Felébredek, beleugrok a ruhámba. Tíz másodperc alatt kisminkelek, felkapom a hátizsákot meg a technikát, és elindulok. Hajnal három óra van, odakint csontig hatoló hideg, jeges széllel megspékelve. De én megyek a csapatommal, mert küldtek. Egyenruhás vagyok, ez a dolgom. Törteli Eszter írása.
Nagyon sok különleges munka van a világon, de talán egyenruhásnak lenni az egyik legkülönlegesebb. Amikor nincs hétvége, nincs ünnep, nincs semmi más, ha a haza szólít, te mész.
És ezt persze nőként, anyaként egy kicsit sokszor még nehezebb megoldani. Ehhez kompromisszum kell. Ilyenkor az ember párja nemcsak a nőt, de a jelvényt is feleségül veszi. Itt a társnak el kell fogadnia, hogy nem mondhatunk nemet, ha menni kell. El kell fogadni, hogy jó eséllyel nem leszel otthon az ünnepek alatt, sem a fontos, nagy napokon a család életében. Ez ilyen szakma. De ezt egy jó célért tesszük, az emberekért, a biztonságukért.
Nem minden kislány álmodik hercegnői létről, de ez így is van jól. Attól, hogy valaki nőnek születik, még nem kell, hogy sztereotip szerepekben tündököljön, ha az őt nem teszi boldoggá. Azt a szakmát, hivatást kell választani, amiben ki tudsz teljesedni, amiben igazán jól tudod magad érezni.
Én mindig egy kicsit fiús voltam, nem igazán voltam oda a kislányos dolgokért. Szívesebben hordtam bakancsot, mint tűsarkút, és nem igazán kötöttek le a divatmagazinok sem. Imádtam az autókat, a kalandokat, a veszélyt. A fiatalságomat többnyire acélbetétes cipőben, farmerben és kapucnis pulcsiban töltöttem, így éreztem jól magam. Emellé nyughatatlan voltam, mindig is hajtott a tettvágy.
Így adva volt, hogy ha továbbtanulok, akkor valamilyen férfiasabb, egyenruhás hivatást szeretnék választani, ami tele van izgalommal. Az út nem volt kitaposott, soha nem volt egyenruhás a családban, mégis úgy gondoltam, hogy ez a nekem való világ.
Miután megszülettek a gyerekeim, sok mindenben változott a gondolkodásom. Elmúlt az a halhatatlanságérzés, ami addig körülvett. Előjött emellé néhány furcsa dolog. Így például, ha a kicsik 40 centiméternél magasabb helyre másznak, kezdem a „gyere le azonnal, mert leesel, és összetöröd magad”-dolgokat harsogni, őszinte aggódással, míg amikor dolgozom, sokszor háztetőkön mászkálok, vagy épp a hegyoldalban kajtatok a sötétben, mindenféle tériszony vagy gond nélkül. Teljesen más tud lenni az ember civilben, mint egyenruhában. Én ezt csak úgy hívom, hogy bekapcsol a szolgálati agy.
Aki ezt a hivatást választja, annak tudnia kell emellett nem hazavinni a munkát. Sokszor vannak nehéz napok, mégsem szabad, hogy ez uralja az életünket, meg kell tanulni függetleníteni magunkat, amennyire csak tudjuk. Jót tesz a sport, és nekem az írás, amiben le tudom ezt vezetni.
Nőként, anyaként egy ilyen világban is helytállni – az mindenképpen becsülendő, és egyenruha ide vagy oda, a nő odabent azért mindig nő marad.
