Karantén, te gyönyörű!

A negyedik Covid-hullám idején, lassan kétévnyi összezártság, home office és online oktatás kereszttüzében megvilágosultam. Csak szobanövénnyé kellett változnom tíz percre, hogy megtaláljam, mit szeretek a karanténban! Sosem hittem, hogy a kényszerbezártság ennyire szép is tud lenni.

Délelőtt tíz óra van, most tíz percre kivonom magam a forgalomból, leheveredek az ágyra, priorizálni a napi tébolyt. A fiam már annyira belerázódott az önálló feladatmegoldásba, hogy egy ideig biztosan nem jön ki a szobájából, örül, ha nem szólok bele. A férjem pedig a kanapéról Indiával beszél interurbán. Megengedem, hogy a gondolataim elfelejtsék a házimunkát, az időbeosztást, a szervezést, és oda kalandozzanak, ahova akarnak. Tíz percig szobanövény-funkción leszek, és fotoszintetizálom a körülöttem felcsendülő hanghullámokat.

Egy csoda

Bekúszik fülembe az imádott Barry White-orgánum. Nem énekel, beszél. Most felnevet. Viccelődik. Aztán monoton számokat skandál. Jó a ritmusa, andalító. Érzem, nemsoká elérkezik a refrén ideje. A férjem több mint egy éve home office-ban félig ül, félig fekszik a kanapén, mert nincs már hely a lakásban egy saját íróasztalnak. Imádom, hogy amilyen maximalista a munkahelyen, olyan minimalista igényei vannak itthon: legyen szeretet és jó kaja. Persze emellett hedonista, mert „neki van a világon a legszebb felesége”.

Szóval itt fekszem, úgy teszek, mintha az ágyból irányítanám a háztartást, s közben hallgatom, ahogy a férjem prezentál a nagyvilágnak. Valami csoda! A sztahanovista hozzá képest óvodás. Tényleg csak enni és a toalettre megy ki az „irodából”. A pamlagunkról rendeli az ebédet, a reggeli kávé mellől küldi tovább nekem a világ híreit cseten, és ha kell, elszalad teljes kiőrlésű kenyérért a kényszerdiétán lévő feleségének, így dolgozik egyszerre két pozícióban.

A gyerekszoba percek óta néma

Az alsós fiam a karanténban tanult meg önállósodni. Második évben már egyedül csinálta a kijelölt feladatokat, miután leellenőriztük, kijavította, és elküldte e-mailben a tanár néninek. Aztán megtanult reggelit készíteni három személyre. Elpakol maga után a konyhában. Ha kérem, szétválogatja a szennyest, kiteregeti párosával a zoknikat. Délutánonként egy órát hősködik PS-en.

Eközben a felnőttek szobájában felcsendül a refrén

Még mindig a könyvespolc mögött fekszem, és várom, hogy Péter a beszámolója megfelelő részénél kimondja a kedvenc kifejezésemet: „Overall satisfaction.” Ez a csúcspont. Bekapcsol a fejemben a diszkógömb, és szórja a fényét, elönt az érzés: én ezt a pasit mennyire szeretem! Szeretem, ahogy az ügyfelekkel beszél, azt is szeretem, amikor elégedetlen, mert olyan lojálisan fejezi ki a dühét, mint egy klasszikus angol úriember.

Szeretem, hogy a „munkahelyén” is szívből tud nevetni és nevettetni, van életkedve még akkor is, amikor úgy érzi, „egyszer lent”… Ő az én verbális törökmézem, az észjárása pedig a Csomolungma! Itt van a szőke hercegem, a szürke kanapénkon, mellettem, a fél szobában pedig a kis hercegem. Hát nem szürreálisan Mátrix-ízű, mégis meseszerű az egész?

Lehetne másképp, de most ez kell

Vágyhatnánk palotára, pálmalevél-legyezőre meg gyémántgyűrűre, sok-sok hitellel. Mégis, két éve megelégszünk a másfél szobával, mert mindig jön valami hullám.

Lakótelepen lakunk, de az ablakból rálátunk a Varázshegyre. Reggelente hallom a kukásautóval feleselni a madárcsicsergést. A fiam egy csoda, a férjem a szerelmem. Ha ezt a két évet nem együtt csináljuk végig összezárva, sosem fedezem fel, mit él át a szobanövény a hatodik emeleten.