együtt jön a tavasszal. Vagyis a melegedéssel. Ébred a természet, a vírusok meg a kullancsok.
– Hé, nem azért beszélgetünk, hogy felviduljunk?
– Miért, szerinted nem így lesz? Eddig megúsztuk, mert hideg volt, de most majd minden kienged, aztán úszunk majd a vírusokban. Anyu olvasta, hogy idén állítólag minden eddiginél kegyetlenebb lesz az influenza. Főleg a kifáradt, legyengült szervezetűeknek.
– Rám célzol? Majd tömjük magunkat vitaminnal, és kerüljük a tömeget.
– Az nem lesz elég. Állítólag valami új mutációk keletkeztek, bár főleg a kismamákra veszélyesek, és azt mondják, sok lesz a halálos áldozat. Javasolják, hogy mindenki oltassa be magát.
– Szuper. Feldobtál.
– Egy másik cikkben meg azt olvasta, hogy az oltás is veszélyes lehet, mert nem tesztelték rendesen, és ha már lappang benned az influenza, amikor megkapod, akkor akár bele is halhatsz.
– Még szuperebb. Na ezért nem olvasok újságot és nem nézek híradót. Még csak az kéne, hogy kidőljenek a gyerekek. Van nekem elég bajom enélkül is – Jutott eszembe a reggeli problémám, és máris ingerenciát éreztem, hogy bemenjek, és végre munkához lássak.
Persze tudtam, hogy erre csak ebéd után lesz esély, ha sikerül egy kis csendes pihenőre kényszerítenem Marcit.
Reméltem, hogy elfárad a friss levegőn, és alszik majd egy nagyot, de ebből nem lett semmi. Az elhúzódó ebéd után én aludtam el hamarabb, és roppant nyűgös lettem, mikor felébredtem. Nemcsak azért, mert még aludtam volna, és Marci rajtam ugrált, hanem mert rá kellett jönnöm, hogy ma sem jutottam előrébb, ma is éjszakáznom kell. Ó, de irigyeltem azokat az anyukákat, akik nyugodtan tudnak dolgozni a délutáni alvásidőben!
Marci általában csak húsz percig aludt – ilyenkor annak is örültem, hogy egyáltalán elaludt. Ezalatt pár rutinfeladatot el tudtam végezni: e-mailek megválaszolása, egy-két telefon, satöbbi. (Bár a satöbbire legtöbbször nem is maradt időm.) Kreatív, gondolkodást igénylő alkotómunkára pedig esélyem sem volt. Mire ráhangolódtam volna agyban, Marci máris felébredt, bepelenkáztam, gyorsan uzsonnáztunk, és indultunk az oviba a nagyokért. A három mellett pedig abszolút reménytelen volt munkán törni a fejem: szomjas vagyok, éhes vagyok, vizes lettem, kakiltam, hol van ez, hol van az, játsszuk ezt, játsszuk azt, ezt kérek, azt kérek, vérzik, megvert, elestem, beütöttem, kimegyek, bejövök, menjünk át, hadd jöjjenek, ide nézz, kapcsolj villanyt, hogyan kell, képzeld el, miért, mikor, mennyi, hova, megjött Apa… Végre! Estére zsongott a fejem, de még nem volt vége a napnak.
Most is így volt. Vacsorakészítéskor Misi gyúrta a túrógombócot, de Marci is mindenáron akarta, így a gyors kaja elkészítése kétszer annyi ideig tartott. Csakúgy, mint a terítés, a gombócok felvágása a villával, egyedül, tejföladagolás, porcukorszórás, maga az evés és a közös elpakolás. Persze örülnöm kellett volna, hogy segítenek, meg egyedül akarnak mosakodni, fogat mosni, pizsamát húzni. De a végtelenségig elhúzódó esti vacsora-fürdés-alvás programkör alatt megint csak azon járt az eszem, hogy magamra maradhassak végre a gondolataimmal.
