Játszmák a közösségi oldalakon
– apró dolgokon is képesek összeveszni az anyák

Valóban segítünk, vagy csak a szándék van meg? A közösségi médiában rendre belefuthatunk anyukás csoportokba, ahol a legkeményebb cicaharcokat tapasztalhatjuk meg. A sok kialvatlan anyuka és a hormonháztartásunk megborulása az oka, vagy más is áll a háttérben? Ennek jártunk utána.

Friss anyukaként az ember hajlamos mindent túlgondolni. Hiába bújjuk a szakirodalmat, valós élmények olvasására vágyunk, személyes tapasztalatokra, sorstársak tanácsaira. A közösségi média tömve van olyan csoportokkal, amelyekben ebben az új szerepben megtalálhatnánk a segítséget kérdéseinkre, kétségeinkre, mégis sok esetben ezek a csoportok generálják a legtöbb feszültséget az édesanyák között.

Negatív hozzászólások

Jómagam is fordultam olyan csoportokhoz, amelyekben elvileg a segítségadás volt az elsődleges szempont, és minden alkalommal sok-sok negatív hozzászólással találkoztam, egyet nem értéssel, haraggal, többször azzal is, hogy egyáltalán nem a kérdésre válaszolt a hozzászóló. Egy vállalkozó anyukáknak szóló csoportban például az első kérdésemre (ajánljatok, légyszi, megbízható, textilt forgalmazó webshopokat) szinte kizárólag negatív kommenteket kaptam.

Ezekben a hozzászólásokban tulajdonképpen kioktattak, mondván, senki nem fogja velem megosztani a jól bevált beszerzési forrásaikat, de olyan választ is kaptam, ahol konkrétan leírta a kommentelő, hogy bele se kezdjek a vállalkozásba, mert telítve van a piac, és én már rég elkéstem a szándékommal. Mondta ezt úgy, hogy a tervemről egy szót sem írtam, tehát nem tudhatta, hogy mit szeretnék majd készíteni vagy eladni.

Nagyon furcsállottam ezeket a hozzászólásokat, hiszen a csoportban nap mint nap – többek között jogi és adóügyi – segítséget nyújtanak egymásnak a tagok. De hát nagyon friss húsnak tűnhettem a kérdésemmel, ezen aztán volt, aki kapva kapott. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sokan viszont privát üzenetben a későbbiekben a segítségemre voltak.)

Csak inspirációra vágytam

De a legklasszikusabb példám, ami a legtöbb problémát is jelentette számomra, az a szoptatással kapcsolatos: amikor a gyermekem csak szopizás közben volt hajlandó elaludni még másfél évesen is, valamint éjjel végtelen mennyiségben föl- és lecsatlakozgatott, akkor szerettem volna erről leszoktatni, és végső elkeseredésemben tanácsot kértem egy segítőcsoportban azoktól, akiknek ez sikerült már.

Azt kértem, mondják el, hogy ők hogyan csinálták. Semmi többet nem írtam, nem kértem, csak szerettem volna példákat olvasni, csupán inspirációra vágytam, arra, hogy tudjam, meg lehet ezt oldani valahogy.

Többségében a következő kérdéseket, megjegyzéseket kaptam:

• Miért akarom leszoktatni, amikor neki ez a legjobb, legmegnyugtatóbb, legtökéletesebb elalvási mód. (Szerintem ez az én döntésem… Miért kellene vadidegeneknek magyarázkodnom?)
• A gyerek majd elválasztja magát, ha ő úgy érzi, hogy nincs már rá szüksége. (Na, ezt lehet, hogy én nem szeretném megvárni. Tudom, hogy nagyon kényes téma, de én nem szeretném 3-4, akár 5-6 éves koráig szoptatni, kérem ezt a döntésemet tiszteletben tartani, mint ahogy én is tiszteletben tartom azt, aki ilyen korú gyermeket szoptat.)
• Nem igaz, hogy nem lehet azt kibírni, hogy a gyermek melletted fekszik, és amikor szüksége van rá, akkor szopizik, hiszen ez a legpihentetőbb a babának és a mamának is. (Igaz, de én elfáradtam, légyszi, hadd döntsem el, hogy mennyit bírok.)
• Ilyen korban még nem lehet önálló alvásra nevelni. (Nem olvastam kellő mennyiségű szakirodalmat, de azt sejtem, hogy ez nem így van.)
• És ott vannak azok a hozzászólások, amelyekben az anyukák leírják, mondjuk, egy ilyen, fent említett poszthoz, hogy nekik csodálatosan megy a szoptatás a kezdetektől, soha semmi probléma nem volt, és nem is tervezik a leszoktatást. Pont. (Szuper, tényleg nagyon örülök, örömtánc, tűzijáték és halleluja, csak ennek aztán abszolút semmi köze az én segítségkérésemhez.)

