A gyermeknevelés kihívás minden család életében. Ezt a helyzetet tovább nehezítheti, ha nincs partnered, aki segítene ebben. Sok oka van annak, hogy az emberek végül egyedül nevelik gyermekeiket, ezért soha nem szabad elítélnünk őket. Egy biztos: nehéz vállalni egy személyben az anya és az apa szerepét, ugyanakkor működtetniük kell a családot, és amiatt nagy tapsot érdemelnek.
Nem vitatható, hogy egyedülállóként kétszer annyi a teher, tehát kétszer annyi a munka, a stressz és a könny, de kétszer annyi az ölelés, a szeretet és a büszkeség is.
Sokan vannak, akik az egyedülállóságuk alatt megtapasztalt tudásukat, tapasztalataikat át szeretnék adni más, hasonló cipőben járó szülőknek, hogy ők már ne szenvedjenek annyit. Farkas Erika, a Egyszülős Központ ceglédi klubvezetője is ebből az elhatározásból szánta el magát, hogy segíti az egyszülős családokat.
Erika tapasztalata az, hogy sok szülő maga is nehéz körülmények között nőtt fel, nem tanulták meg a házassághoz szükséges párkapcsolati mintákat, és ebből adódott alapvetően az egyedülállóságuk oka. Hiányzik belőlük a tudatosság.
Anyamagazin: Nálad ez hogyan zajlott le?
Farkas Erika: Egy nagy trauma után a barátnőm szó szerint elrángatott egy buliba, ahol megismerkedtem a gyermekeim leendő édesapjával. Ő egy nagy csalódást hagyott a háta mögött. Életcélja lett, hogy megment engem, és én hagytam magam sodródni az árral. Mindketten lelkileg sérültek voltunk. Egy év után érkezett meg első lányunk az albérletbe. Szerettünk volna jobb életet, ezért az egyik barátunk javaslatára, aki Mallorcán élt, úgy döntöttünk, hogy kiköltözünk.
A.: Milyen volt Mallorca?
F. E.: Teljesen mások ott az emberek. Megállítottak minket az utcán a kislányommal, hogy megcsodálják, milyen szép. Sajnos ott sem sikerült egy családdá válnunk. A párom építőiparban dolgozott, és csak egy szobát béreltünk egy lakásban, ahol még rajtunk kívül két munkás is lakott. Rengeteget voltam egyedül. Sokat veszekedtünk, ami miatt ő egyre kevesebb időt töltött velünk. Nagyjából egy évet éltünk itt. 2008-ban haza kellett költöznünk, mert a gazdasági világválság is erre kényszerített bennünket.
A.: Mi történt, miután hazaköltöztetek?
F. E.: Élt bennem egy kép arról, hogy milyen az ideális család, és bárhogy is szerettem volna, egyszerűen nem sikerült családdá összekovácsolódnunk. Aztán az első kislányom születésnapja előtt két nappal kiderült, hogy újra várandós vagyok. Apuka fogadkozott, hogy megváltozik, és én terhesen el is hittem, mert hinni akartam neki, de sajnos utána sem változott semmi.
A.: Mégis milyen problémák voltak?
F. E.: Nagyon nehéz volt a folyamatos gyereknevelés. Felőröltek minket a hétköznapok. Hiányzott az érzelmi intelligencia a kapcsolatunkból. Besavanyodtam. Elegem lett abból, hogy a játszótéren többet beszélgetek egy idegennel, mint otthon a párommal. Teljesen eltávolodtunk. Előfordult, hogy nem is köszöntünk egymásnak. Az ágyban is elhidegültünk egymástól, és ez leginkább az én viselkedésem miatt volt. Bevallom, sokszor provokáltam, és sok olyat vágtam a fejéhez egy-egy veszekedéskor, amiért mai fejjel, ha visszamehetnék az időbe, pofonokat adnék magamnak.
A.: Volt segítséged? Hol voltak a nagyszülők?
F. E.: A szüleim, hiába élnek, egyáltalán nem segítettek. Nagyon egyedül éreztem magam, pedig most azt gondolom, hogy ha lett volna havonta csak egy nap, amikor ki tudunk szakadni a hétköznapokból, akkor könnyebb lett volna. A párom szülei pedig inkább ellenem hangolták a fiukat. Folyamatosan azt hangsúlyozták neki, hogy én egy „szaranyu” vagyok.
A.: Meddig bírtátok így együtt?
F. E.: Utáltam és gyűlöltem már, de a gyerekek picik voltak. Egy nyári napon a lányokat rábíztuk a barátnőmre, hogy le tudjunk ülni és megbeszélni, hogyan folytassuk tovább. Mondtam neki, hogy várjuk meg, amíg visszamegyek dolgozni, és a legkisebb lányunkat is bölcsibe tudom adni. Erre ő felpattant, hogy nem kell addig várni! Összepakolt három alsógatyát, és elment. Én meg ottmaradtam az üres lakásban, és csak ültem egy órán keresztül. Megsemmisülést éreztem. Utána elmentem a lányokért, és a barátnőmnél kisírtam magam. Három teljes hétre eltűnt.
