Vajon mennyit tudunk megőrizni a fiatalkori önmagunkból? Nekem nagyon nehezen megy az elválás attól a lánytól, aki minden estéjét a zene és tánc bűvöletében élte, és aki sohasem lankadó izgalommal vetette bele magát a társasági életbe. Visszakaphatom-e még, akár csak néhány pillanatra is, a húszéves énemet?
Valamikor a 2000-es évek elején, egy világzenei koncerten
Tudtam, hogy nem ezt a ruhát kellett volna felvennem. Most egész végig igazgathatom magamon, behúzott hassal pedig hogy lehet táncolni, pláne üvöltve énekelni? Na mindegy, a derekamra kötöm a pulcsit, és akkor senki sem látja a problémás részeket. Vajon Ági eljön? Nem látom a tömegben. Pedig most már igazán alakulhatna a cimbalmos Bálinttal valami.
Hopp, megvan, mindjárt ideér a pulthoz, már integet is. Persze ő szuperül fest, mint mindig, nem látszik rajta a sok éjszakázás, ami az elmúlt hetek bulimennyiségének a következménye. Ibolya, gondolom, késik, csak ma érkezett vissza a koleszba. Vikiék már a színpadnál, de mi még iszunk gyorsan valami welcome drinket, hogy aztán bírjuk az egész estés pörgést. Reggelig haza sem megyünk.
Egész jó helyet sikerült találni, innen mindenkit látok. Még a cuki szaxofonos fiút is. Hát őt aztán érdemes nézni, az biztos. Nála csak egyvalaki tündöklőbb a színpadon. Itt is van. Julcsa, a mi Julcsánk. Hogy lehet egy ilyen fiatal csaj ilyen dög? Mármint dögös. Ha nem szeretném ennyire, tuti utálnám. És a hangja! Bármeddig képes lennék hallgatni.
Kezdenek is. Az első dallamok… most minden elhomályosul… fogjuk meg egymás kezét! A varázslat megtörténik. Önkéntelenül törnek elő a számból a hangok, és már dúdolom is, először csak halkan, aztán egyre hangosabban, végül ahogy a torkomon kifér: „Rám néztél és elszédültem…” Lehet, a két feles az oka, de sírni tudnék. Olyan jó így együtt veletek, sose legyen vége! Mi aztán nem öregszünk meg, húszévesen enyém az egész világ!
2021-ben, egy táncelőadáson
Tudtam, hogy nem ezt a ruhát kellett volna felvennem. Most egész végig igazgathatom magamon, hogy a kakaófolt ne látszódjon, ami nem jött ki teljesen Iluskám múltkori balesete óta. Na mindegy, a derekamra kötöm a pulcsit, és akkor senki sem látja a problémás részeket. Szerencsére a lánykáim gyönyörűek a pörgős, táncos szoknyájukban, mindenki őket csodálja, én meg még két kilót hízok a büszkeségtől.
Vajon Ági eljön? Nem látom a tömegben. Tegnap Illéske még beteg volt, és Bálint, nem hiszem, hogy otthon tudott vele maradni, annyi a fellépésük. Hopp, megvan, már látom is, mindhárom gyerek vele van. Persze ő most is szuperül fest, nem látszik rajta az évek óta tartó éjszakázás, pedig nagyon kicsi a korkülönbség a gyerekek között.
Ibolyáék, gondolom, késnek, csak tegnap este érkeztek Mohácsról, a fiúk régen látták már a nagyszüleiket. Vikiék már a színpadnál, ilyen nagy hassal nem is csodálom, hogy gyorsan foglaltak maguknak ülőhelyet. A szülésig már csak néhány hét van hátra. A kis Ágota meg úgyis a színpad előtt fogja végigtáncolni az egész koncertet.
Egész jó helyet sikerült találni, innen mindenkit látok. Még a dögös táncosfiút is, aki Jancsi szerepét játssza az előadáson. Szerintem az anyukák fele tuti miatta jött ma ide. Nála csak egyvalaki tündöklőbb a színpadon. Itt is van. Julcsa, a mi Julcsánk.
Hogy lehet egy kétgyerekes anyuka ennyire fiatalos és ilyen dög? Mármint dögös. Ha nem szeretném ennyire, még mindig tutira utálnám. De egyre jobban szeretem. A hangját, a szépségét, a természetes kedvességét, a benne lobogó és el nem múló tüzet. Kezdenek is.
Az első dallamok… most minden elhomályosul. Megfogom a lányaim kezét.
Nem is érzékelik, teljes bűvöletben nézik a színpadot, Julcsit, a táncoslányok pörgős szoknyáját, Jancsi legényt, a boszorkányokat, ördögöket, cipészeket és valamennyi szereplőt, aki csak megfordul a színpadon. A varázslat velük is megtörténik. És velem is. Újra és újra.
Lopva körbepillantok. Ibolya magához öleli a kisfiait, látom, hogy ő is dúdol, Viki végigsimít a nagy pocakján, és biztatóan hunyorít kislánya felé, mintha azt mondaná: „Táncolj csak nyugodtan.” Áginak éppen most karolja át a derekát Bálint, az utolsó pillanatban ő is ideért. Én is ráhajtom a fejem a férjem vállára, és már dúdolok is, először csak halkan, aztán egyre hangosabban, de végül csak elfullad a hangom, könnyek marják a torkom.
Nem bánom, csorduljon csak ki, annyi érzés szorul belém ebben a pillanatban, amit képtelenség bent tartani. Évek óta alig iszom alkoholt, terhesség, szülés, szoptatás, éjszakázás. Már nem kell innom a síráshoz. Olyan fájó a pillanat, de közben olyan szép is, és jó így együtt, veletek! Itt vannak a lánykori barátnők, Julcsi énekel, és én is énekelhetek, énekel a két kislányom is, először még szemérmesen, aztán egyre hangosabban: „Ezt a kerek erdőt járom én, ezt a barna kislányt várom én!”
Megöregszünk mindannyian, de közel negyvenévesen is lehet enyém a világ, még ha csak az a picike is, ami a családomat jelenti. A múltam és a jelenem eggyé válik, megmarad a folytonosság, és ebben a pillanatban nem rémít az évek múlása sem, hiszen kézzelfogható eredményei itt billegetik előttem szoknyás popójukat arra a zenére, amire évtizedekig tomboltam én magam is. Majd holnap szomorkodom a fiatalkorom elmúlásán, de most nem.
Tudjátok, mit? Julcsi, Ági, Ibolya, Viki és Ti, többi asszonyok! Mi aztán csak azért sem öregszünk meg, miénk a világ akárhány évesen is!
