Mennyire lehet kalandos egy hétköznapi strandlabda élete? Mondhatnánk, hogy semennyire, hiszen mégiscsak egy labda. Az a gömböc viszont, amit én láttam, a kóborlása során embereket, sorsokat kötött össze. Csak hátradőltem a napozóágyon és figyeltem, merre gurul. Magam sem gondoltam volna, milyen utat jár be…
A napok óta tartó kánikula egyhangúságát a tegnap délutánra érkező vihar törte meg, de azért nem sikerült annyira, hogy ma ne merészkedjünk ki a strandra. Már nem volt tikkasztó a hőség, és a szél is fújt. Árnyékban még fáztunk is. Éppen a vízparton feküdtem a napozóágyon, amikor egy színes strandlabda gurult felém. Először az jutott eszembe, hogy megfogom, és megkeresem a tulajdonosát, de olyan határozottan haladt, hogy aztán úgy döntöttem, csak nézem, merre tart.
Első állomás
Az első útja egy kisbaba felé vezetett, aki a leterített puha pléden éppen hason feküdt. Nemrég tanulta meg felemelni a fejecskéjét. Észrevette a pompás labdát, és rögtön mosolyra fakadt. A labda alig pár másodpercig pihent meg előtte, majd folytatta az útját. A baba anyukája még csak észre sem vette. Ugyan azt hallotta, ahogy a gyermeke lelkesen gügyög. Boldogság töltötte el.
Második megálló
A színes labdát fújta tovább a hűs szellő, ami egy tíz év körüli, mankóval járó kisfiú ép lábába ütközött. A gyermek egyik lába nem fejlődött ki az anyaméhben. A fiú már nem törődött a bámészkodókkal, és nem volt zavarban a testi hibája miatt. Két mankójára támaszkodva magabiztosan közlekedett, majd egy vidám rúgással odébb is terelte a lasztit.
A harmadik
Két kislánynál landolt a medencében. Összenéztek. Nekik még sosem volt ilyen szép labdájuk. Boldogan dobálták egymásnak. Kis kezükkel alig érték át a könnyű, de hatalmas gombócot. Aztán kacagtak, amikor a levegőben tovaszállt.
Negyedik úti cél
Éppen ott nyaralt egy többszörös olimpia bajnok vízilabdázó is, aki korábban kapusként hárította a felé közeledő labdákat. A kisfia lelkesen mutatta neki, hogy ott van egy labda, és várta, hogy az apukája elkapja, de a csintalan labdácska bizony kicsúszott a kezei közül.
Az ötödik megálló
A nagy vándort egy nagymama kapta fel, aki az unokájával pihent a strandon. A hétéves kisfiúval Miskolcról jöttek kettesben még kiélvezni az iskola előtti utolsó nyári napokat. Önfeledten gurították egymásnak a labdát, majd a plédjükön hagyták és elindultak a vízi csúszdák felé.
Vízparti közösség
Eltelt pár perc, amíg nem figyeltem a labdára. Néztem a strandot, az emberek sokaságát. Láttam a pici babákat, és a különböző embereket. Ott, pőrén, alig ruhában. Azon gondolkoztam, hogy mennyire mások vagyunk, és mégis van, ami összeköt bennünket. Ez a kis vízparti közösség, akár az egész emberiség. Soványak, kövérek, sportosok, boldogok, fiatalok, idősek – mind nyaralni jöttünk, mind hűsölni, és jól érezni magunkat.
Aztán hirtelen balra néztem, és újra megláttam a labdát. Megtalálta a gazdája, aki úgy hozta a hóna alá kapva a kis csavargót, mint egy kis köcsögdudát. Csak nem játszott rajta, hanem éppen préselte ki belőle a levegőt. Így a kis vándor aznapra megpihent.
