„Egy földön talált karkötő volt a jel” – interjú Veron Szilviával

Tizenkét hetes terhesen, egy parkolóban hajolt le a szerencséjéért Veron Szilvia, akinek az egész élete megváltozott a földön talált, szentképpel kirakott karkötővel. Az összefűzött szívecskéknek nemcsak az új hivatását köszönheti, hanem azt is, hogy fájdalmas emlékei ellenére el tudta engedni a várandóssága miatti stresszt. A közgazdászból lett ékszertervezővel beszélgettünk anyaságról, félelmekről, gyerekes mindennapokról és munkáról. Interjú.

Anyamagazin: De helyes az irodád, annyira otthonos!

Veron Szilvia: Tetszik? Egy kis kuckó, én is nagyon szeretem.

A.: Itt készülnek az alkotásaid?

V. Sz.: Igen. Ennél az asztalnál, a másikon pedig már a készek sorakoznak. Kicsit káoszosnak tűnik, de én így látom át. Ha valaki rendet tenne, biztos nem találnék meg semmit.

A.: Egyetemistaként gondoltad volna, hogy egyszer egy ilyen irodában karkötőket fogsz készíteni?

V. Sz.: Az idáig vezető út egy sodrás volt. Rengeteg főiskolára jártam, de egyiket sem fejeztem be, mert vagy meggondoltam magam, vagy kirúgtak. Aztán végül elvégeztem a gödöllői Szent István Egyetemet, és közgazdász lettem. Nem tudom, hogy történt. Soha nem dolgoztam a szakmámban, most meg már vicces is lenne 44 évesen, pályakezdő közgazdászként elhelyezkedni. Valójában semmi közöm a számokhoz, a pénzhez meg a függvényekhez, egyszerűen nem érdekelnek. Ezt már az iskola alatt is tudtam, akkor is sokkal jobban érdekelt a vendéglátás, amibe aztán benne is ragadtam.

A.: Ezután érkezett a kislányotok?

V. Sz.: Rá sokat vártunk, nagyon nehezen jött. Nem azt mondom, hogy már a feladás szélén álltunk, de már-már beletörődtünk abba, hogy talán nem is lehetünk szülők. Rengeteg vizsgálat után végül terhes lettem, de az a babánk elment. Ott álltam az anyaság kapujában, aztán mégsem sikerült. Ezzel az első pofon után jött a második.

A.: Hogyan viselted ezt a veszteséget?

V. Sz.: Tudod, amikor alig bírod kivárni a 12 hetet, hogy elmehess a babamozira, majd azt mondják, nincs szívhang, az nagyon sokkoló. Valahogy az ember úgy gondolja, hogy ez vele nem történhet meg. De megtörténik, és nagyon sokunkkal megtörténik. Ami pedig ezután következik, arra sem a kismama, sem a kórházi rendszer nincs jól felkészülve. Beraknak az abortuszosok közé, akik alig várják, hogy túl legyenek a műtéten, tök más lelkiállapotban. A kórházban nem nagyon nézik, ki miért van ott, csak „jól van, anyuka, majd lesz másik, nem kell sírni”. Egyébként is azt az utat választottam, mint amit sokan, hogy jó, nagy levegő, feláll, korona igazít, és akkor megyünk tovább.

A.: És mit éreztél, amikor kiderült, hogy úton van Vani?

V. Sz.: Nagyon vártunk rá, de amikor megfogant, jött egy gyomorgörcsérzés, hogy csak most ne legyen baj. Ezzel a lelkiállapottal mentem az ultrahangra is, amikor a diagnosztikai intézet parkolójában találtam egy karkötőt. Nem szoktam egyébként semmit sem felszedni a földről, de ezt a karkötőt, aminek minden szívecskéjén egy szentkép volt, egy jelnek tekintettem. Rögtön fel is tettem a kezemre, és onnantól kezdve nem vettem le egészen a szülésig. Addigra persze a mindennapi használat miatt a szentek is lepotyogtak, már nem volt rajta semmi, de akkor is hordtam. Megnyugodtam, hogy amúgy a vizsgálatok szerint minden rendben, és még a karkötőm is itt van, úgyhogy már nem lehet baj.

A.: Milyen volt a terhességed?

V. Sz.: Fantasztikus! Mindenkinek ilyet kívánok, imádtam azt az állapotot. Sőt, én a szülést is nagyon szerettem, a „szégyenletes, csúnya, ronda” programcsászárt, ami nekem tök jó élmény volt, nem sínylette meg az anyaságtudatomat. Nem volt kevésbé karikás a szemem utána, és három évig szoptatni is tudtam, pedig azzal riogattak, hogy nem fog menni.

