A helyzet az, hogy az anyaságom a nőiességem rovására ment, ami erősen hat a libidómra is. Fáradt, karikás szemek, fakó bőr, legtöbbször lenőtt haj, szőrös láb, manikűrözetlen körmök és berepedezett sarok. Mióta anya vagyok, leggyakrabban ez jellemezi a külsőmet. Egyfajta általános elhanyagoltság, legalábbis a régi énemhez képest.
Mondhatni, a körülmények áldozata vagyok. És hogy ez csak mentegetőzés? Naná! Még szép, hogy mentegetem magam. Ki más, ha én nem, merthogy valójában úgy gondolom, mindazért, amin átmentem, mindazokért, amit anyaként megteszek, megérdemlem a kíméletességet. Legalább önmagammal szemben.
Na jó, ma már kissé jobb a helyzet (hatéves a gyermek), mint a szülés utáni első, második, harmadik évben, de még ma is, hogy úgy mondjam, „szinten” alulira csusszantam a külsőmet tekintve.
Az van, hogy nem tartom realisztikusnak elvárni minden anyától, hogy szexi rucikban flangáljon, tipp-topp legyen mindamellett, amit nap mint nap véghez visz a családjáért. Nem állítom, hogy nem lehetetlen, de el kellene fogadni, hogy vannak, akiknek nem megy, vagy legalábbis anyaságuk első pár hónapjában – ne adj isten, éveiben – nem ment ez könnyen. Speciel nekem sem. És esetemben a helyzet az, hogy elfogadtam, ez most egy olyan időszak, amikor is magamra (kívül-belül) kevesebb idő marad.
Elfogadom, és nem is cserélném el semmire, és milliószor újra megszülném a gyerekem, de az az igazság, hogy kavalkádos hétköznapjainkban túlságosan fáradt vagyok azt a szintet hozni, amit a gyermektelen időkben megszoktam magamtól és megszoktak tőlem. Hiába telt el majdnem hat év a szülés óta, a mai napig nagyon ritkán tudom gatyába rázni magam, és ez kihat arra is, hogy mennyire érzem magam szexinek vagy igazi nőnek. Bárki bármit mondjon, nekem a napi lótás-futás után elég nehéz vad, szexi amazonná válnom, és nem rizsázok: nem is megy.
Ez persze egyáltalán nem segít a libidóm visszatérésében (sem). Tisztában vagyok azzal, hogy az, ahogy kinézek, nagyban befolyásolja a lelkiállapotomat is és a szexhez való viszonyulásomat. A magabiztosságomnak – ágyon kívül és azon is – ad egy jó nagy löketet, ha pöpec a karosszéria, és csábító a külsőm is, csakhogy az energiámból a külsőm tatarozására már igen ritkán futja, mióta anyuka vagyok.
Hogy miért? Nos, elég csak felidéznem, ahogy a kezdetekben Noellel naponta végigrohanok a babakocsival a félórás gyalogúton az oviig, igen, gyakran szakadó esőben, süvítő szélben. Már csupán az emléktől kifulladok, és nem marad erőm semmire. Nemritkán, mire odaértünk, még a bugyogómból is csavarhattam a vizet, annyira eláztam. De ha nem is esett, akkor is úgy leizzasztott a loholás és az erőlködés, hogy Noelt lelkileg megerősítsem az óvodai napra, hogy másra már nem maradt erőm. Majd kilenc hónapon át minden áldott reggel egy küzdelem volt, hogy rávegyem, hogy elmenjen az oviba. Harcoltunk otthon, útban oda, az ovi ajtaja előtt és hazafelé szintén.
Így hát marhára nem érdekelt, hogy lokniba rendezzem a hajam indulás előtt, vagy kifessem a képem. A valóság az, hogy én, aki nemhogy szőrös sosem voltam fénykoromban, de még egy pihét sem tűrtem meg magamon, az ilyen napok után egykedvűen vettem tudomást a nemkívánatos és meredező szőrszálaimról és a sokszor lehangoló tükörképemről. Fényévekre távol álltam attól, hogy aktivizáljam magam a változásért. Nekem ezt is hozta az anyaság, és mostanáig nem is égbekiáltó a változás, amin keresztülmentem. A mai napig slampos és lepukkant vagyok átlagban heti hatszor, és csak egyetlen napra tudom hozni a jobb formámat, amikor home office helyett a szerkesztőségben van dolgom. És most még csak a külsőmről beszéltem…
Itt van még a szellemi és lelki kielégületlenségem és az otthonom is, amikre ugyancsak ráférne a pozitív változás és a régi mederbe való visszaterelés – azaz az anyaságom előtti időszakba. De nincs mit tenni, mert a munkám, a gyerekem és az alapvető feladatok ellátása mellett még ennyi év után is legtöbbször szanaszét heverő játékok vesznek körül a lakásban. A konyhában mosatlan edények halma tornyosul a mosogatóban. Állandóan kapkodok. Kapkodva főzök, takarítok, eszem, iszom, telefonálok, dolgozom, és úgy általában mindig rohanok mindenhonnan és mindenhová.