A.: Reménykedtél még, hogy meggondolja magát?
F. E.: Igen. November végén többször hívtam. Jött a karácsony is. Könyörögtem neki, de nem jött.
A.: Mennyi idő kellett, amíg elhitted, hogy már tényleg nem fog visszajönni?
F. E.: Egy év volt. Az alatt az egy év alatt is rengeteget veszekedtünk, mocskolódtunk, leginkább a gyerekek előtt. Akkor lett vége, amikor a teljesen egészséges nagylányom bekerült a neurológiára. Onnantól csendesen, főleg írásban kommunikáltunk; most lesz tíz éve ennek.
A.: Milyen apuka volt? Rendeződött a kapcsolatotok?
F. E.: Végül felnőtt apukának. A lányoknak mindent megadott. Elutaztak rengeteg szép helyre. Köztünk is jobb a viszony nagyjából két éve. A házban, ahol él, külön szobája van a lányoknak.
A.: Hogyan érzel iránta?
F. E.: Tizenöt éve ismerjük egymást, de tudom, hogy soha többé nem leszünk már együtt. Számíthatok rá. A szívemben benne marad, de még mindig össze tudunk veszni, és csak megkeserítenénk egymás életét.
A.: Az elválás utáni időszak milyen volt?
F. E.: Sosem voltam kapcsolatfüggő, de szerettem volna én is egy társat. Az elválás utáni nyolc évben két komolyabb ismerkedésem volt, de azok is lefaroltak viszonylag hamar. Nem illettek bele a napirendünkbe. A lányokat nem tudtam lepasszolni, és nem is akartam, mert még kicsik voltak. Igazuk is volt a maguk módján. A nők szerintem hamarabb vállalják be más gyerekét, mint a férfiak.
A.: Mégis két éve újra párkapcsolatban élsz…
F. E.: Három évvel ezelőtt egy budapesti szórakozóhelyen leszólított egy srác. „A férjeddel vagy, a barátaid vigyáznak rád?” Rögtön a sablonválaszomat adtam: „Nincs olyan szerencsém, hogy férjnél legyek. Szerintem hanyagoljuk egymást, mert két gyerekem van, és egy cicám.” Erre ő azt válaszolta: „Nekem is van egy cicám.” Telefonszámot cseréltünk, de akkor azt gondoltam, hogy tutira nem fog jelentkezni. Mégsem így lett. Rögtön elválás után írt sms-t, találkoztunk is viszonylag hamar, és utána mindennap beszéltünk. Én Budapesten, ő Cegléden élt. Hat hónap után úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. Itt kezdtünk új életet. Nyitottam egy szalont, mert masszőrként dolgozom.
Az új párom fiatalabb, mint én. Szerettünk volna közös gyereket is, de tavaly decemberben két év orvosi kivizsgálás és lombikozás után feladtuk ezt. Bánt, hogy nem adhatom meg neki, hogy édesapa legyen, bár ő ezt kevésbé tartja fontosnak. A vírushelyzet miatt is nehezebbek a napjaink, mert lassan egy éve nincs munkája, és ez sok feszültséget okoz közöttünk. A barátok is eltávolodtak. Kevesen keresnek a régi barátaim közül.
A.: Hogy érzed most magad?
F. E.: Hullámhegyek és mélypontok jellemeznek. Két tinivel élünk egy ötvenhárom négyzetméteres lakásban. Nem adhatom fel, nem lehetek szarul. Igaz, több szabadidőm lett, és emiatt több energiám is. Ezt szeretném a közösség javára fordítani. Tavaly indult be a kezdeményezésemre Cegléden az Egyszülős Központ, amit koordinálok. Legyünk együtt, igyunk egy kávét, kiránduljunk! Ez a mottóm. Erősíteni, hogy ők is egy család, nincsenek egyedül, és merjenek segítséget kérni. Nagyon kemény történetek vannak, bántalmazós, otthagyós. Álmom, hogy Cegléden megnyíljon egy önellátó anyaotthon, ahol állattenyésztéssel és növénytermesztéssel is foglalkozunk.
Szeretnék jó döntéseket hozni. Megtalálni a nevelésben az arany középutat. Szeretném, ha gyerekeim nem élnék át, amit én, és hogy érezzék, hogy biztonságban vannak, de ez nagyon nehéz.
Remélem, ha tizenöt év múlva újra beszélgetünk, akkor kiderül, hogy jól csináltam-e.
