A nagy döntés

„Az az egyik legizgalmasabb dolog az életben, amikor érzi az ember a bizsergést – a gondolatfoszlányt, ami már ott kavarog valahol gyomortájékon, de még nem érthető, csak sejthető, és ha türelmesen kivárjuk, szinte magától felkúszik az agyba, körvonalazódni kezd, majd gondolatokká, kimondható és leírható szavakká, ötletté, stratégiává, megoldássá, válasszá formálódik. Csak fel kell tenni a kérdéseket, szépen sorban, egyiket a másik után. És ha megvan a végső válasz, tudni fogjuk, mi a helyes döntés” – Patak Gyöngyvér írása.

Otthon visszatért minden a régi kerékvágásba. Azazhogy nem egészen. A szó szerint szürke hétköznapok eszembe juttatták a szeptemberi tanévkezdést. Hihetetlen, hogy Palkó pár hét múlva iskolás lesz!

Ha már úgyis esett, Norbi dolgozott, a gyerekek pedig csak tévézni akartak, rávettem magam, hogy átválogassam a szekrényeket. Csak nagyritkán, egy-egy bababörzén vagy akción szoktam ruhát venni, mégis minden szanáláskor többzsáknyi holmit viszek a karitászhoz vagy a Vöröskeresztnek. Hogy kerülnek hozzánk, nem fér a fejembe. A még hordható ruhák ilyenkor egy-egy polccal, illetve gyerekkel lejjebb vándorolnak, a tönkrement vagy az abszolút kinőtt darabok pedig állapottól függően ismerősökhöz továbbadásra, „szegényzsákba” vagy kidobásra kerülnek.

Marci ruháitól váltam meg legnehezebben. Ilona lány, nem sok mindent tudok neki adni, Bettiéknél nincs kilátásban kis tesó, Öcsi ki tudja, mikor adja a fejét családalapításra, mi pedig már nem tervezünk több gyereket. Meg is mondtam mindenkinek, hogy lőjenek le, ha valaha megfordulna a fejemben egy újabb baba gondolata. Mégis, ha arra gondoltam, hogy soha többet nem élem át a fogantatás istenadta csodáját, ha nem fejlődik a testemben új élet, nem fogok egy háromkilós, illatos csöppséget magamhoz ölelni, nem fogok tápláló anyatejjel szoptatni ‒ belesajdult a lelkem.

De az élet megy tovább, a gyerekek nőnek. Palkó is nagyot nőtt a nyáron, muszáj lesz neki bevásárolni. Iskolába mégsem járhat melegítőnadrágban, mint az oviba. Tornafelszerelés is kell, tornazsák, tisztasági csomag. És persze iskolatáska! Szerdára már jó időt mondtak – lassan visszatér a nyár ‒, ezért kihívtam anyut, hogy vigyázzon a gyerekekre, amíg bemegyek a városba, hogy mindent beszerezzek. Nem szívesen hagytam volna huszadika utánra. Biztos mindenki akkor kapkod majd, tele lesz a város, anyunak meg elkezdődnek az értekezletek, most tud besegíteni. (Márti mami a héten már visszament dolgozni, azt mondta, jobb lesz így, a munka és a kollégák segítenek visszarázódni az életbe, és persze anyagilag sem mindegy. Igazat adtam neki.)

Szerda reggel, amíg a gyerekek a többnapos bezártság után végre kimehettek az udvarra homokozni, megnéztem az e-mailem. Azt hittem, sosem jön el ez a pillanat ‒ megérkezett a fogyásjelentés! Izgatottan nyitottam meg az Excel-táblázatot. Ötvenhárom példány kelt el, darabja után hétszáz forint a jutalékom, az annyi mint, ott állt a táblázatban feketén-fehéren – harminchétezer-egyszáz forint. Bambán néztem a monitort.

Három hónap alatt harminchétezer forint? Az havi tizenkettő. Gondolom, ennyi, vagy még ennyi se lesz a másik terjesztőnél, a saját, átlag heti két megrendelésem még egy tízes… Eddig is sejtettem, hogy nem a könyveladásból fogok megélni, de így látni ezt a nevetséges összeget: fájt. Igazából nem is tudom, mit gondoltam. Valahogy egyszer sem számoltam utána, pontosan mennyi is az annyi. Biztosan tudat alatt döntöttem így. Nem akartam szembesülni vele, annyira lelkes voltam. De most teljesen letörtem.

