Talán közhely, hogy a kutya olyan, mint a gazdája. Az én esetemben azonban másról van szó. Én olyan szeretnék lenni, mint a kiskutyám. Első „hivatalos” jellemzés róla: „Azért forog a föld, mert ő jár rajta.” Akkor volt nálunk egy hete, amikor ezzel szembesültem. A fejét peckesen feltartva, boldog farokcsóválással jár-kel az utcákon, minden szem rászegeződik, sugárzóan kedves. 40 évet vártam rá.
Noha négy évtizedet éltem le kutya nélkül, magam sem tudtam, de a gazdivá válásom tulajdonképpen már egyetemista koromban elkezdődött. Minderről azt a konzekvenciát tudom levonni, hogy ha nem szeretnél kutyát, legyen jó a helyesírásod – különben egy tavaszi napon arra eszmélsz, hogy egy Fejér megyei kistelepülésről hozod haza az új családtagot. Nem baj, ha nem érted, máris elmesélem.
Minden itt kezdődött
2000 augusztusában megérkeztem az egyetemi gólyatáborba, ahol a nevem hallatán egy harmadéves lány odapattant, hogy rám várt, mert látni akarta, ki az a magyar szakos, aki nem tudja helyesen leírni a muszáj szót. Ez voltam én. A Miskolci Egyetemen a selmeci diákhagyományoknak köszönhetően közelebb kerültünk egymáshoz, hiszen őt választottam keresztapámnak. A mai napig hiszek ebben a kötelékben.
Nem tudtam felszedni a gumit
Teltek-múltak az évek, még mindig boldogan kutya- (és gyerek)mentesen. 2006 körül lehetett, amikor Judit, a keresztapám Budapestre költözött Max nevű kutyájával, egészen közel hozzám, és előfordult, hogy én vittem el sétálni.
Egy ilyen hasmenősebb alkalmat igazán megjegyeztem, mert a folyékony gumit próbáltam zacskóval és zsebkendővel összevakarni a Liliom utca kövezetéről, amikor egy néni odajött hozzám, megsajnált, és azt mondta, hogy hagyjam csak, nemsokára jön az eső. Kudarcként éltem meg, és a felelősség súlya sem segített, pedig az én kutyám itt még gondolatban sem volt meg.
Demény, Jampec és a többiek
Judit nem állt le (csúnyán fogalmazva), és jött az életébe Demény, Deménnyel pedig a könyvek. Ki nem hagyhattam az első könyvbemutatóját vagy a könyvek elolvasását. Az érzékenyítés jól működött. Ekkortájt már kétgyermekes anyuka voltam, a felelősségről is egészen más képet alkottam, akarva-akaratlan. Én aludni akartam, a gyerekek meg kutyát.
Demény, a hírhedt vizsla sétái közelebb hoztak bennünket a gazdisághoz. Először Max búcsúztató sétájára mentünk el a gyerekekkel, bár azt még átjárta részemről a szomorúság, a gyerekek ebből mit sem éreztek, elbővülte őket a kutyahad. A következő sétánkon Deménnyel már megismertük Jampecet, aki már nemcsak a gyerekeim szívét rabolta el, hanem az enyémet is.
Lehet egy tacskónk
Ahogy csendesen és nyugodtan sétált, már-már pillanatokra vizualizáltam az otthonunkban egy ilyen kedves kis lényt, amellyel a kanapén pihenünk. A gyerekek hangosan vizualizálnak, napi szinten akár. Az idő még mindig telt. Hetente fel-felbukkant egy-egy mondat, hogy legyen kutyánk, mikor, milyen.
Két kutyás barátomat megkértem, hogy mindent tegyenek meg azért, hogy lebeszéljenek, ha mégis beadnám a derekam. Elvéreztek a küldetésben. Tokajban sétáltunk a férjemmel, amikor elhangzott a „lehet egy tacskónk” mondat. Egy hét múlva pedig már az Eszkuláp Egyesület egyik ideiglenes befogadójától úton voltunk a világ legvagányabb kiskutyájával Budapestre.
Talán (de csak talán) a véletlen műve, hogy éppen Judit születésnapján váltam gazdivá. Tudom, hogy szereti az ilyen ajándékokat; valami nem kézzelfogható, mégis örökre nyomot hagyó történés.
Újra kellett építenem mindent
Azt, hogy milyen jó dolgom volt mindaddig, amíg Pablo meg nem érkezett, az percek alatt kiderült, de leginkább éjszaka. Az első három hónapban többször keltem hozzá, hogy elvégezze a szükséges tennivalókat odakint. Az élet felbolydult, változtak a prioritások, elvesztettük a napi rutint, újra kellett építeni mindent a reggeli ébredéstől a lefekvésig.
Közben a számtalan tanács és dolog, amelyekre figyelni kellett, mint egy labirintus, csak úgy kóvályogtam az információk között, és féltem, hiszen egyszer és mindenkorra felelős lettem azért, amit megszelídítettem.
Vele csendesedik el a ház
Minden utazásnál tudnunk kell, hogy vihetjük-e a kutyát, vagy mi magunk sem megyünk. Ha mégis menni kell, ki vigyáz rá? Életemben nem beszéltem annyi idegen emberrel, mint amióta kutyám lett, vagy mert ő megy oda valakihez, vagy mert egy kutya jön oda hozzánk. Röpködnek a kérdések, mennyi idős, fiú, lány, ivaros, akármi.
Következetes lenni (ez már a gyerekeknél sem ment), nézni, mit eszik, és mennyit, milyen a széklete, és mikor, túlszerettük-e már, vagy még meg sem érzi, mozgott, aludt, evett, ivott, köhög, tüsszent, vakaródzik… A napi minden más mellett figyelve az ő igényeit, hiszen még nem értjük a jelzéseit, de figyelünk és tanulunk.
Jelenleg serdül, így vele együtt három fiú van a lakásban, aki nem ért velem egyet nagyjából semmiben. A napi trükkök és ötletek, hogyan bizonyítsam úgy az igazamat, hogy az mindenki számára elfogadható legyen.
Minden nap sokkal gyorsabban telik el, de mégis, este, amikor odakucorodik a kanapéra mellém, akkor újra egy nyugodt napot zártunk. A ház vele csendesedik el, és már várjuk, hogy reggel ébresszen minket boldogságtól ragyogó tekintetével, és kezdődjön egy újabb nap.
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
