Idén nem kattintgatunk kószáló és hangoskodó álarcosokat, nem halljuk a bongó marhakolomp hangját, nem nézzük a máglya ég felé igyekvő lángját, és nem harapunk bele kemencében sült kenyérlángosba sem. Noha az elmúlt évek eleje mindig a busójárásra hangolódás jegyében telt, ezúttal le kell mondanunk róla. Nosztalgiázni viszont lehet, sőt! Drága télűző Mohács, mi így emlékezünk most rád!
Első fesztivál két gyerekkel
Egyetemista koromban volt egy mohácsi csoporttársam, aki sokat mesélt a busójárásról. Még tíz évet kellett várni arra, hogy bevállaljam a kalandot, és hogy fokozzam a tétet, két óvodáskorú gyermekkel indultunk neki, tömegközlekedéssel. Mohácsra érkezésünk után kevés idő kellett ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat. A város pezsgő hangulata, a kószáló busók látványa mindannyiunkat lenyűgözött. A busójárás sikeres megvalósításához hozzátartozott a gyerekek ismereteinek bővítése is, mert több helyen is olvastam olyan kommenteket, hogy a kicsiket megijesztheti a busóálarcok látványa, így sok videót megnéztünk, történeteket olvastunk. A siker nem maradt el.
Ettől busó a busó
A busók szőrével kifordított rövid bundát, szalmával kitömött nadrágot viselnek, amelyre gyapjúból kötött cifra harisnyát, lábukra pedig bocskort húznak. A derekukon a lépéseik ritmusában madzagra vagy övre erősített marhakolomp bong, a kezükben kereplő vagy buzogány. A nélkülözhetetlen, ami a busót busóvá teszi, a fűzfából faragott, hagyományosan állatvérrel festett birkabőr csuklyás álarc.
A hagyományról
A busójárás időpontját mindig a tavaszi napfordulót követő első holdtölte határozza meg. A többnapos rendezvény nem más, mint télbúcsúztatás és egyben tavaszköszöntés. Mohácson a hagyomány eredetét a törökűzés legendájával is magyarázzák. A monda szerint a sokácok a Mohácsi-szigeti mocsárvilágba menekültek, és megelégelve az elnyomást, ijesztő álarcokba öltöztek, zajkeltő eszközökkel – az éj leple alatt, átvonulva a Dunán – kizavarták a törököket a városból. A monda valóságalapja ellentmond ennek, hiszen a sokácok nagyarányú betelepítése csak a város 1687-es felszabadulása után történt. A népszokás megjelenéséről az első adatok csupán a 18. század végéről származnak.
Nem csak egy nap
A busójáráson fontos szerepük van a jankeléknek is, akik a beöltözött busókat kísérik, hogy távol tartsák az utca népét. Hamuval, liszttel, ronggyal vagy fűrészporral „püfölik” a csúfolódó gyerekhadat. A lefátyolozott arcú nőket, a lakodalmas viseletbe öltözött férfiakat – akik szintén részesei a kíséretnek – és más karneváli jelmezekbe bújt alakokat (például ördögöket) maskaráknak nevezik. Míg régen a tülkölő, kolompoló, ordítozó busócsoport célja az volt, hogy házról házra járva kifejezze a jókívánságait némi étel-italért cserébe, ma már Mohács látványos idegenforgalmi forgatagát jelentik. A busók, a jankelék és a maskarák a Kóló téren gyülekeznek, ahol a Dunán csónakkal átkelt társaikkal találkoznak. Ezután egy zajos farsangi ünneplésbe kezdenek, amely szürkületkor a téren megrakott óriási máglyagyújtással ér véget. A máglya azonban nem csak farsangvasárnap ég, a helyiek még kedden is farsangolnak. A máglya tetején egy, a telet jelképező koporsó áll – ezzel búcsúznak a téltől, és köszöntik a tavaszt.
Kenyérlángos, szalma és női energiák
Az első busójáráson még tapasztalatlanok voltunk, és ez sok olyan élményt okozott nekünk, ami után már tudtuk, hogy a következő évben is megyünk. Egy busócsoporthoz csapódva kemencében sült kenyérlángost ettünk, a gyerekek szalmán ugráltak, a felnőttek pálinkával melegítették magukat. A férjem a fafaragásokba szeretett bele, a gyerekek a busókba, jankelékbe, maskarákba, én pedig a női energiákba, ami átjárja a város főutcáit. A helyiek elmondása szerint fiatalkorukban azok voltak a szerencsés lányok, akiket korommal kentek be, vagy akiket az álarc mögé rejtőzött busók kettesével közrefogtak, és akikkel együtt ugráltak, olykor henteregtek a földön. Tudom, hogy sokak számára ez ijesztő, azonban a hagyomány része, és én mindig irigykedve néztem a szerencséseket. Nekem csupán egy alkalommal egy halálnak öltözött maskara jutott.
A gyerekek is beöltöznek
Rendszeresen visszajárunk, a gyerekek miatt a busójárás utcáihoz közel keresünk szállást. Az éttermek nagy része „gyors menükkel” készül, ami általában rántott hús, rántott sajt és pizza, az utcai árusoknál azonban kifoghatunk különlegességeket is. Englert Antal népi iparművész meseszép műhelyéhez mindig elsétálunk. A gyerekek egyik évben kaptak tőle egy maszkalakú fadarabot, amit a következő évre már megfaragva és kifestve vittünk vissza neki. Mi több, a fiaim be is öltöztek, természetesen olyan s. k. módra, de boldogan sétáltak cukorkát osztogatva. A felvonuláson nem vettünk részt, mert nem vagyunk egyetlen busóközösségnek sem a tagjai – nem éreztem volna hagyományápolásnak –, ám a busók így is dicsérték őket.
A színes kavalkád nem egyedülálló, hiszen ott a velencei karnevál vagy épp a riói. De ez a miénk. A busójárás megélt pillanataiból mindig tudunk meríteni. Ezt most csak így itthon, magunkban, magunknak emlegetjük…
Tóth- Hencz Edit
Forrás: mohacsibusojaras.hu
Kattints a Podcast hallgatásához!
