Ti hogy szakadtok el fejben otthonról? Képesek vagytok a kimenőidőtöket valóban magatokra fordítani? Nekem ez nagyon nehezen megy, de egy ideje tudatosan figyelek arra, hogy legalább ilyenkor én legyek a középpontban.
Jaj de jó, végre egy hónap kihagyás után újra eljutok a jógaórámra! Persze azért előtte még be kell kalkulálnom egy villámgyors bevásárlást. A kutyának nincs már vacsorája, a holnapi szendvicsekhez kell zsömle, vajon a Nagynak maradt még 1,5%-os tej? Csak azt szereti inni. Ha már bevásárlás, akkor még gyorsan beszaladok a ruhaboltba is, ki kell cserélnem azt a nadrágot, ami nem lett jó a Kicsinek karácsonyra. Táskába be mindent, hát persze hogy a saját jógamatracomért kell még visszaszaladni! Nagylánykám áll az ajtóban: puszisimipápá, anyu, vigyázz magadra, siess, jó? Végre elindulok.
A bevásárlóközpontban
A piros lámpánál van időm még megnézni, vajon visszacserélhető-e a nadrág. Hál’ istennek még két napig van rá lehetőségem. A bevásárlóközpont parkolójában elveszem a parkolókártyát, mielőtt ledobom a kocsiba, átvillan a fejemen, hogy a kabátzsebembe kéne tenni, időt spórolok, ha egyből kifizetem indulás előtt. Kiszállok az autóból, szerencsére van még 20 perc a jógakezdésig. Gyorsan megnézem a számlán, hány forintot kell levásárolnom a ruhaboltban.
De hoppá, ez nem is az a számla… Ilyen nincs! Leforrázottan dobom vissza a kocsiba a zacskót, ezt jól elszúrtam. Mindegy, ha már itt vagyok, beszaladok a boltba, mert ugye a kutyakaja, a szendvics, a tej nem várhat. Tíz perccel a jógaóra kezdése előtt újra a parkolóban vagyok, szerencsére még éppen odaérek, az első öt perc úgyis csak beszélgetés szokott lenni.
Bénázás
És akkor kezdődik a neheze. Hol a parkolójegyem? Rémlik valami a kabátzsebről. Na, ott nincs. Akkor a táskában? Semmi. Még egyszer kabát, aztán vissza a táskához. Nem gond, biztos a kocsiban maradt. De hol? Nincs az ülésen, nincs a földön, a kesztyűtartóban, a gyerekülésekben sem találom. Öt perc, tíz perc. Ez nem igaz, egy hónapja várok erre, és most elkések! Mi legyen a következő lépés? Nagy táblák jelölik a parkolóiroda hollétét, átszaladok a fél mélygarázson, nem baj, legalább megvolt a bemelegítés a jógára.
Az iroda ablakánál előttem két férfi egy kisgyerekkel hasonló gondokkal érkezett, hallgatózom, vajon kell fizetnem az elvesztett jegyért? Legalább itt van egy kis szerencsém, nem kell, gyorsan kinyomtatják a jegyüket, utána az enyémet is. Éljen! Rohanás vissza a jegyautomatához, bedobom a két százast, persze hogy az egyiket nem fogadja el!
Kotorászom a táskám mélyén levő humuszban, félig használt zsepik, csokipapír, kis mesekönyv, fél pár gyerekzokni között végre a kezembe keveredik némi apró. És igen, végre indulhatok a jógára! 25 perc késés, az oktatónak a szeme sem rebben, ismer már, megszokta.
Ellazulni, de hogyan?
Örülök, hogy újra itt lehetek. Próbálom felvenni a ritmust, de a testem ellenáll, az agyam meg veszekszik vele. Nem erre vágytál? Végre gyerekek nélkül, a kutya sem szól hozzád, csak a zsongító zene és az oktatólány kellemes hangja. Semmi mással nem kell foglalkoznod, csak a testeddel, a légzéseddel.
De nem megy, ma valahogy nem. Negyedórával hamarabb kezdem a relaxálást, mint a többiek. Próbálok kikapcsolni, közben a fejemben az dübörög: fél óra múlva otthon kell lenni, remélem, a kicsik már megfürödtek, különben ma sem alszanak el tíz előtt.
A felismerés
És ott, a férjemtől születésnapomra kapott gyönyörű új jógamatracon fekve belém hasít a felismerés, hogy mitől érzem magam kutyául: elfáradtam. Nem abban, hogy keveset alszom, hogy lótok-futok, főzök, háztartást vezetek, három nagy és két kicsi gyerek fizikai és érzelmi szükségleteit próbálom kielégíteni, hogy igyekszem jó feleség lenni, mert nagyon szeretek a férjem felesége lenni. Ez mind tud fárasztó lenni, de az igazi fáradtság nem ettől öntött el.
Hanem hogy én magam nem bírok jelen lenni az életemben. Ki vagyok én? 34 évig kisebb-nagyobb kihagyásokkal mindig láttam magamat. Most, ha magamba tekintek, a gyermekeim körvonalain kell átnéznem; az alakom homályos, vízben fodrozódó. Csak rajtuk keresztül tudom magam definiálni. Nélkülük nem megy. Én, mint az ÉN, nincs meg, elveszett.
Hol vagyok?
A hirtelen jött felismerés nem tölt el elkeseredéssel, inkább megkönnyebbülök. Én tényleg szeretek anya lenni. Minden szépségével és nehézségével. És igazán szeretek feleség is lenni, az életemnek ez a része sem szorult háttérbe. Csak valahogy én. Ezért nem elég a heti egy jóga (már ha összejön), a havi egy romantikus, kettesben töltött este, a havi rendszerességű barátnős összeröffenések.
Amiből látszik, hogy sok anyatársammal ellentétben én ráadásul nem is panaszkodhatom arra, hogy nincs elég énidőm. De kérdem én, mi ez ahhoz képest, hogy a családozás előtt a munkaidő utáni életemről egyes-egyedül én rendelkeztem?
Szeretek anya lenni
Nem vagyok szomorú. Három ajándék és két saját gyerek mellett, egy szuper férjjel az oldalamon nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam. És többnyire boldognak. Csak valahogy fáradt vagyok. Nem tudok visszatöltődni, a gyerekmentes időm kevés ahhoz, hogy újra találkozzak önmagammal, hogy igazán én legyek az első.
Hiányzom
Idővel ez talán változik. Az óvoda, a munkába visszatérés új élethelyzetet teremt majd, és akkor talán többet leszünk együtt. Én és én. Nagyon fogok neki örülni, mert már hiányzom. És ha nem? Attól még szeretem az életemet, a családomat. Talán együtt is megkereshetünk engem. És a felismerés, hogy nem miattuk érzem magam fásultnak, máris segít, hogy kicsit jobban kedveljem magam.
Hopp, vége a relaxációnak. De jó, totál kikapcsoltam! De hol a nadrágom? Rohannom kell, a lányok talán már mesét hallgatnak. A nagyobbik lehet, hogy sír utánam. A fenébe, a holnapi ebédhez nem vettem semmit. Mikor fogom kicserélni azt a hülye nadrágot? Hányra is kell mennünk oltásra? Ha a lányok elaludtak, a férjem holnapi névnapjára még össze kéne dobnom egy sütit. A kocsikulcs megvan, nagy baj már nem lehet. A többi meg úgyis kialakul.
Kattints a Podcast hallgatásához!
