86-os babanadrágként kezdte pályafutását ez a piros-fehér, mostanra géprongynak kinéző valami, aminek neve is van: nyunyi, nyunyóka, nyunyesz. Egy textilcafat, aminek a morzsolása és a szaga felér egy anyai öleléssel. Aminek az eltűnése igazi világvége-hangulatot generál egy négyfős család életében.
Hogy lett Nyunyi a nyunyi
Emma lányom pár hónaposan elkezdte cumizni az ujját. Örültünk neki, önszabályozó funkciója lett a gyereknek. Rövid időn belül új szokással egészült ki az ujjszopás. Mindig az orrához emelt valamit, amikor cumizott. Legyen az bármi. Bármi, amit egy csecsemő a keze ügyében találhat, és az arcához tud emelni.
Nos, a pelenkázóasztalon általában egy levetett ruhadarabot talált: bodyt, nadrágot, zoknit, pelenkát – újat, nem műsorosat. Valahogy ez a 86-os kis babanadrág volt a legtöbbször kéznél, és egyszer csak megszemélyesült. Nevet kapott, érzéseket váltott ki mindenkiből. Mikor előkerült, csend lett; mikor baj volt, nyugtatott; mikor aludni kellett, hű alvótárs volt. Mindennapjaink pozitív hőse lett a piros-fehér babanadrág, a nyunyizás pedig életérzés: a tengerparton, hintaágyon ringatózós chillezés. Mindenben segített: az utazásban, a bölcsibe szoktatásban… egyszerűen nélkülözhetetlen lett!
Jön a dráma
Az első kataklizma a bölcsiben történt. Nyunyi otthon maradt. Visítás és földindulás, a bölcsis nénik megtudták, milyen az, ha egy nadrágnak hatalma van. Akkor kibekkelték a dolgot – Emma aznap kibékült egy zsepivel. De azután már senki sem mert kísérletezni. Szerintem a nénik azon a délutánon tiszteletbeli csapattaggá avatták Nyunyit, és onnantól kezdve minden reggel, átvételkor két csomagot kellett átadnom.
A gyereket és Nyunyit. Szigorúan ellenőrizve. És biztosra is mentünk. A bölcsis szekrényben „just in case” alapon egy pótnyunyit is tartottunk. Sapkanyunyit. Piros-fehér csíkos az is, csak egy kis sapka. Hatalma lényegesen kisebb a fő nyunyihoz képest, de azért ő is nyunyiféle.
Nyunyikommandó
Ha tudnám, hányszor fordultunk vissza egy-egy vásárlás, sétálás alkalmával, hogy az útvonalunkat pásztázva megtaláljuk, hol eshetett ki a babakocsiból a csíkos. És hányszor szidtam a mindent, amikor patakokban folyt rólam a víz keresés közben, a nagyon nem vágyott sorsomra gondolva végleges eltűnés esetén. Egy kétéves függőt hogyan hozok le az anyagról? Ilyenkor azért elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyire lehet jó dolog az, hogy így kötődik egy tárgyhoz a gyerek.
Mit mond a pszichológus?
Ambrus Aliz gyermek- és ifjúsági klinikai szakpszichológust szerint a nyunyókák és társaik fontos szerepet töltenek be a gyerekek életében.
„Szögezzük le rögtön az elején: nincs semmilyen aggodalomra ok a nyunyókákkal kapcsolatban. A nyunyókának nagyon nagy jelentőségük van a kisgyerekek életében. Hiszen a nyunyóka egy átmeneti tárgy a pszichológia nyelvén, a csecsemő átmenetét képezi az anyával való összeolvasás és a tőle való különállóság között.
Nagyon fontos fejlődési tárgy, helyettesíti az anyát (vagy a fő kötődési személyt), aki biztonságot ad, megnyugtatja a gyermeket, segít levezetni a stresszt, komoly krízishelyzeteket oldhat. A gyermek ekkor már önállóan is el tud lenni a fő kötődési személytől, de még szüksége van valamire, ami őt helyettesíti. Ez egy olyan tárgy, ami nem része a gyermek testének, de még nem is a külvilág.
