Alattyáni István, alias Tyutyu már majd’ 20 éve mártja a tűt a tintába. A tetováláson túl, nagy elhivatottsággal fest vászonra is, mindemellett kétszeres édesapa, aki szabadidejében csellón tanul, esténként pedig buddhista tanításokkal színesíti gyermekei látásmódját. Tyutyu, ha úgy tetszik, az anyák jó ismerője is, hiszen közülük is jó sokan ültek már a székében. De vajon miket varratnak magukra? Tyutyu többek között erről is mesél.
Anyamagazin: Csaknem 10 éve ismerlek már. Nem is emlékszem, mi lehetett az első benyomásom. Mit szoktak gondolni rólad az emberek, amikor először meglátnak?
Ty.: Általában megfeledkezem arról, hogyan nézek ki. Nincs tetovált énképem, de már nem emlékszem, milyen volt nélkülük. Ha betoppanok valahová, van, hogy megijednek, legalábbis mindenképpen megütköznek rajtam. A felnőttek már nem képesek olyan gyorsan függetleníteni a prekoncepcióktól az első benyomásukat. Idő kell nekik, hogy megbizonyosodjanak, milyen ember is a másik, attól eltekintve, hogy színezett a bőre. Mert azért még jócskán vannak előítéletek. Egyébként amikor megindul a kommunikáció, ez mindig feloldódik. A legérdekesebb élmény az, amikor a megjelenésem miatt elutasító emberekkel később jóban leszek, és kiderül, hogy a zord külső mögött lapulhat érző szív is.
A: Miként váltál ilyen színes egyéniséggé, azaz mi volt számodra a tetováltatáshoz vezető út?
Ty.: Egészen kicsi gyerekkoromban láttam egy „kungfufilmet”, amiben Dolph Lundgren jakuzákon töltötte ki a bosszúját (Leszámolás Kis-Tokióban – a szerk.). És ők, ahogy ott kiugráltak a vízből, látszott, hogy tetőtől talpig tele vannak tetoválva. Akkor azt mondtam, én is így fogok kinézni. Azt hiszem, nagyjából sikerült is. Persze az első minta még nem ebben a témakörben született.
A: Hanem?
Ty.: 18 éves voltam, és gördeszkáztam. Mint minden akkori deszkásnak, nekem is a bokám fölé került az első tetoválásom, egy ördög.
A: Mikor tetováltatsz, és mit jelent számodra egy-egy alkotás?
Ty.: Már nem tetováltatok, azon egyszerű ok miatt, hogy nincs rajtam már hely. Nem szoktam nagyon nagy jelentéstartalommal felruházni azokat a dolgokat, amik rám kerülnek. Sok japán tetkóm van ugye, de volt, amikor meguntam, és feldobtam gumikacsával vagy dinamitot tartó plüssmackóval. A mellkasomon egy csókolódzó pár képe van, amit a kedvenc művészem készített Londonban, kubista stílusban.
A: Sosem bántad meg a tetoválásokat?
Ty.: Nem, viszont azt egy kicsit sajnálom, hogy nem voltam következetes. A teljes japán öltözet még mindig nagyon tetszik, az egy „öltöny” lehetne. A jelenlegi gyűjtemény egy sportöltözet.
A: Mi volt a legérdekesebb kérés feléd? Volt olyan, amit elutasítottál?
Ty.: Volt egy srác, akire a kedvenc helyeiről készített fotóit tetováltam miniatűrben, sőt teljes hátas villámot is csináltam már. Ezeket imádtam. Igen, volt már olyan is, amit azért nem vállaltam, mert nem az én stílusom, így nem éreztem volna magam otthon a feladatban. És bizonyos ideológiai momentumok miatt is utasítottam már el kérést.
A: Mi volt a legextrémebb?
Ty.: Volt, aki úgy szeretett volna megemlékezni az elhunyt hozzátartozójáról, hogy a hamvait a festékbe szórja, hogy így kerüljön a bőre alá. Természetesen a steril festékbe nem keverünk semmit, a gyásznak megvan a maga észszerű kerete a tetoválások területén is. Volt, aki a kisgyermekét szerette volna tetováltatni, de 18 év alatt nem készítünk tetoválást. Ha már csak pár hónap hiányzik a korhatárhoz, akkor szülői kísérettel és nyilatkozattal megoldható.
A: Hány éves kortól célszerű vagy észszerű tetováltatni?
