A feszültség nemcsak a felnőttekben, hanem bizony a gyerekekben is egyre csak nő a világjárvány okozta korlátozások miatt, ami előbb vagy utóbb biztosan utat talál magának, és rombolni kezd. A kicsiknél ez sokszor jelenhet ajtócsapkodást, összefirkált falat vagy betört tévét, a többit a fantáziátokra bízzuk. Hogyan lehet ennek elejét venni? Lehet egyáltalán? Lehet bizony! A Kapcsolódó nevelés szakértője segít a megoldásban.
Két éve nyitottak egy dühöngőszobát Budapesten. Egy olyan helyet, ahol kedvünkre törhetünk-zúzhatunk, verhetjük atomjaira a berendezést. Hogy az élmény teljes legyen, még azt is kiválaszthatjuk, mivel üssük szét a szobát, ráadásul mindehhez még zenei aláfestést is kérhetünk. A dühöngővel egy olyan teret szerettek volna létrehozni, ahol biztonságosan szabadulhatunk meg a nem kívánt feszültségtől.
Hát ki ne álmodozott volna már ilyenről?
Hogy fogjon egy nagy baseballütőt és rommá verjen mindent maga körül? Kevésbé drasztikus módon csak simán földhöz csaphasson egy tányért, vagy falhoz vághasson egy poharat? Én nyújtom a kezem, velem többször is előfordul. (Hetente egyszer vagy óránként, az most mellékes.)
Szóval ha bennünk, felnőttekben ez olyan erősen tud megjelenni, hogy szolgáltatás is épült rá, akkor érdemes elgondolkodnunk azon, miért vesszük annyira a szívünkre (mert arra vesszük, nincs kétségem), ha a gyerekeinkben is felmerülnek hasonló igények? Sőt, ugye nem csak felmerülnek, ők aztán tényleg tudnak rombolni, nem számolva a következményekkel.
Ilyenkor mi, szülők pedig kontrollt vesztünk. Rájuk szólunk egyszer, kétszer, százszor, szépen, határozottan, egyre határozottabban, aztán egy ponton elszakad a cérna. A bennünk lévő frusztráció utat tör magának, és a gyerekünkön éljük ki azt, amit valahol egészen máshol kellene.
Amikor megtörténik a baj…
Nálunk rendszeresek a rombolások vagy véletlennek tűnő balesetek. Szakították már ki a karnist tiplivel együtt a falból, rántották ki a fiókot a szekrényből tokostól, és igen, az ajtócsapkodásból is jutott bőven. Ez utóbbi volt a legkeményebb megélésem, mert a nyílászárók nálunk üvegből (is) vannak.
Kép: Szentgyörgyi Juli
Egy időben a kisfiam rendszerint ezeken vezette le a feszültségét. Ha mérges volt, megsértődött, haragudott ránk vagy a testvérére valamiért, hangos ajtócsapkodással jelezte, neki most tele a puttonya. Egy ideig lágy anyai hangon kértem, hogy ne tegye, mert baj lesz, de nem hallgatott rám. Egy ponton kilátásba helyeztem, ha betörik az üveg, a zsebpénzéből fogom megjavíttatani. Közben meg halkan imádkoztam magamban, hogy ez ne történjen meg.
Megtörtént.
Az ajtóból kirepült az üveg. Szerencsére senki sem sérült meg, én viszont elvesztettem az irányítást: hörögve kiabáltam a gyerekemmel, mert amellett, hogy anyagi kár keletkezett, komoly sérülést is okozhatott volna magának vagy a testvérének, aki épp ott állt az ajtó mellett. Nem történt baj, de a zsebpénzét elvettem. Vagyis már magától hozta. Aztán bebújt a paplanja alá, és aznap többé már nem szólt hozzám.
Mocskosul éreztem magam. A helyzeten viszont ez nem változtatott. Az ajtót húszezer forintért újraüvegezték, a gyerekem pedig hetekre megvonta tőlem a puszi jogát. Ő így büntetett. Azóta is rágódom ezen, hogyan lehetett volna másképp kezelni. Egyáltalán: hogyan lehet ezt jól kezelni, higgadtan, okosan?
Kép: Szentgyörgyi Juli
Van megoldás, sőt megelőzni is lehet a bajt!
Balogh Fruzsina, a Kapcsolódó Nevelés Egyesület elnöke szerint az elsődleges cél nem az, hogy leszoktassuk a gyereket a rombolásról, még csak nem is arról van szó, hogy ne tudná, nem szabad a vázát a földhöz vágni, és nem is az, hogy ne hallaná, amit kérünk:
A fő ok az, hogy tele van feszültséggel, és elvesztette a velünk való biztonságos kapcsolódás érzését.
A szakértő azt mondja, a gyerekeinknek, mielőtt képesek lennének leállni az indulatos viselkedéssel, előbb muszáj hozzánk kapcsolódniuk, érezniük a melegséggel teli jelenlétünket, és kiengedni a fáradt gőzt. Ilyenkor azonban talán ez a legnehezebb: vagyis nyugodtnak maradni. Sajnos – minden jóindulatunk ellenére – sokszor egyre ingerültebben szólunk rájuk, amitől néha úgy tűnik, egyre jobban bevadulnak.
