„Pocsékul érzem magam a testemben” – egy kismama vallomása a terhesség árnyoldalairól

Van, aki a várandósságot olyan cudarul viseli, hogy nem is akar több gyereket vállalni. Mások életük legszebb időszakaként emlegetik azt a kilenc hónapot. És itt vagyok én, aki egyszerűen nem tudom feldolgozni, miért nehezebb a második terhesség, mint az első.

Túl gyorsan szaladnak fel a kilók, reped a bőr, vizesedik a láb, hónapokig gyötör a hányinger, háromszor olyan lassan jutok el a boltig, mint azelőtt, mindentől félek, és még sorolhatnám, mi mindenben változott meg az életem. Hol rontottam el? Rengeteget tépelődöm azon, miért nem segít a rutin meg az évek megtalálni újra a kismamalét buddhai állapotát.

Milyen a tökéletes nő férfiszemmel?

Húszéves koromban láttam először várandós asszonyt kívánatosnak egy férfi szemével. Afféle aranyifjúval futottam akkoriban, aki tudatosan kereste a klasszikus feleség ideálját: „Legyen szajha az ágyban, dáma a társaságban, tündér a konyhában.”

Rendkívül forró nyár volt, én annál inkább imádtam szaunázni, termálban ázni. Egy ilyen fürdőzés alkalmával tudtam meg, milyen az igazi nő az ő szemével. A törölközőnket egy család mellett dobtuk le, s két szaunaszeánsz közt hívta fel a figyelmemet a mellettünk pihenő anyára. Kerek volt, mint egy csodálatos hidroglóbusz. Kerek volt kívül-belül. Kerek a mosolygós arca, duzzadó keblei, lebarnult hátsója és az egybe részes fürdőruha alatt az óriási, szent kismamapocakja.

„Nézd!” – kezdte a lovagom. – „Ilyen feleséget szeretnék majd egyszer én is. Hát nem tökéletes?” Válaszul elérzékenyülve bólogattam, és élveztem a nap további részét, mert felemelő érzés volt megtudni, hogy a gömb a tökéletes forma.

Idilli állapot

Első terhességem alkalmával ugyanolyan tökéletesnek láttam magam kilenc hónapig, mint akkor a strandon azt a Madonnát. Semmitől sem féltem. Arra gondoltam, én is itt vagyok, megszülettem, a bennem fejlődő kis lélek is meg fog születni, amikor kell. Minden olyan természetesnek tűnt. Fiatal voltam, és friss, fitt, életerős. Attól sem ijedtem meg, hogy néhány férfi a szülés során alkalmazott gátmetszést okolja a megváltozott házasélete miatt.
Pozitív életszemléletem és az orvosomba vetett bizalmam azt súgta, velem nem történhet meg, hogy a varratszedés után „tágabban” jövök ki a kórházból.

Tisztában sem voltam azzal, hogy nemcsak a tű, cérna határozza meg alsó felem jövőjét, hanem a belső, láthatatlan izmok és a húgyhólyagot, a méhet és a végbelet tartó kötőszövetek állapota is. Szerencsés alkatomnak és Cindy Crawford szülés utáni regeneráló tornájának köszönhetően a terhesség alatt felszedett kilókat fokozatosan ledolgoztam, az egészséges önbizalmam segített jó nőnek érezni magam anyaként is az intim együttlétek során.

Miért hisztis a kismama?

Tíz évvel később újra gyermeket hordok szívem alatt, s ezúttal minden testi változást nehezebben viselek. Új szülészorvost kellett választanom, és ekkor tört rám a rettegés a gátmetszéstől, a vajúdás fájdalmaitól és a járvány okozta bizonytalan egészségügyi ellátástól. De ez még csak a kezdet a végtelennek tűnő frusztrációim listáján. Valami misztikus okból kifolyólag teljesen elfelejtettem, milyen az idilli áldott állapot.

Sírós, hisztis, sértődékeny, morcos és végtelenül hiú lettem. Nagyon szégyellem. Rájöttem, meg akarom érteni ezeket a kisstílű nyavalyákat, és megtanulni kezelni az ok nélkül lázongó, nyűgös anyaoroszlánt. Elég visszajelzés a férjem szavajárása: „Szívem, te várandós vagy, én meg terhes.”

Érzékeny vagyok

Ingerküszöböm az enyészeté lett, félbehagyom a filmeket a legenyhébb erőszakos filmkockánál. Elsírom magam a családi kártyapartin, mert úgy látom, csúnyán néz rám a férjem.

