Közönséges, korai életközepi válság? Vagy csak annyi, hogy egyszerűen nem tudunk rájönni, mit szeretnénk csinálni? Miután próbáltam visszaemlékezni, miben voltam igazán jó gyerekkoromban, megérkezett Norbi. Aztán pedig a végeláthatatlan röhögés, amellyel az elmúlt hetek, sőt hónapok felgyülemlett gyötrődései, feszültsége és fájdalmai törtek maguknak utat. Patak Gyöngyvér írása.
Hazaérve Emit találtam otthon a gyerekekkel. Márti maminak el kellett mennie – a hagyatéki tárgyalással kapcsolatban hívta az ügyvéd hirtelen, hogy most várja. Anyósom taxit hívott, mert busz éppen nem jött, vezetni meg ugye nem tudott, hiába állt a vadonatúj Opel a garázsban. Bevallom, örültem, hogy nem kell beszámolnom neki az estéről. Emivel sem erről beszéltünk.
A gyerekek már nyolc után kidőltek, mert egész nap medencéztek. Emi azt mondta, már mese közben mind a hárman elaludtak, így most nyugodtan tudtunk beszélgetni – legalább elterelte a figyelmemet életem eddigi legborzalmasabb szerepléséről. Akartam főzni egy teát, de Emi azt mondta, ne röhögtessem, így egy üveg rozéval ültünk ki a teraszra, ahol a vastag beton térkő ontotta vissza ránk a napközben begyűjtött meleget, nem mintha a levegő lehűlt volna. Imádtam a nyáresti hangokat, a hangos ciripelést, a későn fekvő madarak neszezését, a szomszédoktól áthallatszó beszédhangokat. Jólesett érezni, hogy ilyenkor is van élet.
Emi is gyötrődött. Az ő dilemmája az volt, hogy varrjon vagy bútorfelújítson? Vagy mindkettő? És mi lesz a zenéléssel? Hogyan lehetne költség- és időhatékonyabbá tenni ezeket az elfoglaltságokat, mert egyelőre nagyobb a lelkesedése, mint a haszna, bár mindkettő rohamosan csökken. Vagy menjen el valahova dolgozni? De hova? És hogyan?
Nem tudtuk a választ.
‒ Közönséges, korai életközepi válságban vagyunk, vagy csak a mi specialitásunk, hogy még ennyi idősen sem tudjuk, mit akarunk csinálni? Vagyis tudjuk, hogy mit szeretünk csinálni, csak azt nem tudjuk csinálni.
‒ Ez nekem bonyolult, ezt most mondd el még egyszer.
‒ Szeretnénk valamit csinálni, de nem tudjuk, mert nem éri meg anyagilag. Vagy időben. Vagy nem merjük, mert nem hisszük, hogy sikerülni fog. Ezért nem teszünk bele akkora energiát. Pláne pénzt.
‒ Vagy csak nem akarjuk elkötelezni magunkat egy tevékenység iránt. Mert mi van, ha nem jön be? Pedig lehet, hogy ez lenne a jó. Elmélyedni valamiben, kitanulni csínját-bínját…
‒ Á. Ahhoz túl sok mindent szeretünk csinálni. Nincs egyetlen nagy szenvedélyünk, az a baj. Nem vagyunk semmiben igazán tehetségesek. Vagy legalábbis nem derült ki.
Elhallgattunk. Kortyoltunk párat a rozénkból. Próbáltam visszaemlékezni, miben voltam igazán jó gyerekkoromban. És azt szerettem-e legjobban csinálni. Eminek is ilyesmin járhatott az esze, mert megszólalt:
‒ Én rájöttem, hogy mi projektalapon működünk. Ha van projekt – lakásfelújítás, könyvírás, új zenei repertoár összeállítása, bármi, akkor elégedettek vagyunk. Ha nincs, összedől a világ.
‒ Megoldás?
‒ Mindig kell egy projekt. És ez nem kell hogy „a” hivatás legyen.
Ezen eltűnődtem. Volt benne igazság.
‒ És a pénz? Ha nem tudunk belőle pénzt keresni?
‒ Hát igen. Ezt, azt hiszem, el kellene engedni. Végtére is nem csak az tesz boldoggá, amiért pénzt kapsz, nem? Vagy igen?
‒ Nem ‒ örültem meg a gondolatnak, de csak egy pillanatra ‒, de azért nem ártana valami, amivel pénzt is lehet keresni, nem?
‒ De – mondta Emi, újra lelombozódva.
Az eddig vidáman ciripelő tücskök hirtelen elhallgattak, mintha őket is elszomorította volna ez a gondolat. Úgy ültünk a teraszon, mint két rakás szerencsétlenség. Ekkor ért haza Norbi a siketektől. Nem volt vidám az arca.
‒ Hogy ment?
Norbi beharapta a szája szélét, legyintett, ingatta a fejét, és furcsa, sóhajjal kevert krákogást hallatott.
‒ Látom, a jelbeszédet legalább megtanultad.
A szemembe nézett. Szomorú kutyaszemében vidámság csillant, miközben arckifejezése nem változott. Bólintott, két kezét keresztezte a mellkasa előtt, majd hirtelen mozdulattal széthúzta, jelezve a semmit. Aztán hüvelyk- és mutatóujjával karikát formázva nullát mutatott, majd öklével a tenyerébe ütögetett néhányszor.