Hogy felvidítsam magam, eszembe jutott, hogy elhívom magammal a városba Emit. Húgom kapott az alkalmon, és ő is anyura sózta a gyerekeit, mert Laci megint külföldön (most épp Franciaországban) zenélt. Anyu így hat gyereknek süthette a homoktortákat és a palacsintát.

Emivel persze vérszemet kaptunk attól, hogy kettesben beszabadultunk a városba. Miután a kínaiban megvettük Palkónak a fehér tornazoknit, fehér pólót, fekete kis gatyát, nem bírtuk ki, és bementünk Emi kedvenc turijába, ahol épp bálabontás volt. Velem ellentétben, aki sosem találok semmi hordhatót, Emi őstehetség a turkálásban. Tévedhetetlen hatodik érzékkel halássza ki a legjobb darabokat, a gyerekeknek és magának is. Merészen variálja a színes, sokszor csillogós ruhákat, ezért mindig úgy néz ki, mintha valami magazinból lépett volna elő.

Nem mondható róla, hogy belesimulna a tömegbe. Most is találtunk, illetve talált két, iskolába való nadrágot és néhány pólót Palkónak, egy-egy szép egész ruhát Annának és Ilonának, de a kosarunk az otthagyhatatlan, filléres nyári felsőkkel, rövidgatyákkal, szoknyákkal és két pár dögös magas sarkú szandállal telt meg.

A shoppingkúra befejezéseképp beültünk egy fagyira, ahol elsírtam Eminek szerzői karrierem méltatlanságait. Megoldást most sem találtunk, kárpótlásul még fél órát válogattunk a gyönyörűbbnél gyönyörűbb anyagok között a méteráruboltban, ahova eredetileg csak fél méter, tornazsáknak és tisztasági csomagnak való anyagért ugrottunk be.

Feldobódva, ám enyhe lelkifurdalással mentünk haza, hiszen végül sem az írószerbe, sem a cipőboltba nem jutottunk el. Meggyőztük egymást, hogy másnap újra bejövünk a gyerekekkel, mert cipőt és iskolatáskát amúgy is jobb ‒ ha nem is egyszerűbb ‒ úgy venni, hogy az érintettek is jelen vannak.

Így történt, hogy csütörtök délelőtt, ketten a hat gyerekkel bevonultunk Kaposvár vadonatúj bevásárlóközpontjába. Az írószerrel kezdtük. Mindenkinek ígértünk egy zacskó biogumicukrot a pénztárnál, ha kibírják nyafogás és követelőzés nélkül, amíg megvesszük Palkó iskolatáskáját, tolltartóját és a belevalókat. Szerencsére az elsősök füzeteit a tanítónők beszerzik, így csak néhány egyedi darabot válogattunk, hogy azért az is legyen.

Palkó kiválasztott egy hatalmas, világoskék, jégkorszakos iskolatáskát. Annyira beleszeretett, hogy nem volt szívem harcolni vele, pedig megfogadtam, hogy soha nem fogok mesefigurás, pláne hősös vagy Disney-mintás holmit venni. Ehhez képest üzenőnek pókemberes füzetet vettünk, Misi és Marci batmanes kis füzetet választott, Zente focistásat, Anna és Ilona belle-eset. „Most az egyszer” jelszóval kapták meg, csak hogy tudjanak otthon iskolásat játszani délután.

Az új szerzeményekkel és a megbontott gumicukros zacskókkal a kezükben (Palkó hátán a táskával) léptünk be a cipőboltba. A gyerekek egyből leült a gyerekrészlegen vetített Miki egér rajzfilm elé. Emivel kettesével hordtuk eléjük a cipőket – új utcai és benti cipőket is kellet vennünk. Misi még nem nőtt bele Palkó kinőtt szandijába, viszont teljesen szétnyúzta, amit tőle örökölhetett volna Marci, úgyhogy most mindenkinek újat kellett venni.