A.: És mi lett a szorongásoddal?

V. Sz.: Valószínűleg a korábbi fájdalmas emlékek miatt egy borzasztóan szorongó, nagyon féltő anyuka lettem. Egy szituáció alkalmával már öt katasztrófafilmet is leforgattam arról, hogy mik történhetnek.

A.: Volt olyan, amire a mai fejeddel már azt mondod, túlzó félelem volt?

V. Sz.: Erre a legjobb példa a kötelező úszás. Az első órán kapkodnom kellett a levegőt, hogy ne ájuljak el. Annyira izgultam, hogy úristen, most beviszik a gyereket a mély vízbe, hogy felkészültem arra is, hogy utánaugrok, ha kell. Rettegtem. Nagy szerencsém volt, mert olyan óvodába került Vani, ahol nagyon megértőek voltak, így kísérőszülőként el tudtam menni velük az uszodába, ahol aztán végigültem az órákat. Mindezt odáig fejlesztettem, hogy már az iskolába is eljártam az úszásra, hetente szárítottam a gyerekek haját, és segítettem nekik. Nyugis érzés volt, hogy ott ülök a medence partján.

A.: A nehéz időszakod után hogyan lett a közgazdászból profi ékszerkészítő?

V. Sz.: Néhány hetes volt Vani, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne megcsinálni azt a parkolóban talált szentképes karkötőt. Angyalképek és szentek keresgélése közben jutott eszembe, hogy az én kis szentem itt van mellettem: a gyerekemet teszem a karkötőre. Egy kis fotós üzletben fárasztottam azzal egy bácsit, hogy kicsinyítse le apróra a képeket, amiket aztán körömvágóollóval vagdostam ki, fölragasztottam, és műköröm zselével fedtem le. Nem lett szép, de nagyon büszke voltam rá, hogy rajta van a gyerekem. Anyukám is biztatott, hogy ez tök jó ötlet, csináljuk.

A.: Hogy lettél ennyire sikeres?

V. Sz.: Az egész úgy indult, hogy a saját szórakoztatásomra Artmami néven létrehoztam egy blogszerű Facebook-oldalt, amin palacsintarecepteket osztogattam meg. 42 követőm volt akkor, majd amikor elkezdtem feltölteni az ékszereimről készült fotókat is, a követőtábor 600-ra duzzadt. Aztán amikor Nádai Anikónak is készítettem egy karkötőt, amit ő kitett az Instára, egy nap alatt kétezren robbantak az oldalamra. Az egy óriási wow-élmény volt!

A.: Most 20 ezer követőd van, és évente több száz karkötőt készítesz. Hogy bírtad ezt a nagy változást?
V. Sz.: A férjem nagyon aggódott miattam, éjszakánként is dolgoztam, és három-négy órákat aludtam. 2018-ban jött is egy pajzsmirigygyulladás, lefogytam, a nyakamon lett egy fájdalmas csomó, amiről azt hittem, hogy daganat. Ez egy egyértelmű figyelmeztetés volt arra, hogy ácsi, többet kellene pihenni. Nagyon megijedtem, így kénytelen voltam visszavenni a tempóból.

A.: A kislányod mennyire érdeklődik a munkád iránt?
V. Sz.: Egy ideje nagyon. Emlékszem, az oviban még azt mesélte az óvó néninek, amikor arról beszélgettek, hogy kinek mivel foglalkoznak a szülei, hogy az anyukája az Artmami, aki semmit sem csinál, csak egész nap a telefonját nyomkodja. Most már látja, mivel is telnek a napjaim, elég sokszor bejár hozzám, sőt már az osztálytársai is sorban állnak, úgyhogy suli után kétszemélyes miniworkshopokat is tartunk. Egyébként most kitalálta, hogy Artvaniként karkötőket fog fonni, amiket aztán elad, az összegyűjtött pénzt pedig egy állatmenhelynek ajándékozza.

A.: Ha újrakezdhetnéd a felnőttkorodat, mit csinálnál másképp?

V. Sz.: Nagyon sok olyan tapasztalat és emlék van a zsákomban, amit örömmel viszek magammal tovább, de gyerekirányban talán korábban kezdenék el gondolkodni. Idén 45 éves leszek, így kicsúsztunk például abból az időből, hogy Vaninak tesója legyen. Pedig nagyon szeretne.

A.: Ha lehetne egy kívánságod, mi lenne az?

V. Sz.: Hogy legyen tavasz. Az valóra is válik.