Tanárként takarítok, és nem szégyellem

Tanárként takarítok másodállásban. Rengetegen kérdezik tőlem, nem ciki-e értelmiségiként kétkezi munkát végezni. Az a helyzet, hogy nem, sőt én egyenesen élvezem!

Eljött egy pont az életemben, amikor rájöttem, több pénzre van szükségem ahhoz, hogy teljes életet éljek, de fogalmam sem volt, milyen irányba induljak, hiszen a szakmámat, a tanári állásomat szerettem, nem adhattam fel.

A tanári pályában az a varázslatos, hogy látom egy növekvő lélek személyiségfejlődését, de a siker nem jön azonnal.

Értelmiségi munkát végezni vagy értelmiségiként élni nem ugyanaz. Az értelmiségi számomra nem azt jelenti, hogy sok a fizetésem, és közben derogál a kétkezi munka. Inkább azt jelenti: a tudásommal másokat segíteni, példamutatóan élni. Ne csak a tanárokat sajnáljuk az alacsony fizetésért, mert más területet is érint ez a probléma.

Nekem is voltak magántanítványaim, de én a szegényebb rétegnél korrepetáltam, ahol nem pénzért vették a diplomát. Előfordult, hogy a fizetésem egy jó ebéd volt, és két buszjegy.

Így lettem takarítónő (is)

Hat év spórolgatás és családfenntartás után a gondviselés megtalált egy álláshirdetés képében:

„Négy órában takarítót keresek, részletek privátban.”

Rövid, tömör, egyértelmű hirdetés – rám vár ez a lehetőség! Takarítani tudok, itthon a padlóról is lehet enni, akkor miért ne tudnám megcsinálni máshol? Azonnal jelentkeztem. Az első munkanapom azonban nem indult zökkenőmentesen, akár fel is adhattam volna.

Egy madárcsicsergős tavaszi reggelen rábíztam a gyermek ébresztését a férjemre, én pedig elindultam a megadott címre. Tudtam, hogy egy színésznőhöz megyek piperetakarításra, de nem tudtam a telefonszámát, csak a címét. Persze a tanári állásomat is fejben tartottam – átgondoltam, mikorra kell odaérnem a színésznőhöz, hogy a takarítás után időben beérjek az első számú munkahelyemre. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Leláncoltam a bicajomat, és ráfeküdtem a kapucsengőre. Csakhogy a túloldalról nem felelt senki. Teljesen kétségbeestem. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, de mi van, ha a lakás tulaja nincs otthon. Csak egy dolgot tehettem, felhívtam a főnökömet. A főnököm megnyugtatott, és kiderítette, hogy a tulaj még nincs is ébren, de a kapu kinyílt öt perc múlva. Teljesen leizzadva a lámpaláztól, ott álltam az ajtó előtt, és mantráztam magamban, hogy minden rendben lesz. De amit bent kaptam, azt nehezen tettem zsebre! Egy kialvatlan színésznő várt a túloldalon, forrongó indulatokkal, ugyanis az előző takarítónő sosem jött olyan korán, mint én. Megfagyott az ereimben a vér, de a tisztesség azt kívánta, hogy elvégezzem a munkát, mégpedig időben, ezért együttérzésem kifejezése után megkérdeztem, hol találom a tisztítószereket, és elkezdtem takarítani, mint a kisangyal. A színésznő pedig szép lassan felébredt a félálomból, lehiggadt, és levitte a kutyáját sétálni.

Hogyan lesz a takarításból énidő?

Az első takarításomról nagyon pozitív visszajelzést kaptam, és még aznap elismerő szavakkal illettek, amikor leszidással kezdtem a munkám. A takarítói munka pedig egyre több lett. Eddig kedden és pénteken a saját lakásomat tettem rendbe tanítás előtt, ezután pedig másokét.

Örömmel újságoltam a barátnőimnek, hogy belevágtam valami új dologba, és kinyílt előttem a világ. Ők nem értették, mit élvezek abban, hogy mások után pucolom a WC-t. Ezt mondjuk én sem értettem. Csak azt tudtam, hogy fontosnak érzem magam. Azt élveztem, hogy a házimunka, amit végzek, meg van becsülve. Nem látom, ki és mikor fröcsköli le a tükröt, nem bosszankodom azon, hogy két nap alatt mennyi por lepi el a polcokat, nem zavarnak a szanaszét hagyott ruhák úgy, mint otthon. Amikor megismerek egy új lakást és a benne élőket, munkatervet készítek a fejemben. Lépésről lépésre megtervezem a munkafolyamatot. Saját tempót és saját feltételeket diktálok. Mikor pedig végeztem a takarítással, egy illatos, rendezett otthont adok át. Olyan tündérkedő érzés, hasonló a kézzel készített ajándék izgalmához, öröméhez.

A másodállással gyakorlatilag teljesen megváltozott az életem. A takarítós napokon esténként már nem idegeskedtem apróságokon, mert fizikailag el voltam fáradva, mégis maradt bennem annyi lendület, hogy az otthoni teendőket elvégezzem. A férjem egyszer meg is jegyezte, hogy ilyenkor olyan vagyok, mint akit kicseréltek. Fél év alatt fogytam 5 kg-ot, és elkezdtem magamnak is vásárolni. Csinos és életvidám lettem attól, hogy hetente kétszer megköszönik az emberek, hogy időt és fáradságot spórolok nekik.

Ez az én titkos zenem

Életem új, napfényes oldalán megleltem az énidőt. Ez nagyon furán hangzik, de elmagyarázom. Az anyaságom előtt előfordult, hogy nem tudtam eldönteni, mit kezdjek a szabadidőmmel, mert ráértem. A családalapítással rám telepedett a nonstop anyaság felelősségtudata. Talán túlságosan is. Jobbnak láttam otthon tevékenykedni, mint edzőterembe járni. Megszoktam, hogy a gyerekek a WC-re is utánam jönnek, bárhol, bármikor elérhetőnek kell lennem. A hétvégi szundiidő alatt próbáltam olvasni. Az otthoni jógázás közben kiirtottam a felém szaladó porcicákat. Zuhanyzás közben kimostam a kádat. Amíg a húsleves főtt, lepucoltam az ablakot. Szóval minden egyes percemet hasznosan akartam eltölteni. Nem engedtem magamnak pihenőidőt. Szerintem ezzel sokan vagyunk így.

Azzal, hogy kiléptem a munkahely-otthon kétdimenziós teréből, időt nyertem a saját gondolataimnak. Terápia lett belőle, mégpedig csendterápia. Nem tudom, mennyi időre van szüksége egy anyának ahhoz, hogy meghallja a saját gondolatát. Ha a barátaimmal találkozom, öt óra oly gyorsan repül el, mint a vörösbegy az ablak előtt. Jólesik kibeszélni a saját, és meghallgatni mások kínját, mert rájövünk, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Jólesik lemenni futni a Duna-partra, de sosem szaladok a kijelölt útvonalnál tovább, mert tudom, hogy időben haza kell érnem. Számomra a takarítás az a lélegzetvétel, amelyben legalizálom az énidőt. Csak én és a takarítás. Nos, ez az én sikertörténetem.