Májusban díszbe vágjátok magatokat; a vörös oszlopos híd mellett újonnan épült kulturális létesítmény orgonájának behangolására kaptatok tiszteletjegyet. A négyéves végigült már táncjátékot (Hófehérke), végigállt már musicalt (Valahol Európában) és végigtáncolt operát (Hamupipőke), magától értetődő: jön ő is.
Nem vagy nagy koncertlátogató, őszintén szólva a zenéhez sem értesz túlságosan (még őszintébben szólva, semmit), annyit azonban bizonyosan tudsz, hogy az orgona az a hangszer, amelyet nem lehet felvételről élvezni. Az orgonához ott kell lenni, lehetőleg a templomban, de legalábbis egy tiszteletet parancsoló méretű koncertteremben. Hát most ott vagy.
Tiszteljük az orgonát!
Beszédek sorjáznak végeláthatatlanul, köszönetnyilvánítások, laudációk és adatok tömkelege: másfél év építés, 6804 síp, a kontinens egyik legnagyobb koncerttermi orgonája stb. Fél füllel figyelsz csak a szövegre Európa második legjobb akusztikájú hangversenytermében (hoppá!), zsigereidben érzed a katasztrófa közeledését, ösztöneid pedig, mint dzsungellakó indiáné, tévedhetetlenek.
Ebből baj lesz
„Telik az a rohadt idő” gondolhatnád, és gondolod is mintegy fél óra után. Már nem csak te feszengsz a székben, itt-ott össze is csattan néhány türelmetlen tenyér. A négyéves csalódottan harangozik lábával az ülés peremén, ennél azért élménydúsabb műsorokhoz szokott. Egyszer csak beperdül egy öltönyös-nyakkendős figura, és meglepetésedre rajtaütésszerűen szavalni kezd. Hogy mi a kapcsolat a hallott vers és az esemény között, azon még hetekig töprengsz majd. A feszültség fokozódik, várod, hogy mikor kezdenek bűvésztrükköket bevetni vagy vicceket mesélni, esetleg megkérdezni, hogy nincs-e véletlenül a tisztelt közönség sorai közt valaki, aki tud orgonálni.
Bizserget a dallam
Vagy negyvenöt perc elteltével megérkezik az orgonista – egész összeszedettnek tűnik, lehet, hogy mégsem felejtette el a fellépést – és nyomban a húrok (akarod mondani: billentyűk) közé csap. Érdemes volt várni. Az orgona nem egyetlen helyről szól, és nem is pusztán csak a falakról visszaverődve tölti be a teret; a muzsika valamiképp mindenhonnan árad. Az egyetlen zeneeszköz hangja szerteszét foszlik, ahogy a földre ejtett gyöngysor gurul szét, a különböző hangdarabkák nem egyszerre, hanem késleltetéssel érkeznek vissza, mintha több, különféle hangszer szólna kánonban.
Ezernyi apró izom állítja hadrendbe a pihéket a karodon. Forróság zsibbasztja fülkagylód peremét és nyakszirtedet, ég az arcod, és kiszárad a szád. Egyszerre megérted, hogyan válhatott ez a pogány eredetű hangszer a keresztény egyházi zene fő instrumentumává. Kell hozzá az óriási tér is persze, kell hozzá a többi ember is körülötted, egyedül talán nem is történne meg a csoda: nem hiszed istent, mégis vágyod dicsérni.
Kakilni kell
Puha, párnás kéz és a hozzá tartozó hangocska ránt vissza a valóságba: – Kakilni kell! – érkezik az információ bizsergő bal füledbe.
„Jól van, majd a szünetben kimegyünk” – mondod ugyanazzal a megnyugtató hangszínnel, amivel a gyakorlott túsztárgyaló közli a bankrablóval: „Mindjárt megérkezik a helikopter az Aranyháromszögig elegendő üzemanyaggal, fedélzetén egymillió dollárral, kis címletű bankjegyekben, csak óvatosan helyezze a földre azt a fegyvert!” – A gyerek beleegyezően bólint, te pedig a profik elégedettségével dőlsz hátra.
De most azonnal!
Az orgonista új műbe kezd, gerincoszlopodba visszatér a dermesztő, mégis jóleső borzongás. Több száz ember áhítata vesz burokként körbe. A pillanat varázsa a fiatalabbakra is hat, gyermeked udvariasan megvárja a tételek közti röpke szünetet, és csak a beálló csöndben fordul újra feléd: „De nekem most kell kakilnom, nem a szünetben!” – az átható suttogás szekundumonként háromszáznegyvenöt métert megtéve hasít át Európa második legkiválóbb akusztikáján.
Előbb a hatodik sor fordul egy fejként felétek, majd az ötödik, a negyedik, tizedmásodpercek törtrészének kérdése csupán, és a cseppet sem közérdekű bejelentés az orgonistához is elér. (Viszont megvan a hang légnemű közegben való terjedésének szemléltetésére a legötletesebb módszer.) Érzed, távoznotok kellene, mielőtt a hang lepattan a falról, és hozzátok mint bumeráng visszaér.
Döbbent orgonista
Feláll a hetedik sor kijárathoz közelebbi fele, három kamera veszi a szemrehányó tekintetek néma sorfalától övezett vesszőfutást, a négyéves bezzeg nem látszik ki a székek háttámlája mögül. Még elkapod az orgonista döbbent pillantását (nyilvánvalóan most fogta fel a hallottakat), aztán a zene újra felcsendül, hangfoszlányok keringenek körötted, aztán már kint is vagytok, és hiába is reménykedsz, hogy lesz esélyed kintről élvezni a melódiát: Európa második legjobb akusztikáját ugyanis, úgy tűnik, Budapest egyik legtökéletesebben hangszigetelő nyílászárója rejti.
Vidéki Bianka
