Goodwill Barbara párkapcsolati tanácsadó, író és anya. A Te is lehetsz időmilliomos anyuka című könyve szólított meg egy bolt polcán. Mivel üzenetnek éreztem, adtam egy esélyt neki. Már az első pár oldalon kiderült, hogy nem vagyok egyedül nagyon sok érzéssel, amiről azt feltételeztem, hogy igen. Kíváncsivá tett, hogy Barbarának sikerül-e időmilliomosként élnie.
Névjegy
Goodwill Barbara 2017 óta párkapcsolati tanácsadó, diplomás női-, business és team coach. Azelőtt közel 10 évig szabadúszó stratégaként online marketinggel foglalkozott, valamint egy felnőttképzéssel és szervezetfejlesztéssel foglalkozó cégnél dolgozott. A kétszakos tanári diplomája után párkapcsolati tanácsadói minősítést szerzett, majd business és team coach szakon másoddiplomát. A Te is lehetsz időmilliomos anyuka című könyve 2022-ben jelent meg.
Anyamagazin: Mit csinál egy időmilliomos anyuka?
Goodwill Barbara: Amit csak szeretne. Megengedi magának azt, amire a szükségletei késztetik, és mindezt képes a környezete szükségleteivel összehangolni. Nem önfeláldozó, nem önző, hanem a kettő között: önazonos.
A.: Mitől időmilliomos egy anya?
G. B.: Attól, hogy megtermeli magának az energiát, amit az idejében fel kíván használni. De sosem használja fel mind, nem megy el a falig. Nem rángatják dróton a megfelelési kényszere késztetései. Tud pihenni, ha pihenésre van szüksége, nem facsarja ki még azt az utolsó cseppet is magából csak azért, mert az önmagával való elégedetlensége erre készteti… De fordítva is igaz: ha ő az énidejében dolgozni szeretne a vállalkozásán, mert elkapta a szenvedély, nem erőszakolja bele magát a pihenésbe, hanem önazonosan cselekszik. Az időmilliomos anyuka egy olyan nő, aki felelősséget vállal önmagáért, s a belső összhang révén békébe kerül a környezetével is.
A.: Az anyaságodban mit érzel a legnagyobb kihívásnak?
G. B.: A gyerekeim akként szeretése, amire nekik szükségük van, és nem úgy, ahogy én elképzelem az ő igényeiket, vagy ahogy nekem jó. Ez sokszor nehéz még manapság is, hiszen a kiskamasz lányomat például egyre nagyobb téradással lehet jól szeretni, márpedig én ölelgetném, puszilgatnám… De ő az előbbire vágyik, tehát azt kell kapnia. Mindegy, hogy nekem hogy esik, hogy alig ad puszit. Vagy a nagycsoportos kisfiam esete, aki a dühét úgy éli át, hogy kirajzolja. Ami remek. Ámde anyaként ijesztő, amikor rajzol – mondjuk – egy véres szörnyet. Nőként tiltva van a harag, a düh érzése, mi inkább szomorúak kell legyünk, társadalmilag stigmatizált, ha elszáll az agyunk… pedig el tud. És amikor a fiam dühét látom, és tudom, hogy csodás, hogy kifejezi, összeütközésbe kerülök magammal, szó szerint megijedek, hogy szabad-e ezt, lehet-e ezt, nem kéne-e inkább virágos rét rajzolására ösztönözni a gyereket… De nincs idő ilyenkor a nagy önreflexiókra, tudni kell jól reagálni, bátorítani arra, hogy rajzolja, ami jön belőle, és majd utólag rendezni a saját ügyeimet magammal. Ahhoz, hogy jó szülők legyünk, le kell tudni választani a saját témáinkat a gyerekekről, és ez nagyon nagy meló. Az önismeret erre a legjobb eszköz, ez máshogy nem megy.
A.: Miért érzed fontosnak, hogy a női szerepek egyensúlyba kerüljenek?
G. B.: Azért, mert hiszem, hogy lehet egyszerre több dolog fontos egy nőnek, és nem kell lemondani a karrierről, vagy a párkapcsolatról, azért, mert szülőkké váltunk. Létezik is-is megoldás. És amikor erre rálelünk, békére talál a lelkünk. A visszajelzések alapján a könyv olvasása közben is ezt az érzést élik át az olvasók.
A.: Ti hogyan tudjátok fenntartani az egyensúlyt?
G. B.: Az élettel összhangban működünk. A nehézség, a lent épp ugyanúgy része az életnek, mint a fentek. És igyekszünk mindig arra reagálni, ami van. Hiszek benne, hogy ha minden egyes családtag megkeresi és felvállalja az aktuális fizikai, lelki, mentális szükségleteit, határait, és felelősséget vállal ezekért, azzal elvégezte a legfontosabb munkáját. Nem másokra kell tudni jól figyelni, hanem magunkra. És ha ez pipa, akkor van miből másokat is támogatni.
A.: Min tartod a fókuszt?
G. B.: Az öngondoskodáson. Nagyon fontos számomra, hogy jól legyek. Semmit sem csinálok muszájból, nem érdekelnek a „kell”-ek, „muszáj”-ok, mert tudom hogy ezeket csak magamnak találtam ki annak idején. Valójában semmi sem kötelező, csak magamnak tenném azzá, ha én ragaszkodnék hozzá. Ezért az életünk minden pontján az észszerű kereteken belüli, egyéni szabadságot tartom a legfontosabb irányelvnek. Nemrég gyászidőszakban voltam, ráadásul többszörösen, ekkor például úgy tudtam fenntartani az egyensúlyt, hogy engedtem magam rosszul lenni, begubózni, sírni. Kevesebbet dolgoztam, és megadtam magamnak, amire igazán szükségem volt. Pontosan egy évig tartott ez az időszak. Ezt a gyerekek is érzékelték, így ők is átélték a veszteségüket, hiszen megtapasztalták, hogy szabad ilyet. A megengedés segített, hogy mindannyian visszakapjuk a szokásos lendületünket, és hogy tanulni, emelkedni tudjunk a veszteségeinkből.