Bámulatos módon mindenkinek találtunk megfelelő lábbelit. Cipőből nem szívesen veszek használtat, de lehet, hogy egyszer rászokunk, mert amikor a hat dobozzal a pénztárhoz mentem, majdnem elájultam a végösszeg láttán, pedig mindegyik cipő az olcsóbbak közül való volt. Norbi szívinfarktust fog kapni, ha meglátja, mennyit költöttem ebben a hónapban. Három pár cipő többe került, mint amennyi a gyesem.
‒ A könyvem jutalékával pont ki tudtam pótolni ‒ mondtam, poénnak szánva, de mégis keserűnek éreztem a viccet.

A gyerekek a hála legkisebb jelét sem mutatták. A tömött reklámszatyrokkal a kezünkben próbáltuk őket kiimádkozni a kirakatból, mert miután megunták a mesét, majd a sorban állást, azt játszották, hogy nem tudnak kiszabadulni a boltból. Az üvegfal és a kirakatpolcok közé ékelődve rátapadtak az ablakra, mint akik beszorultak és nem találják a kijáratot. Több járókelő megállt, tétován körbenézve, vajon tényleg veszélyben vannak-e a gyerekek. Mi inkább azon aggódtunk, mikor dob ki minket a biztonsági őr. De vagy nem volt még gyereke, viszont türelemből sikeres alkalmasságit tett, vagy épp hogy volt, és ezért tudta, hogy reménytelen közbelépni.

Igaz, bajt nem csináltak, sőt csodával határos módon még egyetlen cipőt sem vertek le a kiállított dobozokról. Mondjuk, Marci már nem is ott volt, hanem a fotocellás ajtót próbálgatta ámulattal.

‒ Gyertek ki azonnal! ‒ kiáltottam rájuk tizedszerre, most már olyan hangosan és dühösen, hogy a távolabb vásárlók is felkapták a fejüket.
‒ Szia, Gyömbi! Látom, még élvezed az anyaságot – hallottam a hátam mögül egy vidám hangot. Hátrafordultam, ahogy a szatyroktól tudtam, és megláttam Krisztát, volt testnevelő tanár, munkaközösség-vezető kolleganőmet, akit hét éve, amióta Palkóval szülési szabadságra mentem, nem is láttam.
‒ Szia, Kriszta! De örülök, hogy látlak!
‒ Én is, emlegetett szamár!

Kérdőn felvontam a szemöldököm.

‒ Képzeld, ma hívott fel az igazgató, hogy a jövő heti évnyitó értekezletre prezentáljak egy kollégát, aki félállásban eljönne dolgozni, mert Gábor váratlanul bejelentette, hogy felmond, vezetőedző lesz Pesten. Eddig se sokat járt be, tudod, de most muszáj valakit találnunk a helyére. Te jutottál eszembe. Utánaszámoltam, tudom, hogy van még egy éved a gyesből, de már egy félállásnak is örülnénk. Mit szólsz?

Nem tudtam, mit mondjak. Emit kerestem a tekintetemmel, de ő épp az utolsó gyereket terelte ki az üzletből, és felemelt ökle felé nyújtogatva a nyelvét jelezte, hogy elnyalnak egy fagyit, amíg én beszélgetek.

‒ Nem kell most rögtön válaszolnod – mondta Kriszta, mikor látta, hogy meg sem tudok szólalni. ‒ Ráér holnapig. Mindenképp hívj fel! ‒ vigyorgott, és elbúcsúzott, mert ő következett a pénztárban. Kisiettem a gyerekek után, mert éreztem, hogy ez a váratlan ajánlat máris teljesen összekuszálja amúgy is elég zavaros jövőképemet.

Egész délután az állásajánlaton járt az eszem. Ahogy a gyerekek az uzsonnás tányérokat a kezem alá dugták, automatikusan vágtam a kifli- és kolbászkarikákat, és nyomtam egy adag reszelt sajtot a kis szendvicsekre. Mit csináljak? Visszamenjek tanítani?

Még pár órával ezelőtt is biztos voltam benne, hogy soha nem akarok már munkahelyre járni, iskolában dolgozni, pontosabban, ez az opció fel sem merült. Erre tessék: az első szembejövő ajánlatra elbizonytalanodom, pedig az elmúlt év – könyvírás, cégalapítás, ingatlantanfolyam és még az MLM is ‒ másról sem szólt, csak a saját lábra állásról.

