Igen vagy nem a kisgimikre? – interjú dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológussal

Miért jók vagy nem jók a hat- és a nyolcosztályos gimnáziumok? Mennyire más a felvételi, mint nyolcadikban? Egyáltalán érdemes-e a gyerekünket mindenáron kisgimibe küldeni? És hogyan gondoljuk át, hogy valójában alkalmas-e kisgimnazistának a csemeténk? Dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológussal beszélgettünk továbbtanulási esélyekről, sikerekről és kudarcokról.

Névjegy
Dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológus, pedagógus, bullyingszakértő, és a Hol a Helyem Iskolapszichológiai Tanácsadó Központ társalapítója és szakmai vezetője. Közel két évtizedig az ELTE PPK oktatójaként, kutatójaként dolgozott, pszichológus-, illetve tanárjelölteket képzett azzal a céllal, hogy mind a diákok, mind a pedagógusok számára az iskola sikerek színtere legyen tanulási és társas szempontból egyaránt. Az egyetemi katedra után jelenleg egy olyan pedagógiai profillal rendelkező tanácsadó központ felépítése az élete, amely segítséget tud nyújtani az iskolai vagy akár óvodai, bölcsődei élettel összefüggő kérdések, nehézségek, problémák megoldásához – szülőknek, gyermekeknek és a velük dolgozó pedagógusoknak.

Anyamagazin: Hogyan tudtok segíteni annak a szülőnek, aki hat- és nyolcosztályos gimnáziumban gondolkodik?

Dr. Jármi Éva: Két dologban tudunk segíteni. Az egyik, hogy ő maga tisztábban lássa a saját szempontjait. Egy tanácsadói folyamat végső outputja ugyanis nem az, hogy vigye-e a gyermekét, vagy ne, hanem a szempontok tudatos összerendezése, ami mentén megszületik a döntés. Fontos a szempontok súlyozása is, mert nemcsak az dönt, hogy melyik oldalt támogatja több szempont, hanem az is, hogy melyiknek mekkora súlya van a szülőnél.

A.: Például?

Dr. J. É.: Például ha ő azt feltételezi, hogy gyermeke hosszútávú keresete azon múlik, hogy bejut-e egy nyolcosztályos „tehetséggondozó” iskolába. Érdemes megvizsgálni, hogy ez a feltevés egyáltalán reális-e? Lehet, hogy ezt az érvet ki lehet húzni, mert ez inkább egy fantázia, nem pedig egy alátámasztható indok. Vagy például az, hogy ha valaki óriási súlyt helyez arra, hogy az XY pedagógushoz kerüljön a gyermek. Irreális szempont mindent egy személyhez kötni, mert azt senki sem tudja garantálni, hogy XY néni majd végigviszi a gyermeket.

A.: Vannak objektív szempontok, amelyeket mindenkinél szoktatok nézni?

Dr. J. É.: Nem, nincs egy fix „checklist”, ezeket az első szülői konzultáción bányásszuk elő az adott szülő gondolkodásából, gondolatvilágából. Egyrészt a szülők elvárásait, elképzeléseit és lehetőségeit kell összepakolni, másrészt pedig a gyerek hozzáállását, képességprofilját, személyiségét, tulajdonképpen az erősségeit és a nehézségeit.

A.: A gyerekeknél mit vizsgáltok, ami segítheti a jó döntést a továbbtanulásról, vagy akár a sikeres felvételit?

Dr. J. É.: Megnézzük, hogy milyen érzések kapcsolódnak a felvételihez, miből fakadnak szorongásai, amelyek ronthatják a teljesítményét, és kitaláljuk, hogyan lehet ezeket csökkenteni. Úgy képzelhetjük ezt el, mintha lenne egy ún. „szorongás” torta, ami összeadódhat legalább négyféle szorongásból, hiszen a felvételi egyrészt téthelyzet, másrészt egy vizsgahelyzet, ráadásul a diák számára új helyzet kiszámíthatatlan feladatokkal, és van az egésznek társas jelentősége is.

Ezekből mind fakadhat szorongás. A téthelyzethez kapcsolódóan például, hogy „most dől el a jövőm”, amit az önértékelés, az optimizmus erősítésével lehet oldani. A vizsgahelyzetből fakadó aggodalmak – „most kiderül, hogy mit (nem) tudok” – csökkennek, ha a diák izgalmas rejtvényként, kihívásként tekint a feladatokra. A tanulmányi versenyeken hasonló gondolkodtató, váratlan feladatok megoldására van szükség, ezért ez is jó gyakorlóterep. Társas szorongás például, hogy „milyen üzenete lesz annak, ha az összes barátomat felveszik, de engem nem?”.

A.: Mennyi teret engedjünk a gyereknek a döntéshozatalban?