„Persze, hiszen a mi indulatunk hatására csak még távolabb érzik magukat tőlünk, a biztonságtól, így még több feszültségtől igyekeznek megszabadulni. Amikor pedig kifejezett kérésünk ellenére tovább csinálnak valamit, valójában azt üzenik: kérlek, gyere ide, állíts le, segíts megnyugodnom!” – magyarázza Fruzsina.
Kép: Balogh Fruzsina
Ilyenkor tehát az a legjobb, ha ezeket a pillanatokat még időben észrevesszük, még bőven az előtt, hogy a húszezredik odaszólás után frusztrálttá válnánk mi magunk is. Fruzsina szerint amikor látjuk, hogy a kérésünk ellenére labdáznak a lakásban, vagy csapkodják az ajtót, érdemes közel menni, a szemükbe nézni, és velük maradni:
„Nem elég szólni, oda is kell mennünk! A legjobb, ha játékos énünket adjuk, és azt mondjuk: »Hohó, aki itten nem hagyja abba az ajtócsapkodást, azt össze-vissza puszilom!«
Ez garantáltan jobb játék lesz nekik, és örömmel veszik, ha elkezdjük kergetni, megdögönyözni őket. Vagy elvesszük a labdát, ráfekszünk, és elkiabáljuk magunkat: »Éljen, ez az én labdám, senki nem veheti el!« Ilyenkor valószínűleg ők nagy örömmel vetik majd ránk magukat, és nyugodtan kerekedhet egy játékos közelharc a dologból” – javasolja a szakember.
Fruzsina szerint a dolognak két célja is van: egyrészt ténylegesen leállíthatjuk ezzel a nem kívánt viselkedést, másrészt a vadulás okára reagálunk: vagyis arra, hogy feszültek.
Elsőként magunkat nyugtassuk meg, csak utána a gyereket!
A rombolásnak sok-sok megelőző jele lehet, ezért már ilyenkor érdemes közbeavatkozni és persze nyugodtnak maradni. Ha mégis bekövetkezik a baj, akkor a szakember szerint először arra koncentráljunk, hogy magunkat hogyan nyugtassuk le.
Az indulatos reakciónk ugyanis nem fogja megelőzni, hogy legközelebb is ilyesmi történjen, arra viszont alkalmas, hogy a gyerekeinkkel a kapcsolatunkat rombolja, és azt a feszültséget, ami benne van, tovább fokozza.
„Menjünk át nyugodtan a másik szobába, csapkodjunk, káromkodjunk hallótávolságon kívül, hogy kiengedjük a gőzt. Ha már rendben vagyunk, odamehetünk a gyerekünkhöz, és elmondhatjuk, sajnáljuk, hogy ez történt, gyere, rakjunk együtt rendet, söpörjünk össze, vagy hasonlók. Ha ellenkezik, azt jelzi, még mindig ott van benne a feszültség, nem képes együttműködni velünk. Ilyenkor megtehetjük, hogy melegséggel és gyengéden, de kitartunk az elvárásunk mellett, hogy közösen rakjuk helyre a dolgokat. Lehet, hogy sírni fog, de ez is azt jelzi, hogy ki szeretné takarítgatni magából a feszültséget, ebben támogassuk őt” – ajánlja Fruzsina.
Nézd meg, mit műveltek ezek a gyerekek! – 13 döbbenetes fotó
Ne a következményekre koncentráljunk!
Szülőként sokszor érezhetjük azt, főleg egy nagy anyagi kárt okozó rombolás után, hogy benyújtsuk a számlát. Én ugye meg is tettem a zsebpénz elvételével, ám a szakértő szerint nem ez a járandó út, egy kisgyerek ugyanis nem ebből fogja megtanulni, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Fruzsina azt mondja, a kicsik agya ilyenkor annyira „zárlatos” a bent rekedt feszültségek miatt, hogy nem engedi őket együttműködőnek lenni:
Higgyük el: ha képes lenne rá, abbahagyná a rombolást!
A fentiek fényében tehát már az ajtócsapkodáskor oda kellett volna mennem a kisfiamhoz, és nem engedni neki a dolgot. Szomorú, ám rendkívül értékes felismerés, hogy a gyerekemnek akkor épp segítségre lett volna szüksége, de nem kapta meg tőlem, sőt még jól meg is büntettem érte.
A közös játék ereje elképesztő hatású lehet
A tanulság? A szakember szerint minél több a közös játék, főként a sok nevetéssel és testkontaktussal járó, mint a birkózás, hancúrozás, párnacsata, annál több feszültséget képesek levezetni a gyerekeink.
Mi, szülők ebben a világjárványban rendkívül túlterheltté váltunk, milliónyi feladattal kell megküzdenünk, és gyakran szorongó, barátoktól-rokonoktól megfosztott gyerekeket nevelni. Fruzsina szerint ezért is nagyon fontos, hogy megengedőek legyünk magunkkal, vegyük komolyan a saját érzelmi terheink okozta korlátainkat, és engedjük el a „szófogadó gyerekek, rendes lakás” ideális állapotát!
Kattints a Podcast hallgatásához!