A.: Mit gondolsz, mikor változnak meg a szerepek egy kapcsolatban? Mi az a pont, amikor elbillenhet a mérleg nyelve a női oldal felé? Gondolok itt a nőkre, akik anyává válnak…
G. B.: Attól függ, kinek milyen hozott mintái vannak. Ha például jövünk egy önfeláldozó anyaképpel, akkor amint anyává válunk, elkezd futni a program, amit a saját anyukánkon megfigyeltünk, hogy lám, még este tizenegykor is bedobja a mosást, pedig egész nap meg sem állt. Nem foglalkozunk magunkkal, és azt hisszük, ez a normális, hiszen mindenki így csinálja. Aztán egyre frusztráltabbak leszünk, mígnem teljesen kimerülünk, és elfogy a türelmünk. És aztán jön az önbántás, hogy ennél többet várnánk magunktól… És a legrosszabb az egészben, hogy sokszor még csak nem is tudatosul, annyira természetesen simulunk bele a szerepbe, ami nem is mi vagyunk. Vagy ha például gyerekként az volt az elvárás felénk, hogy legyünk szófogadó, csendes kislányok, akikkel nincs gond, és ekkor büszkék ránk, ekkor szeretnek minket… Nos, akkor bizony felnőttként is az alkalmazkodásban fogjuk látni a jó utat, annak ellenére, hogy szélsőséges mértékben az alkalmazkodás önmagunk kizsigereléséhez vezet. Amikor belenézel a tükörbe, és nem tudod, ki néz rád vissza. Rettenetes érzés. Én is átéltem.
A.: És a férfi?
G. B.: Ha a férfi mellettünk szintén a maga hozott családi mintázatával ebbe beleérkezik, amit esetleg nem reflektál – tehát például nem veszi észre, hogy az éppen annyira nem oké, hogy elfojtja a saját bizonytalan érzéseit apaként –, akkor a társával sem képes együttérezni, megérteni őt. Emiatt pedig idővel egy hatalmas szakadék lesz köztük. Ez a néhány klasszikus példa mind hozzájárul ahhoz, hogy mindkét fél a saját terepén küzdjön egyedül, magányosan, és mindkettő feloldása ugyanaz lenne: elkezdeni figyelni a saját szükségleteinkre. Nőként: részvételt kérni a párunktól, tudni a feladatot és a felelősséget megosztani vele. Férfi részről: érteni, ami belül zajlik, és megmutatni a bizonytalanságot is. Ebben a szép sérülékenységben klasszul össze lehet kapcsolódni. Optimális esetben persze.
A.: Mi az, amit az anyukádnak köszönhetsz?
G. B.: Nemrég vesztettem el az édesanyámat, így ez a kérdés igazán megérinti a lelkem. Rengeteget köszönhetek neki. Mindenekelőtt az életemet, hogy igent mondott rám, pedig nagyon fiatalon vállalt. Mindig a legtöbbet és a legjobbat adta nekem, amit a körülményei lehetővé tettek. Anyu rendkívül spirituális lélek volt, neki köszönhetem az önismereti utat, hiszen ő vezetett rá még gyerekként. Ő beszélt nekem először arról, hogy többek vagyunk annál, mint ami látható. Összekapcsolt a zenével, a verssel, az írással. Először A kis hercegen keresztül tanított a szeretetre, aztán versekkel, zenékkel. Érdekelte minden, ami szép a léleknek. És az is, ami a testnek. Szerette a testmozgást, serény, aktív életet élt. A főzést, főleg, ha másokat boldoggá tehetett vele. És mivel volt hozzá érzéke, ez gyakorta megtörtént. A töretlen belső hitem abban, hogy a dolgok mindig jóra fordulnak, a gyermeki énem szeretetét, az élet egyszerű örömeinek tiszteletét, és a szabadságvágyam is neki köszönöm. Ő látta, mennyi toxikus mintát örökölt a felmenőitől, de kevés eszköze volt, hogy segítsen magán. Úgy érzem, sokszor szavak nélkül is afelé terelt, hogy én viszont ezt a munkát elvégezzem magammal, aztán pedig továbbadjam, előbb a gyerekeimnek, szeretteimnek, majd pedig az olvasóimnak, ügyfeleimnek. Az iránta érzett tisztelet és szeretet okán került a Te is lehetsz időmilliomos anyuka könyv elejére. Elmondhatatlanul hálás vagyok neki!
A.: Mi motivál a mindennapokban?
G. B.: A kapcsolódás öröme. Önmagammal, a szeretteimmel, az ügyfeleimmel, követőimmel, olvasóimmal. És természetesen a gyerekeim. Ők mindennél erősebben. Szeretem az anyasággal járó felelősséget, ez mozdít mindinkább afelé, hogy fejlődjek, és egyre többet értsek meg a saját, mások és a világ működéséből.
A.: Mi az, amire mindenképpen figyelnünk kell nekünk, anyáknak?
G. B.: Önmagunkra. Minden más ebből következik.
Borítókép: Horváth Kustány Katalin
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