Ty.: Nem tudnám pontos életkorhoz kötni, a legfontosabb kérdés itt a bizonyosság. Persze sokan 14 évesen már teljesen biztosak abban, hogy mit szeretnének viselni a bőrükön egész életükben. Azt mondanám, hogy mindenképpen jó, ha van már élettapasztalata annak, aki az életre szóló változás mellett dönt. Továbbá előny, ha tudja, mivel szeretne foglalkozni. A látható helyekre én már csak akkor tetováltattam, amikor teljesen biztos voltam benne, hogy ezzel fogok foglalkozni, és nem leszek hivatalnok vagy katona. A feleségemnek a mai napig nincs tetoválása azon egyszerű ok miatt, mert még egy mintában sem volt teljesen biztos, hogy azt szívesen viselné véglegesen. Volt egy srác, aki eljött hozzám egy fiatalkorában elkövetett, megkopott tetoválással, azzal a szándékkal, hogy újítsuk fel, igazítsuk meg a régi rajzot. Már semmilyen kötődése nem volt a vikingekhez, bár gyermekkorában odáig volt a történeteikért, kötelességből úgy érezte, rendbe kell tennünk. Sokan bele is nyugszanak, hogy már ott van rajtuk egy teljesen más ideológiával bíró rajz. Ő végül a jelenkori szellemiségéhez, látásmódjához igazítva egy Buddha-szobor képét kérte az ifjúkori harcosokra, takarással.
A: Mi az, amivel a legfiatalabbak megkeresnek manapság titeket?
Ty.: Most jellemzően jelmondatokra, feliratokra indulnak rá, de a manapság divatos minimalista apróságok is menők. Megható, ha a családjukra utaló dolgot szeretnének.
A: Az anyacsoportunkban készítettem egy rövid felmérést, amiből kiderült, hogy az édesanyák szívesen örökíttetnek meg a testükön anyaságukat manifesztáló ábrákat. Te mit tapasztalsz?
Ty.: Épp az ellenkezőjét. Inkább az apukák azok, akik feltetováltatják a gyerekek nevét, születési időpontját, esetleg a tappancsok vagy kezecskék lenyomatait. Ezzel kivéve részüket mind a büszkeségből, mind a heroikus küzdelemből a szülővé válás során. Az anyukák inkább már a picit nagyobb gyerekek rajzait varratját fel, vagy később anya-lánya tetkót jönnek el csináltatni.
A: És mi a helyzet a babaportrékkal?
Ty.: Egyszer megkeresett egy apuka, aki a teljes hátára kérte a nagyjából kétéves kisfia arcát. A babák portréja meredek kérés több okból is. Az egyik, hogy nagyon nehéz egy csecsemőt precízen megörökíteni, csak kiváló tehetségek kezére bíznám. Másrészt nagyon gyorsan változnak ebben az időszakban a gyerekek, harmadrészt pedig egy intim helyzetben a baba cuki pofiját nézni a szerelmed bőrén, hogy úgy mondjam, kicsit fura, visszás dolog.
A: A te bőrödön van nyoma annak, hogy apa vagy?
Ty.: Igen, a gyerekek neveinek betűi rajtam vannak. A feleségem becenevének is.
A: Milyen apa vagy: jó vagy rossz zsaru?
Ty.: Szigorú apa vagyok, és magamhoz mérten próbálok következetes is lenni, de borzalmas vajszívem van, ha ügyesek, akkor sok mindenre rá tudnak venni. Jó velük nyomulni. A 9 éves fiam, Bonca egy zseniális, különleges figura. A lányom, az 5 éves Linka olyan, mint egy nyaklánc: odamegyek, felcsatolom, és lóg rajtam. Imádom. Már lehet őket partnerként kezelni, sőt kell is; azért persze néha elfáradok. Valahogy balanszírozunk együtt.
A: Mit gondolsz, a gyerekek hogyan látják a tetoválásokat, és hogy viszonyulnak a tetovált emberekhez?
Ty.: Nem gondolom, hogy a gyerekek nagy ügyet csinálnának abból, ha tetováltak jelennek meg a környezetükben. Nem igazán akadnak fenn, hisz rózsaszín elefántok és tasman ördögök között fel sem tűnik egy mintás pacák. Elfogadóbbak. Nem rendelkeznek még azzal a szocializációs készséggel, amivel mi már igen. Könnyebben átsiklanak ezen, nem tartják fontosnak kiemelni. Ha tetováltak között nevelkednek a gyerekek, akkor bizonnyal később ez fel sem tűnik majd nekik.
A borítófotó Gályász Attila kiállításán készült.