Dr. J. É.: Annyit, amennyit eddig. Annak a gyereknek, akinek a szülei kezelik az életét, nem lesz drámai, ha őt nem kérdezik meg az iskolaváltásról. Az a gyerek viszont, aki eddig is dönthetett az őt érintő kérdésekben, el fogja várni, hogy ebben is legyen szava. Azok a fiatalok ugyanis, akik akaratuk ellenére vannak benyomva valahova, később lehet, hogy megtalálják a módját, hogy tudják elhagyni az intézményt – sokféle formában tudják szinte kirúgatni magukat. Az alapértelmezésünk természetesen az lenne, hogy a gyerek akarjon kisgimnazista lenni.

A.: Szabad-e elvinnünk felvételizni a gyereket, ha szerintünk nem lesz sikeres?

Dr. J. É.: Hallottam olyan osztályról, ahol mindenki felvételire készül, előkészítőre jár, függetlenül attól, hogy van-e esélye, vagy sem, és mindezt gyakorlásnak szánják. Ez így elég becsapós szerintem, mert egyrészt azt üzeni a szülő a gyermeknek, hogy „tegyél erőfeszítéseket, csinálj úgy, mintha fontos lenne, de valójában nem fontos”. Ez tipikus kettős kommunikáció. Hogy tegyen bele mindent a gyerek, ha nem baj, hogy nem sikerül?

Ez egyszerre sajnos nem működik. Vagy beletesz mindent, mert tétje van, amivel ő azonosul, és ha esetleg kudarc éri, azt magára fogja venni. Vagy ha nem tesz bele mindent, nem is azonosul a céllal, és kudarc éri, amit nem vesz magára, akkor miben lettünk előrébb? Itt csak az a gyakorlás, ha valódi téthelyzetet teremtünk. A próbafelvételi, a próbaházasság, a „próba-akármi” pont azért nem valódi, mert nincs igazi tétje. A nehézség viszont sokszor a téthelyzetből való szorongásból jön.

A.: Akkor ez valójában nem is jó edzés?

Dr. J. É.: Nem igazán, viszont számos csapdát rejt magában. Ha én csak azt a helyzetet akarom kipróbáltatni vele, hogy egy iskolában random emberekkel megír egy központi feladatsort, akkor ne akarjam előkészítőre járatni. Akkor mondjam azt, hogy „figyelj, ülj be te is, lássuk, hány feladatot oldasz meg”. Ezt lehet, de ez csak akkor eredményes, ha azt feltételezem, hogy a gyereknek nagy szituatív szorongása van. Általában viszont inkább attól szoronganak be a gyerekek, hogy ott van egy feladatsor, és most meg kell mutatni, mit tud. Olyan gyereket, akinek semmi esélye bejutni egy nyolc- vagy hatosztályosba, azt se előkészítővel, se próbafelvételivel nem kellene terhelni.

A.: Miben más egyébként a negyedikes és a hatodikos felvételi, mint a nyolcadikos?

Dr. J. É.: A negyedikes és a hatodikos felvételi nem az iskolai tananyagot kérdezi. Ha te beültetsz egy gyereket random egy ilyen felvételire, nagy eséllyel szembesül majd azzal, hogy ilyen feladatokat ő nem is látott. Negyedikben és hatodikban önálló, kreatív, problémamegoldó gondolkodást igénylő feladatokon keresztül kifejezetten a tehetségeket akarják azonosítani, szemben a nyolcadikos felvételivel, amelyen betanult, begyakorolt feladatok vannak.

A.: És ha a gyerek fejéből kipattan, hogy szeretne felvételizni, mert az osztálytársa is kisgimibe készül?

Dr. J. É.: Ilyen előfordulhat. Sok osztályban különleges üzenete van annak, hogy ki felvételizik, és valakinek lehet, azért „kell” felvételiznie, mert abba a kasztba akar tartozni. Ilyenkor mindegy is, hogy milyen a képessége, neki csak el kell mennie felvételizni, mert nem engedheti meg magának, hogy ne tegye. Ekkor még valamennyit bele is tesz, és igyekszik az előkészítőn még akkor is, ha döcög a dolog. Reméljük, hogy nem ő lesz az egyetlen, akinek nem sikerül, mert az egész a valahová való tartozásról szólt.

A.: Mi, szülők hogyan tudjuk motiválni őket, hogy érdemes a megszokott iskolát egy másikra cserélni még akkor is, ha a gyerekünk itt is jól érzi magát?

