Százéves lennél. Tudom-tudom, azt mondtad, százévesen, á, te százévesen már nem. Pedig ezerszer elképzeltem, milyen lenne. Elképzeltem újra az arcod, hallottam újra a nevetésed, és láttam, ahogyan megsimogatod a dédunokáid szőke fejét. Elképzeltem, hogy újra itt vagy velünk…
Hallgasd meg a történetet a szerző, Hrdina-Bárány Zsuzsi előadásában!
Elképzeltem, hogy milyen lennél most. Hogy most is olyan elégedetten néznéd-e, ahogy esszük a világ legfinomabb zöldséglevesét, amit csak te tudtál úgy elkészíteni, ahogy. Meg azt is elképzeltem, hogy már én adom neked az ebédet, mert te fáradt és öreg vagy.
Elképzeltem azt is, hogy befonod újra a hajam.
Tudod, úgy, azokkal a szalagokkal, amiket azóta bárhol hiába keresek, már nem lehet kapni. Finom puha szalagok, színesek, de milyen színesek!
Elképzeltem újra, hogy együtt játszunk.
Azt, ahogyan rexezés közben félrenézel, ha felborítom a gombát, hogy nehogy törlődjenek a pontjaim. Emlékszel? A rexasztalt még te vetted nekem a piacon, miután a szomszéd fiúval bringázás közben eltörtük a kezem. Mindig hagytál nyerni – akkor még az volt a fontos, ma meg már az a bizsergetően szép emlék, hogy együtt játszottunk.
Mondd, hogy én is úgy fogok majd játszani az unokáimmal, ahogyan te játszottál velünk!
Mami, mondd, hogy én is olyan túrós sütit fogok sütni, mint amilyet te sütöttél nekünk! Mondd, Mami, hogy ugyanolyan jó nagymama leszek, mint amilyen te voltál nekünk!
Mert, Mami, képzeld, minden esélyem megvan arra, hogy nagymama legyek.
Én is anya vagyok. Van két csodálatos dédunokád. Nagyon szeretnétek egymást. Emlékszel, hogy nevettél, amikor nevettem? A kislányom pont úgy kacag. A kisfiam pedig pont olyan bátor és kíváncsi, mint amilyen én voltam. Most is annyira nevetnél, ha látnád a napjainkat. És nevetnél azon is, hogy a lányod is pont ugyanazokat mondja nagymamaként a gyerekeimnek, mint te nekünk, pedig anyaként még egészen másképpen látta ugyanazt.
Annyira nevetek, amikor eszembe jut a tornacipős kalandunk.
El sem hinnéd, milyen kerek szemekkel néznek rám, amikor elmesélem, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen olyan unoka a földkerekségen, akinek a lábára a nagymamája felemás csukát vett. Jóformán senki sem hiszi el, hogy sikerült meggyőznöd az eladót, hogy egy 35-öst és egy 36-ost adjon el párban, ha egyszer a kisunokád egyik lába nagyobb, mint a másik. Azóta sem volt olyan kényelmes cipőm.
Még ma is sokat mesélek rólad.
Minden napomban ott vagy. Ott vagy a mozdulatomban, amikor sózás közben összecsapom a két tenyerem. Amikor kinyitom a receptfüzeted, elkezdem érezni a piskótád illatát, és látom, ahogyan kikanyarítod a linzer közepét. Ott vagy a szavaimban is, és örülök, hogy a gyerekeim is értik, mi az a pacuha.
Már rég írni akartam neked.
De féltem, ha írok, és te nem válaszolsz, akkor el kell hinnem, hogy már nem vagy. Még mindig nem szeretem ezt a „nem vagy”-ot, már 25 éve nem szeretem.
Mami, nem emlékszem, hogy valaha mondtam-e neked.
Bújtam, öleltelek, és az öledbe hajtottam a fejem, arra emlékszem. De arra nem, hogy valaha mondtam-e azt neked, hogy szeretlek. Remélem, érezted!
Százéves lennél. Tudom-tudom, á, te százévesen már nem… De akkor is!
