Egyik régi ismerősöm hívott néhány hónapja. A hangja zaklatott volt, még a szokásos „Szia, rég hallottalak, hogy vagy?” köröket sem futotta le. Simán kezdett bele a mondandójába.
– Azonnali segítségre van szükségem. – Megállt bennem az ütő. Mi történhetett vele? Elveszítette valamelyik családtagját, esetleg a munkáját? Ő is belekerült a bankhitelesek csapdájába? Esetleg beteg lett?
Egy pillanat alatt kiszáradt a torkom. Most hogyan kérdezzem, mivel kezdjem, melyik mondatom az, ami érdeklődik a problémája iránt, de nem előlegez meg semmilyen drámát. Merthogy mindenkinek van szerintem – a lányom szerint meg nincs – ilyen panelkérdése. De nem is volt erre szükség. Lélegzetet sem véve kezdte el ecsetelni a problémáját. A lányok kirepültek, az egyik a megyeközpontban tanul, a másik meg a fővárosban. Nagyon büszke, de amint kiürült a ház, rájött, hogy egyedül van.
– Itt ez a férfi, akiről már semmit sem tudok, és fogalmam sincs, hogy ki a fene ő – sikította bele a telefonba. – Naponta másfél órát olvassa a híreket a gépén, majd bekapcsolja a tévét, és a sportcsatornákat lapozza. A hét elején gondoltam, hogy a kedvében járok, megfőzöm a kedvenc kajáját vacsorára. Tudod, mi történt? Nyammogott csak, és hülye arcokat vágott. Annyit mondott, hogy azt hitte, Réka elköltözése után nem kell már gyakran ennie a hortobágyi húsos palacsintát. Kiderült, hogy mindig is utálta, csak a békesség kedvéért ette meg. Tegnap lasagnét készítettem. A reakció hasonló volt, miután elmondta, hogy ezt is utálja, csak Kinga kedvéért ette meg. Ki a fene ez a férfi? És mi a kedvenc étele? Te jó ég! Nem ismerem. Hogy kerülök én egy lakásba egy idegennel? Még jó, hogy külön szobában alszunk, mert ha mellettem hortyogna, megfojtanám. Tudod, hogy tévézés közben harákol, és miután leveszi a lábáról a zokniját, megszagolja? Mi a szart szagol a büdös zokniján? Drágám! Egy idegennel élek együtt, segíts! – kiabált a telefonba.
– Miben tudok neked segíteni?
– Ha van nálatok üresedés, megyek hozzátok dolgozni. A végzettségem megvan, hosszú ideje vagyok nálatok külsős.
– Viccelsz? 240 km-re költöznél el az otthonodtól?
– Minden hétvégén hazamegyek. Jól kigondoltam. Jönnek a lányok, és újra minden olyan lesz, mint korábban. Arra a hétvégére meg csak kibírom az uramat!
Megígértem, hogy közbenjárok a kérésében. Gondoltam, ha ez megnyugtatja, akkor miért is ne. Aztán azon gondolkodtam, miért nem kérdeztem meg tőle, hogy miért nem akarja megismerni ezt az „idegen férfit”. Mi lehet az oka annak, hogy túl nagy lett kettőjüknek a családi otthon? Hol csúszott el a kapcsolatuk? Hogyan nőhetett olyan óriásira a családi fészek, hogy már szinte meg sem ismerik egymást? Figyelve a környezetemet és figyelve magam, meg kellett állapítanom, bizony van számos buktatója a hosszú együttélésnek. A családdá válás az egyik legmagasztosabb dolog, ami az életünk során történhet velünk. Mindannyian meg akarjuk valósítani az álmainkat vagy a családból hozott mintáinknak megfelelően, vagy annak szöges ellentéteként, de egy biztos. A
lehető legjobb szándékunk szerint. Nem ismerek olyan embert – bár ettől még létezhet –, aki szándékosan rontaná saját vagy környezete sorsát, életét.
A jóra törekszünk, a lehető legjobbra már a házasságunk és szülői létünk elején is. Oviba visszük a gyereket, néptáncra, angol játszócsoportba, balettre és az ég tudja, hogy még mire. Aztán hazavánszorgunk, vacsoráztatunk, fürdetünk, kicsi mese, sok puszika, és anya hamarabb alszik el a fotelben a gyermek simogatása közben, mint a gyermek. A telefonok a pár között a szerelmes csevegést felváltandó átváltanak a napi operatív beszélgetésekre. „Ne felejtsd el a váltócipőt is vinni, befizettem a térítési díjat.” Hol vannak már a pikáns suttogások, a kis erotikus üzenetek? Ha nincs közös pont a napi feladatokon kívül, akkor elhidegülünk egymástól. Olyanná leszünk, mint két gyorsvonat. Azonos állomásról indulnak, de ha ugyanaz a célállomás és az érkezési idő, akkor is csak egymás mellett haladnak. És mint tudjuk a matematikatanulmányainkból, a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak. Valóban csak a végtelenben tudnak találkozni? Nem tudjuk ezt a matematikai alaptételt emberivé tenni?
Sokszor elgondolkodom nagyanyám, Ágnes szavain. „Gyermekem, az életet élni kell, az élethez bátorság kell! Úgy kell élni, hogy mosollyal a szádon menj el.” Mit lehet egy ilyen helyzetben tenni, amikor a saját otthonodban egy idegent kell kerülgetned? Min kell változtatnod, amikor a szeretett társ, akire rábíztad az életed, akinek vonásait örömmel fedezed fel a gyermekeidben, már nem olyan fontos, mint akkor volt, néhány évtizeddel ezelőtt. Van, aki ilyenkor előveszi a kis mobilját, fellép egy társkereső portálra, és titokban chatel vagy randizik. Ez is egy megoldás. Ő így éli meg az életét, talán ettől fog mosoly ülni az arcára az utolsó perceiben, ha erre visszaemlékezik. Van olyan, aki marad a langyos sör mellett.
Nem fájdul meg a hidegtől a torka, és nem is forrázza le azt. Neki így is jó. S talán vannak – hitem szerint bizonyára –, akik ezt egy új élet kezdetének tekintik. Megpróbálják felfedezni a másikat, megpróbálják megszeretni és megszerettetni magukat a másikkal. Az elidegenedést mindkét fél megéli – talán nem egy időben és nem egyforma intenzitással. De aztán jöhetnek az új kalandok. Újra felfedezni a másikat, aki már kicsit más, a bőre színe sem ragyog már annyira, a hajának a tapintása is eltér a néhány évtizeddel ezelőttitől, de a szeme még ragyoghat és a hangja is simogathat. S hogy mitől jobb ez, mint újat keresni? Mert az élmények, az emlékek közösek. És a közös élmények elindíthatják a közös felfedezéseket. Nekik írtam ezt a néhány sort – és a régi, kedves ismerősömnek, aki megosztotta velem a történetét.
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]