Dr. J. É.: Ilyenkor hosszan elbeszélgetek a szülővel, hogy tulajdonképpen miért szeretné rávenni a gyerekét arra, hogy elmenjen onnan, ahol jól érzi magát, ahová szívesen megy, ahol biztonságban érzi magát, és amihez ragaszkodik. Ennek elég nagy súlyt adnék a „maradjon” oldalon, a másik oldalon pedig nagyon sok mindennek kellene ott lennie, hogy ezt megkérdőjelezzem. Egyvalamit ugyanis egy szülő sem tud garantálni a gyerekének: azt, hogy az új iskolában az új közössége lesz olyan jó, mint az előző. Dolgozom esetekkel is. Sokszor a bántalmazott diák visszavágyik, és gyászolja a jó kis általános iskolai közösségét, még akkor is, ha el akart menni, mert aktuálisan nagyon nem érzi jól magát.

A.: Kiknek való a nyolc- és hatosztályos gimi?

Dr. J. É.: Azoknak a gyerekeknek, akik keresik a kihívásokat, akik terhelhetőek kognitív szinten, akik tűrik a monotonitást, akik sikerorientáltak, nem szoronganak a kudarctól, hanem bírják a csoporton belüli versengéseket, és nem omlanak össze attól, hogy a kiválogatott osztályban nem ők lesznek a legokosabbak, hiszen legokosabból szükségszerűen csak egy van. Rettenetes tud lenni a tehetséges gyerekeknek, hogy amikor összeválogatod őket, akkor új rangsor képződik, és esetleg ő lesz a közepes vagy a gyenge. Tíz- és tizenkét évesen ezt sokkal nehezebb befogadni, mint tizennégy évesen, mert később is van ilyen, csak akkor már sokkal több muníció van mögötte, amivel fel tudja dolgozni.

A.: És ha a szülő azt érzi, hogy nyolcadikban a gyerekének még kevesebb esélye lesz jó iskolába menni?

Dr. J. É.: A legjobb iskolák valóban benne vannak a nyolcosztályos képzésekben is, de kevés olyan intézmény van, amely csak nyolcosztályost hirdet. A legtöbbnek van négyéves gimnáziuma is, tehát ezekben nem csak négy és/vagy hat osztály után lehet bejutni. Ráadásul azért vannak olyan általános iskolák is, amelyek meg tudják tartani a tehetséges gyerekeket is, és kilencediktől igenis van versenyképes továbbtanulási lehetőségük.

A.: Igaz az, hogy okosabb lesz a gyerek, ha kisgimibe megy?

Dr. J. É.: Én azt vallom, hogy ne nehéz iskolába menjen a gyerek, hanem egy olyanba, ahol jól érzi magát. Ha okos, akkor nem fog elkallódni, később is okos lesz. Pillanatnyilag nincs olyan iskola, amely azt tudja garantálni, hogy a gyerekből többet tud csinálni, mint amennyi. Bár vannak olyan gyerekek, akikre ez nem igaz. Azokra gondolok, akikben van potenciál, de kevés erőfeszítésre hajlandóak. Ők éppen annyit fognak csinálni, amennyi kell az adott iskolában, és csak nyomásra tudnak többet teljesíteni. Náluk lehet teljesítménynövelő, ha magasabbra teszed a lécet, mert azt is meg fogják csinálni, míg ha lent hagyod, akkor éppen csak annyit.

A.: Van visszaút, ha felveszik a gyereket, de mégsem tetszik neki?

Dr. J. É.: Persze, nincs kizárva, de aki egy nyolc- vagy hatosztályosban szenved, az már nehezen tudja elengedni, hogy visszamenjen egy általánosba, mert már megteremtette magának a kisgimnazista-identitást. Más a szerepfelfogás, és minél inkább erősíti benne az iskola, hogy ő már kisgimnazista, annál nehezebb a gyereknek visszalépni. Nem is szoktak, inkább kibírják a következő váltásig, vagyis átfelvételiznek hatosztályosba vagy kilencedikbe.

A.: Mit mondjon a szülő a gyereknek, ha nem sikerült a felvételije?

Dr. J. É.: Mindenképpen azt kommunikálnám, hogy a negyedikes és a hatodikos felvételi egyaránt más minőséget és feladatot képvisel, mint a nyolcadikos. Ott is vannak nehezebb feladatok, de teljesen más a feladatsor koncepciója. Ezt bele kell plántálni a gyerekekbe. Ezért nem kell a nyolcadikos felvételire külön úgy készülni, mint a negyedikesre vagy hatodikosra, mert arra elég az iskola. A nyolcadikos felvételinél az is más, hogy ott tényleg mindenki, egy tömeg írja. Ott nincsenek lemaradók, mert valahová mindenki eljut. Sokkal kellemesebb helyzet. Kisebbeknél pedig tekintsünk a sikertelen felvételire úgy, mint egy hasznos tapasztalatra, amiből tanulni lehet, átgondolni, hogy mit érdemes legközelebb másként csinálni.

Balla-Szabó Viktória