Nagymamámtól örököltem a fényképek iránti szeretetemet. A digitalizálás ellenére szinte minden évben több száz fotót előhívatok. Szeretem a Facebook-csoportokat, ahol régi képeket osztanak meg. Szeretem nézni az arcokat, próbálom megfejteni a titkukat. Vajon milyen lesz megöregedni? Vajon az én unokáim is hasonló érzéssel a szívükben nézik majd a fiatalkori fényképeimet? A tekintetemet, a mosolyomat, az elkapott pillanatokat.
Előttem van a Holt költők társaságának jelenete, amikor a vitrinekben nézik a régi diákok fekete-fehér fényképeit. Mosolyognak, életerősek, teli vannak tervekkel, ott, a fényképen. Azóta ők már biztosan nem élnek. A Titanic zárójelenetének filmkockái közül is azok érintettek meg legmélyebben, ahol a fiatal Rose fényképein keresztül láthattuk a katasztrófa utáni új életét az új világban.
Tényleg ő az?
Amíg mindennap tükörbe nézünk, észre sem vesszük, hogy felettünk is elszáll az idő. Persze megjelenik egy-egy mélyebb ránc, egy-egy ősz hajszál, de azokkal meg lehet békélni. Csak akkor szembesülsz vele, amikor például egy régi iskolatárssal találkozol. Azonnal felismered, beszélgetni kezdetek, majd nem tudsz arra figyelni, amit mond, mert arra fókuszálsz, hogy valóban ő-e az.
Hová tűnt a barna haj? Mi lett az élénk csillogó szemekkel? Majd mikor elköszöntök egymástól, rájössz, hogy valójában egy vadidegen emberrel beszélgettél, mert az a srác vagy az a lány ott maradt, ahol húsz évvel ezelőtt láttad, és nincs már. Ekkor beléd hasít a fájdalom, hogy valószínűleg ő is ezt gondolja magában.
Vajon hogyan érdemes megöregedni?
Mennyire vagyunk kritikusak önmagunkkal és a környezetünkkel? Rengeteg sztár, színész van, aki gyerekkoromban volt fiatal, és most már jóval hatvan felett jár. Az életem egyik ilyen ikonikus alakja volt Madonna, aki még most is rengeteg fotót posztol magáról. Szeretném megfejteni, hogy vajon tényleg így néz ki hatvannégy évesen? Kíváncsi lennék a valós arcára.
Szabad-e megöregednünk a korunknak megfelelően? Képesek vagyunk-e elviselni az idő múlását úgy, ahogy például Meryl Streep, aki hetvenkét évesen is csodálatos és gyönyörű?
Amikor már nem mi leszünk a fiatalok, és jön az új generáció, tudunk-e osztozni gyermekünk sikerében? Át kell-e engedni neki a rivaldafényt? Fog-e fájni, vagy önzetlenül tudunk-e örülni az ő sikerének? Lesz-e bennünk irigység? Például ezek a gondolatok is eszembe jutnak, amikor el-elnézem Szirtes Ágit vagy a lányát, Pálmai Annát a színpadon. Csoda szépek nekem, de vajon az anya hogy érez?
A lélek fiatal
Szeretek ezeken mélázni, de félek is egyben. Nehéz a B oldalra érni, persze van, akinek ez meg sem adatik, ők azok, akik örökre fiatalok maradnak, mint Marilyn Monroe, Whitney Houston vagy sok más ismerősöm, akik haláláról nem írt a média.
Lehetséges-e, amit oly sokan mondanak, hogy a lélek nem öregszik meg? Hogy belül fiatalok tudunk maradni? Nagyi sokszor mondta, de amikor a test megöregszik, akkor a lélek tud ugrálni?
Az ősz hölgy
Nemrég felszálltam a villamosra. Leültem, és elővettem a könyvemet. Éppen belemerültem a Vadkanapó olvasásába, amikor megéreztem, hogy valaki néz. Felpillantottam, és két üléssorral szemben egy idősebb, ősz hölgy lopva tekintett vissza rám. Igazán hétköznapi jelenet volt, előfordul az ilyen, de aztán azon kaptam magam, hogy én is vissza-visszanézek. Érdeklődésünk kölcsönös volt, de csak titkon fürkésztük egymást.
Én vagyok
A néni haja ezüstszürke volt. Kicsit kócos, inkább szélfútta, és röviden viselte. Az arca szép, nyugodt. A szája szegletében erősebb ránc húzódott, ahogy mintha egy picit mindig mosolyra állna. Szürke kabátban ült, és a kezeit az ölében keresztbe tette. Olyan hetven-hetvenöt évesre saccoltam. Kedvesnek tűnt, de furcsálltam, hogy olyan sokszor összeakadt a tekintetünk, míg végül természetessé vált, és ráébredtem, hogy a villamoson velem szemben ülő idős nő én vagyok.
Igen, én vagyok, csak nagyjából harminc évvel idősebben. Nem tudom, hogy jöhetett ez létre, milyen időkapu, mi nyílt meg éppen, de akkor, ott, tökéletesen tudatában voltam én, a negyvenkét éves önmagam és ő, a jövőbeli hetvenöt éves önmagam, hogy mi egy és ugyanazon személy vagyunk.
Csak jusson eszembe ez a pillanat!
Azóta megnyugodtam, és nem félek az öregedéstől, hiszen bájos, teljesen vállalható idős hölgy leszek. Persze nemcsak a külső, de a belső is megnyugtatott, már amennyire ez pár közös megálló alatt megnyilvánulhatott.
Most már csak azon drukkolok, hogy majd harmincvalahány év múlva, ha azon a villamoson utazom, és felszáll az a magas, szőke rövid hajú fiatal hölgy, majd leül velem szemben könyvet olvasni, akkor jusson eszembe ez a pillanat. És ne felejtsek el rámosolyogni, hogy tudja, és hogy biztassam, lesz jövőnk.