Szárítóból és szárítókötélről öltözködöm, és gyakran háromszor mosom újra a mosógépben felejtett és bebüdösödött ruhákat, hogy aztán újra bent felejtsem őket. A meg nem értettség és állandósult lelkifurdalás jellemez, és a „nem tettem eleget kontra kiteszem a lelkem és kidolgozom a belemet, mégsem elég semmi” kettős folyamatos harcát élem meg. Na, hát így vagyok én anya. Ez mind-mind az én anyaságomhoz tartozik, és így kéne még csinosnak is lennem.
Tudom, igenis számít a külső. És nemcsak azért, hogy mások milyennek látnak, hanem hogy én is jobban érezzem magam. Mondom én, aki őszintén vall itt a szőrös lábairól, az elburjánzott szemöldökéről és bajuszkájáról. Na de mégis! Emlékszem, régebben depressziós állapotban segített kicsit jobban érezni magam, ha mindennap megmostam a hajam, kifestettem a szempillám, és feltettem egy kis rúzst, mielőtt kitettem a lábam a házból. Bármennyire is nehezemre esett, akkor is, ha úgy is éreztem, hogy az életnek semmi értelme, megfigyeltem, hogy ezek a dolgok hajszálnyit dobtak a hangulatomon, és ez is sokat jelentett.
És tudom, már most is rég megért rá az idő, hogy ezt a trükköt alkalmazzam. Jobban lennék tőle. A lelkemen túl a külsőmet is renoválni kell. A bundás testrészekkel le kell számolni, akárcsak a lenövéses, csapzott frizurával, mert ezek egyike sem segít abban, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és nem utolsósorban szexinek. Utóbbi nélkül ráadásul elég nehezen tudom rávenni magam, hogy apjuknál bedobjam magam mint a végzet asszonya. Tudom én, hogy kell az a hathetenkénti fodrász, kozmetikus, de legalábbis az epilálás rendszeresítése. Csakhogy a mindennapok még mindig elsodornak önmagamtól.
Nem vagyok hülye, azzal is tisztában vagyok, hogy segít egy-egy csábító kelengye is, és a ruhatáram frissítése sem ártana, végtére is nő vagyok, még ha az anyaság sűrű erdejében ezt hajlamos is vagyok elfelejteni. Előbb-utóbb elő kell kerüljenek a csinos kis hálóingecskék, és a tisztességes kinézetű és méretű bugyogóimhoz is ideje lenne már visszakanyarodni. Elég idő telt el, hogy szakítsak a hőn szeretett terhesbugyogóimmal, a nagyitól kapott bugyikkal, és hát bevallom, Viktor alsógatyáival is. De hát annyira imádom őket! Mind-mind kényelmes viselet a rongyos hálókáim alatt, még ha brutálisan vágyölők is.
A valósághoz tartozik viszont az is, hogy mióta Noel megszületett, felesleges pénzkidobásnak tűnt nekem, hogy új hacukákra költsem a nehezen megkeresett sastojást. Főállásúanya-korszakomban annyira leszűkültek a kiruccanásaink helyszínei, hogy nem igazán volt keletje a jobb daraboknak, és a munka, gyerek, egyebek mellett most sem sűrűn marad idő a kikapcsolódásra. Persze, amikor egy nyaralásunk alatt végre kettesben elmentünk moziba Viktorral, és a film előtt rábeszélt, hogy bemenjek egy butikba felpróbálni egy dögös kis rucit, mit ne mondjak, örömmel hagytam ott érte pár gurigát.
Jót tett a lelkemnek, a kinézetemről nem is beszélve. Az uram úgy nézett rám, mint szerelmünk hajnalán… És őszintén szólva már én magam is hánytam attól, hogy állandóan a logó seggű mackómban róttam a köreimet Portsmouth utcáin. De az igazság az, hogy a játszótéri homokozásra vagy a bevásárlásokra pont megfelelt eme praktikus viselet. A ruhácska pedig a mozi után a magas sarkúval megint csak kihasználatlanul lapult a szekrényben hónapokig. Elő sem vettem, mivel nem túl praktikus tűsarkúban kergetni a sirályokat a kavicsos tengerparton a gyermekkel. Így hát Viktor állandó korholása, hogy „Költs végre magadra!”, nálam továbbra is ritkán talál értő fülekre.
Tehát elismerem, Noel mellett lényegesen kevesebb erőm és energiám marad magamra, így bármily szomorú, sokszor hagy némi kívánnivalót a külsőm maga után. Ennek ellenére én ezért nem sokat aggódom. Míg tiszta és ápolt egy nő, szerintem felesleges túlzottan izgatnia magát azon, hogy nem tündököl állandóan, és nem jut ideje sminkelni, vagy belőni a séróját.
A következő részben: Nem kérek bocsánatot a külsőmért.
Kattints a Podcast hallgatásához!