Nyár van, lengén öltözött nők szaladgálnak az utcán. Beachbody, push-up cici, lapos has, kerek fenék… Én meg hetente cserélem a ruhatáram, olyan ütemben nő a pocakom. Irigylem ezeket a légies tündéreket. Nem az eszményi alakjukra gondolok, hanem úgy látom, nem érzik nehéznek a testüket, mert tudnak futni a busz után, mert nem hullámzik kétliternyi anyatej a blúzuk alatt minden lépésnél, mert nem kell kitenni maguk elé a kezüket a fotocellás ajtóban, nehogy nekimenjenek hassal.

Sajnálom magam, amiért szelektálnom kell a programok között, nem mehetek például lőtérre, hogy kilövöldözhessem az aktuális feszültséget. Nem tudok hajnalig táncolni, ha eljön az anyakimenő áhított napja, mert legkésőbb tízkor lefordulok a székről, elnyom az álmosság. Nem esik jól ugrálni a kedvenc zenémre otthon sem, mert úgy érzem, leszakad a mellem.

Elmehetek fesztiválra, vízpartra, és nézhetem a háromszögmelltartós lányokat vodkaszódával a kezükben lazulni a tánctéren, miközben én órákig szürcsölöm a megengedett egy deciliter rozét egy liter szódával az asztalnál, és félóránként sorban állok a toalettnél.

Nem dohányzom, és nem lehetek ideges, mert árt a gyermekemnek. Nem napozok, nem szolizok, és nem megyek el lézeres szőrtelenítésre. A metrómegállóig háromszor pihenek, különben befeszül az alhasam. A háztartásvezetés gyök kettővel megy.

Prűd lettem

Szemérmes és rugalmatlan lettem, mint Jeanne d‘Arc a feszület előtt térdepelve. Egy este a barátnőimmel vacsoráztam egy elég fancy étteremben. Csodálatos barátaim vannak, értik minden érzésem, én viszont teljesen meghökkentem, milyen prűd lettem. Sosem zavart, hogyan öltözködnek mások. A nudistastrandra azért nem megyek el, de aznap elsápadtam, amikor a szemben lévő asztaltól felállt egy csini lány, kicsit lehajolt, és kivillantotta a fél fenekét, középvonalig, tangában.

Nagyon mini ruhát viselt. Teljesen elhűltem, és azon gondolkodtam, szóljak-e neki, hogy az egész étterem rálát az intim zónára. (Szolidaritásból jeleztem volna, mint amikor az utcán látom, hogy a retikül vagy a hátizsák felrántotta a szoknyát.) A barinőim csak legyintettek, hogy nem véletlen vett fel ilyen ruhát a csaj, nézzem meg, ez egy randivacsora. De én nem tettem túl magam a jeleneten, hogy akaratom ellenére beleégett a retinámba a hölgy csupasz hátsója. Nem ismertem magamra, máskor jót nevettem volna egy ilyen helyzeten.

Megváltozott házasélet

Az utolsó, hormonoktól vezérelt rémképem egy meghitt jelenetet tett tönkre, szerencsére csak az én fejemben. Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy terhesség alatt csökken vagy megnő a libidó. Ha megnő, sok lehetsz, ha csökken, aggaszt, hogy kevés leszel. Jó esetben az elképzelések találkoznak a hálószobában. Mégsem egyedülálló eset, amikor az ara hozzábújik a kedveséhez, ledobván a hálóinget, szabaddá válnak az idomai, s látszólag tökéletes az összhang, növekedik a hitvesi vágy.

A következő pillanatban azonban az imádott felhevült szempár ellágyul, és percekig pihen az óriás földgömbön, azaz szerelmünk méhlepénybe burkolózott gyümölcsén, kizökkentve a nőt a szerelmes rítus hangulatából. Az ilyen újszerű események beindíthatják a könyörtelen egót, képzeletben odavonszolnak az egész alakos tükör elé, hogy „hé, megváltozott a tested, hiszen most egy darabig nem csak »te« vagy, hanem »mi«, többen, szokd meg, mert ez így természetes”. A szülés után pedig még mindig nem kapod vissza a saját tested, de kapsz egy teljesen új nőt, egy-két apró gyermeket és egy apát, egy új életet, új napirendet.

Nos, a felsorolt, megváltozott lelki- és testi állapotokra nem készítenek fel az iskolában, és nem biztos, hogy elég elcsacsogni róla a barátnőinkkel. Engem igazán az nyugtatna meg, ha a brit tudósoktól megtudnám, hogy nem vagyok elmebeteg, nem kell szégyellnem az elégedetlenségem, csupán a hormonok csodálatos játéka választott hősnőnek. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően végül nemrég visszataláltam az elveszett magabiztos énemhez, s ezt a találkozást meg is osztom a következő cikkben.

A folytatásban: Így találtam újra magamra kismamaként.