Mire a sok mese, simogatás, itatás, betakargatás után kitámolyogtam a szobából, csak iszonyatos erőfeszítés árán sikerült legyűrnöm hívogató ágyam csábítását. Norbival váltottam pár semleges szót, és nyögve-nyelve nekiálltam az éjszakai műszaknak. Pedig alapvetően szeretek éjszaka dolgozni: teljes csend van körülöttem, kattognak a gondolataim, bizseregnek az ujjaim. Tudok haladni! Olyannyira, hogy sokszor hajnali kettő-három óra van, mire feleszmélek. Ekkor veszem észre, hogy ég a szemem, hidegre gémberedett az „egérfogó” kezem, bemerevedett a térdem (mert mindig azon ülök, amikor izgatott vagyok), fázik a derekam, mindjárt bepisilek, és még nem fürödtem… Aztán bezuhanok az ágyba, és mint akit fejbe ütöttek, alszom reggelig, illetve addig, amíg meg nem jelenik valamelyik gyerek. És nem tudnak olyan későn kelni, hogy ne érezném korainak az ébredést. Kialvatlanul, fáradtan, nyúzottan ébredni szörnyű. Kihat az egész napomra, türelmetlen vagyok, ingerült, sőt mérges. Magamra a kudarc miatt, a gyerekre meg azért, mert hátráltat.
Csak pár hete határoztam el, hogy dolgoznék valamit – és máris ennyire kikészülök? Hogy leszek így önfenntartó vállalkozó? És mi lesz így a családdal?
Napok óta nem volt hosszas locsi-pocsi, fürdés utáni összebújás, dögönyözés, ráérős esti mesélés, csak ideges villámmosdás, kapkodás, türelmetlen ágyba parancsolás, mert sietek a laptopomhoz, hogy lehetőleg éjfél körül végezzek az aznapra tervezettel. Norbival is alig kommunikálunk. A végén még rámegy a házasságunk.
Magamba roskadtam.
Hát milyen anya vagyok én? Pont az ellenkezője történik, mint amiért elkezdtem ezt az egészet! A meghasonlástól (és a kimerültségtől) újra depresszióba estem. A zuhany alatt bőgtem (ugyebár ott szeretek legjobban) és gyötrődtem. Mennyivel egyszerűbb lenne visszamenni tanítani! Csak megtartom az órát, kijavítok pár dolgozatot – miért is nem elég ez nekem?
Bebújtam a pizsamámba. Ez a meleg, kockás flanelpizsama is annyira tipikusan tanáros. Pedagóguspizsama. Kényelmes, praktikus, szabályos. És unalmas. Meg antinős. Pláne, amikor betűröm a felsőt, hogy ne fázzon a derekam. Ki is húztam gyorsan, és inkább alávettem egy pántos trikót. Szipogva bújtam az ágyba Norbi mellé, aki nem kérdezett semmit, csak annyit mondott:
– Írassuk be Marcit bölcsibe!
Elkerekedett a szemem. A hirtelen ötlet fejbe vágott. Adjam bölcsibe ezt a csöpp gyereket? Aki alig tud beszélni? Én, aki mindig azt hangoztattam, hogy hároméves korukig otthon maradok velük? Marci csak áprilisban lesz kettő!
– Igen. Gondold végig! Lejár a gyeded. Marci igényli a társaságot. Az oviban is mindig ott akar maradni. Szerintem jól érezné magát. Talán leszokna a pelenkáról meg a szopásról. Kiderülne, hogy tényleg balkezes-e. Hátha a beszéde is fejlődésnek indulna végre.
Ahogy Norbi sorolta az előnyöket, a gondolat befészkelte magát a fejembe, egyre nagyobb helyet túrt magának, és egyre árnyaltabb képet kapott. Nem is volt olyan ijesztő. Mi lenne, ha csak hetente két-három napra vinném? És csak délelőtt, pár órára? Már azalatt is megváltanám a világot. Igen, egy barátságos családi napközi…
– Nem bánom. Próbáljuk meg – mondtam, bár a lelkem egy része továbbra is tiltakozott. Igyekeztem elnyomni a hangját, mert tudtam, hogy minden egyéb porcikámnak szüksége van erre a lépésre. Ennyi kis szabadságra.
A Család a dombon előző részeit itt olvashatod el.
Ezt már olvastad?
Kattints a Podcast hallgatásához!