Értesítések kikapcsolva

Ezek mellett az anyukák egymással is civakodni kezdtek a különböző altatási szokások, módszerek miatt. Amit az egyikük ajánlott, azt a másik földig alázta. Ami az egyiknek bevált, azt a másik ridegtartásnak titulálta. Addig fajult a dolog, hogy kikapcsoltam a poszthoz tartozó értesítéseket, és egyszerűen kivonultam a saját posztom alól.

Azt éreztem, hogy egyrészt egyáltalán nem kaptam használható tanácsot, vagy legalábbis a tanácsok heves vitákat váltottak ki, másrészt, és ez volt a sokkal nehezebb, azt éreztem, hogy rossz anya vagyok, hiszen tőlem mindenki csak jobban csinálja a dolgokat, mindenkinek van jó megoldása, ötlete, tanácsa, csak nekem nincs.

Ezek a rossz érzések persze nem tartottak örökké; megértettem, hogy mindenki a saját és a gyerekei életének a szakértője, nagyon nehéz tanácsot adni bármilyen, gyermekneveléssel kapcsolatos dologban, hiszen minden gyermek egyedi, minden újszülött a saját használati utasításával jön világra. De azért a kérdés továbbra is megmaradt bennem: miért nem fogadjuk el a másik egyediségét? Miért nem tudunk önzetlenül segíteni?

Cicaharcok pszichológiája

Megkerestem egy szakértőt a témában. Varga Vera pedagógiai szakpszichológus lett a segítségemre abban, hogy egy kicsit jobban megértsük az online anyacicaharcok pszichológiáját.

„Ahogy említetted is, a közösségi médiában az édesanyáknak létrehozott csoportok a tapasztalatcserét, egymás megsegítését tűzik ki célul – ugyanakkor valóban veszélyes terep, hiszen alkalmat teremtenek arra, hogy az anyaság érzelmileg rendkívül megterhelő, számos bizonytalansággal és hatalmas felelősséggel járó feladatai kapcsán összehasonlítsuk magunkat másokkal.

Bármennyire is homogénnek tűnik a csoport – fiatal anyák –, az összehasonlítás motivációja egyénenként (és ezen belül is időszakonként, témakörönként) eltérő lehet. A helyzetet árnyalhatja még az is, hogy nem feltétlenül a poszt szerzőjének az igénye az összehasonlítás. Így tehát az eltérő igények és motivációk ütközéséből fájdalmas és káros tapasztalatok születhetnek.”

A pszichológus még hozzátette, hogy ha egy számunkra lényeges kérdésben (például az elválasztás, együtt vagy különalvás, munkába állás), ahol nincs objektív mérce, elbizonytalanodunk, elkeseredünk, akkor olyan társakat keresünk, akik hasonló helyzetben vannak, hiszen az mindig megerősít bennünket.

Talán ilyenkor nem arra van szükségünk, hogy tanácsokat kapjunk, hanem hogy megtudjuk, rendben van-e, hogy így érzünk, hogy pozitív önértékelésünket megőrizhessük. Ha erre a „vonal másik végén” ott áll valaki, akinek épp az énkiemelés, az önértékelés növelése a célja, akkor kaphat az alkalmon, kihasználhatja a másik önfeltárását, és már érkeznek is az ítélkező, kioktató, moralizáló vagy épp elbagatellizáló, inadekvát válaszok.

Harcok az anyás csoportokban

„Egy olyan csoportban, ahol gyakori, hogy valaki segítséget kér a tagoktól, mert bizonytalan, kimerült, aggódik, különösen veszélyesek lehetnek az online kommunikáció sajátosságai: nem látjuk, hogy a másik félre hogyan hatnak a szavaink, nincsenek segítségünkre a nonverbális jelzések, gyakran kevés az információnk a kontextusról, és nem szakít félbe minket senki… Így a kommentek is gyorsan bántóvá, kegyetlenné válhatnak.

A sértő kommentek pedig elindíthatnak egy lavinát: nemcsak még több negatív komment érkezhet ennek hatására, hanem az olvasók, kommentelők véleménye is egyre polarizáltabb lesz a téma kapcsán – távolabb és távolabb kerülve az eredeti céltól, a segítségnyújtástól, a meghallgatástól, a támogatástól” – teszi hozzá a pszichológus, ezért érdemes elgondolkodnunk, mikor melyik csoportba posztolunk.

A pszichológus javasolja, gondoljuk át, mielőtt posztolunk, és ha kommentelünk, érdemes a hozzászólásunk elküldése előtt átgondolni az online kommunikáció említett sajátosságait, és akár azt is, hogy nekünk hogyan esne egy hasonló mondat egy olyan érzékeny pillanatban, amikor a nyilvánosság előtt vállalom, hogy kérdésem van, nehéz helyzetben vagyok.