Másrészt: szeretem az iskolaszagot. Mindig is szerettem tanítani, főleg „testnevelést”, ami, ha jól csináljuk, szerintem a legmegfelelőbb tantárgy arra, hogy megismerjük a gyereket mint embert, és olyan dolgokra taníthassuk, amik igazán fontosak az életben: egészség, aktivitás, küzdés, kitartás, bátorság, bajtársiasság, tisztelet, és még számtalan tulajdonság, ami a sporttal jár. Nem mellékesen én is újra naponta mozoghatnék.

De mi lesz akkor azzal, amit elindítottam? Mi lesz a céggel? Elvész a sok befektetett munka, idő, energia és pénz? Nem mintha ezekből eddig komoly bevételünk származna. Beesteledett, de Norbi még mindig nem ért haza. Sokszor bennfogták őket túlórázni – a gazdaságisuk szerint azért, mert a megszűnés nyilvános bejelentése előtt minden függő ügyet le akarnak zárni. Pedig annyira szerettem volna megbeszélni vele, mit tegyek.

Esti mesélés közben megrohantak a kérdések. Még jó, hogy úgy is tudtam olvasni a százszor látott sorokat, hogy oda sem figyeltem. Mi a különbség a sodródás és az adódó lehetőségek kihasználása között? A könnyebb út választása és a „jelek” felismerése között? Mi számít kudarcnak, és mi számít túl kevés próbálkozásnak? Meddig kell ragaszkodni valamihez, és mikor kell elengedni? Lehet, hogy megérezték a fiúk, hogy gondolatban máshol járok, vagy csak kimerültek a délelőtti vásárlástól, de mikor elhangzott a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, már mindegyikük aludt.

Ahogy becsuktam a mesekönyvet, ez a rengeteg, megválaszolhatatlannak tűnő kérdés annyira kavargott a fejemben, hogy szinte fájt. Nem bírtam tovább elviselni. Le kell csendesítenem az elmém! Meditáció helyett, amin úgyis csak elaludtam volna, lezuhanyoztam, és megnéztem (huszadszor) a megunhatatlan, romantikus bölcselkedő, Anne Shirley sorozatának első részét. Aztán a másodikat is. Ebben hangzott el:
„Akárhova vet is a sors, az életünk a mi kezünkben van. A belefektetett munkától s a nyert haszontól lesz az élet gazdagabb vagy szegényebb.”

Ó, milyen igaz, Anne! Az élet a mi kezünkben, befektetett munka… A kérdéseim új csavart vetettek. Miért ne lehetne egyszerre több mindent kézben tartani? A család és a munka eleve kettő, miért ne férne mellé a szenvedély vagy hobbi? Miért kellene elveszni annak, amit létrehoztunk? Miért kellene választani? Miért vagy-vagy, miért nem is-is?

Éreztem, ahogy lassan kezd a kép kitisztulni. Izgatott lettem. Az az egyik legizgalmasabb dolog az életben, amikor érzi az ember a bizsergést – a gondolatfoszlányt, ami már ott kavarog valahol gyomortájékon, de még nem érthető, csak sejthető, és ha türelmesen kivárjuk, szinte magától felkúszik az agyba, körvonalazódni kezd, majd gondolatokká, kimondható és leírható szavakká, ötletté, stratégiává, megoldássá, válasszá formálódik. Csak fel kell tenni a kérdéseket, szépen sorban, egyiket a másik után. És ha megvan a végső válasz, tudni fogjuk, mi a helyes döntés.

Miért kellene választanom a tanítás és a vállalkozás között? Ki mondta, hogy egy állás miatt fel kell adni bármit? Ki mondta, hogy a bármi miatt fel kell adni egy állást? Miért kellene mindenáron abból megélnem, amit imádok? De miért ne lehetne valamennyi pénzt keresni vele? A kisördög pisszegni kezdett: mert nem lesz mindenre idő! És mi lesz a családdal?

Amikor velük vagyok, csakis rájuk fogok figyelni, és élvezni fogom az együttlétet. Amikor dolgozom, a munkára koncentrálok, amikor önmegvalósítok, akkor magamra. Önfegyelem kell a fókuszáláshoz. A koncentrált munka növeli a hatékonyságot, mert csak a lényegre marad idő – intettem le a hangot képzeletben, mert legbelül már eldöntöttem: visszamegyek tanítani.

Anne elégedetten biccentett, és én nyugodt álomra szenderültem.

Ezt olvastad már?

„Egyedül vágtam bele az anyaságba” – Adri története a lombiktól a ringatásig