Összességében semmiféleképpen sem függőségnek tekintjük, abszolút nem káros a gyerekek személyiségfejlődésére, és ami fontos, nem kell leépíteni. A gyerekek maguktól fogják elhagyni a saját ütemükben, és teljesen felesleges leszoktatnunk őket, vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk neki.
Hagynunk kell, hogy a gyermekünk elérje azt a kort, amikor megválik tőle. A nyunyóka megjelenése tehát életkori sajátosság, és általában az óvodáskor vége felé elhagyja a legtöbb gyermek.
Azonban ha ez később is fennmarad, és (!) a gyermek sokkal inkább érdeklődik iránta, mint az emberi kapcsolatai iránt, akkor érdemes lehet szakember megkeresését megfontolni.”
Amikor Nyunyi nagyon eltűnt
Végül mindig megtaláltuk a szent tárgyat, viszont eljött az a pillanat is, amikor nem lett meg. Sehol sem találtuk. Lejártuk a pályát többször, minden állomást megvizsgáltunk. Ekkor a közösség erejét hívtam segítségül.
Újlipótvárosban lakunk – ami híres az összetartó lakóközösségéről –, feltöltöttem egy fotót a helyi csoportba, és az emberekre bíztam magunkat. A játszótéren hintázásba fojtottuk a bánatunkat, amikor egy számomra vadidegen nő jelentkezett, hogy megtalálta Nyunyit (az Aldiban egy dobozon). A hölgy fogta magát, kocsiba ült, elhozta utánunk a rongyit, és besétált a játszótérre, hogy odaadja az elveszetett, féltett kincset.
Ez a többszörös boldogság érzése volt. Megvan a megszemélyesített tárgy, és ez a kedves gesztus hatalmas jó érzést okozott számomra. Emlékszem is a hölgy sziluettjére – nagyon filmszerűen él a kép a fejemben –, biztos felcicomázta az elmém: jött Nyunyival a kezében a naplementében.
Nyunyi népszerű lett
Egyszer nem is tudtam, hogy eltűnt. Kaptam egy Messenger-üzenetet, benne egy fotóval Nyunyiról. Megtalálták. Már azt is tudták, hogy a miénk.
Sőt, még Müller Cecília is hallott róla. Napokig kiemelt hír volt létezése és tisztátlansága. Ami, valljuk be, nem kacsa. Ennél retkesebb dolog kevés van egy anya életében. A Nyunyi-mosás bejelentésére két napig tréningeljük magunkat a gyerek apjával. Az ő feladata átvinni a projektet, mégiscsak ő a cégvezető.
Az idő vasfoga, meg a gyereké
Három év telt el az első nyunyókázás óta. Mára egy feslett Nyunyit hurcolunk magunkkal az oviba és mindenhova. Mostanra már nem plusztestrészként vonul vele a hároméves, inkább dugi Xanaxként bepakoljuk a táskába, akárhova is megyünk. Mint egy öreg házi kedvenc, úgy élünk együtt. Mosógépben nem mossuk, szárítógép közelébe nem kerülhet. Kézzel óvatosan lögyböljük, és folyatjuk ki belőle a fekete lét… radiátoron hajtogatjuk, hajszárítóval szárítjuk, gőzölővel fertőtlenítjük. Nagyon elvékonyodott a textil, nylonharisnya vastagságú már. És a járvány következtében elrendelt intézményi fertőtlenítést is megsínylette szegény.
A szemünk láttára bomlik le az anyag; nagyon érdekes felfedezés. Azért én szurkolok, hogy kibírja a küldetésének végét, és megmaradjon emlékül, nekem. Hogy majd 40-50 év múlva én nyunyókázhassak vele, azokat a pillanatokat felidézve, amikor a gyerekem a puha babakezével pakolgatja az egyik szárát a másikhoz. Közben jellegzetesen szuszog, a kis gombját két ujjával tapogatja, az anyag egyik csücskével pedig az orra hegyét simogatja, és közben odabújik hozzám, fejét belehajtva a mellkasomba. Köszi, Nyunyi!
Kattints a Podcast hallgatásához!