Emi megkérdezte:
‒ Szabad röhögni, vagy valami szörnyű dolog történt?
Nem vártuk meg az engedélyt. Annyira röhögtünk, hogy folyt a könnyünk (Emivel a sírva röhögés a specialitásunk), és nem bírtuk abbahagyni. Norbi is csatlakozott, fejét az asztalra hajtva rázta a hahota. Legalább tíz percig nem bírtuk abbahagyni. Ahányszor egymásra néztünk, újult erővel tört ki belőlünk: nyerítettünk, vinnyogtunk, kacagtunk, hahotáztunk, képtelenség volt visszatartani, különben megfulladtunk volna. Biztosan az elmúlt hetek, sőt hónapok felgyülemlett gyötrődései, feszültsége és fájdalmai törtek maguknak utat a már-már hisztérikus nevetésroham formájában, felszabadítva a lelkünket.
Ahogy lassanként lenyugodtunk, sok mély sóhajjal kordában tartva a fel-felbuggyanó nevetést, újra képesek voltunk megszólalni.
‒ Akkor semmi és senki? ‒ kérdeztem. Norbi bólintott. ‒ Az utolsó jelet ‒ mutattam a tenyérbe ütögetést ‒ nem értettem.
‒ Azt jelenti, hogy jó, hogy nem vertek meg ‒ mondta Norbi, és újra elvigyorodott.
‒ Ezt hogy érted?
‒ Úgy, hogy nemhogy nem akart senki belépni, de egyenesen meg akartak lincselni a végén. Kiderült, hogy az egyik vezéregyéniséget már egyszer belerángatták valami bizniszbe, ahol átvágták. Egy csomó pénze odalett, meg a hitele a barátai előtt. Amikor kiderült, hogy ez is egy hasonló üzlet – persze nem az, de szerintük igen –, akkor először elkezdtek kötekedni, aztán ahogy próbáltam magyarázni, hogy ez tisztességes üzlet, nincs semmi vesztenivalójuk, satöbbi, akkor meg nekem ugrottak, hogy hazudok, hagyjam őket békén, ne nézzem őket hülyének, őket mindenki ki akarja használni, satöbbi.
Félelmetes volt, és elszomorító. Én komolyan segíteni akartam rajtuk, de úgy látszik, nem tudok. Végig sem tudtam mondani az üzleti részt, esélytelen volt. Már Tündére, a jeltolmácsra is dühösek voltak, hogy nekem asszisztál. Inkább gyorsan összepakoltam, és eljöttem. Azért jöttem ilyen sokára, mert meghívtam Tündét egy kávéra kárpótlásul, vagy kiengesztelésül, nem is tudom. Szegény annyira elkeseredett. Azt mondta, borzasztó nehéz segíteni a sérült embereken.
Több intézetben is dolgozott már, de mindenhol falakba ütközött. Ha nem hivatalosakba, akkor maguk az emberek akadályozzák saját magukat. Egyszerűen nem hiszik, hogy képesek lennének változtatni. A sok kudarc és nehézség miatt semmi önbizalmuk nincs, hamar feladják, vagy legtöbbször el sem indulnak. Ritka az olyan, aki ki tud törni, de az is, aki ki akar. Beletörődnek a sorsukba. Persze ez nem csak rájuk igaz. Az épeknél ugyanez a helyzet, nem? Töltesz nekem is egy rozét?
Töltött mindhármunknak. Norbi folytatta:
‒ Képzeljétek, Tünde elmesélte, hogy a családjában ő az egyetlen halló. A szülei is, a testvérei is siketek. Az anyukája folyamatosan aggódott, hogy rendesen beszél-e, jól fejlődik-e. Nagyon szerette volna, ha mindent megkap, amit egy normális családban kaphatna, úgyhogy beíratták zeneiskolába is, és otthonra vettek neki zongorát. Amikor gyakorolt, az anyukája mellé ült, levette a papucsát, és a parkettára tette a talpát, hogy érezze, ahogy a lánya játszik.
‒ De szép! ‒ sóhajtottam, és egészen beleborsóztam.
‒ Ja-ja ‒ fűzte hozzá Norbi, és elhallgatott.
‒ Ennyi?
‒ Hogy érted?
‒ Mi lett aztán? Mi van a családdal? Nekik sikerült… előrejutni?
‒ Ja, nem tudom. Csak ez a zongorás történet megmaradt bennem.
‒ Konzekvencia? ‒ kérdezte Emi.
‒ Örüljünk annak, hogy mi hallunk.
‒ És Isten lába?
‒ Elengedtem. De szerintem nem is az övé volt. Egyszer majd az is a kezembe akad. És te? – jutott eszébe hirtelen. ‒ Neked hogy ment?
Két kezemet kereszteztem a mellkasom előtt, majd hirtelen mozdulattal széthúztam. Aztán hüvelyk- és mutatóujjával karikát formázva nullát mutattam, majd öklömmel a tenyerembe ütögettem néhányszor, és artikulálatlan hörgést produkáltam.
Elnevették magukat.
‒ Soha többet, ha nem haragszol ‒ tettem hozzá.
Ennyiben maradtunk.
Ezt olvastad már?
„Nem bírok jelen lenni az életemben” – egy anya tűnődése a jógamatracon
