A karácsony a szeretet és a család ünnepe. Meghitt, békés, bár mire eljutunk 24-e estéjéhez, a legtöbb anyuka már a sütemény gondolatától is hidegrázást kap, napok óta szinte ki sem jut a konyhából, hetekig takarít és ajándékot szerez be. Aztán ott van a három gyerek, aki, karácsony ide vagy oda, hajnalban kel, éhes, szomjas és folyton kérdez, hogy de mikor. Apának meg be kell faragni a fát a talpba. Elárulom, én hogy élem túl.
Nálunk a karácsony meghatározott menetrend szerint zajlik, mióta gyerekeink vannak. Mint minden céltudatos anyuka, előre eltervezem, hogyan fogom a tetőtől a nem létező pincéig kipucolni a lakást. Mind a két szintet! És mivel ismerem a gyerekeimet, ezt még a téli szünet kezdetéig be is fogom fejezni – a terveim szerint. Aztán valahogy minden évben a téli szünet előtti utolsó napon be kell ismernem, hogy ez rohadtul nem jött össze. Idén sem.
Viszont! Már nagyon sokat fejlődtem rugalmasság terén, mert pár éve könnyedén felülemelkedem ezen a tényen, egy „leszarom, úgyis mi megyünk a rokonokhoz, nem jön ide senki” mondattal, és el is űztem minden megfelelési kényszeremet. Az ajándékok beszerzése is minden évben időben történik. A tervek szerint legalábbis.
A valóságban folyamatosan „ráér még”, „majd megbeszéljük”, minek folyománya, apa heti többszöri – nem túl lelkes – csomagért rohangálása (mivel a személyes átvétel gyorsabb), jó pár esti vita a „most már aztán döntsük el, mit vegyünk” téma jegyében. Végül az ultimátum apától: „még egy napod van kitalálni, mit akarsz, megyek bármiért, aztán leszarom, sehova sem megyek”.
A süteményt is gondosan megtervezzük mamával, hogy ne ugyanazt süssük, meg persze tehermentesíteni is szeretne engem. Mama minden évben felsorolja a tervezett kínálatot: egy féltalicskányi bejgli és még mellé maximum (!) két-háromféle aprósütemény. Ennél a pontnál a férjem mindig megkérdezi, én mit szeretnék sütni.
És mi minden évben összevitatkozunk ezen, mert én semmit nem szeretnék sütni. Egyrészt nincs kedvem (mert ugye a takarítás is vár), másrészt pontosan tudom, hogy mama két-háromféle sütije a valóságban öt-hatféle süti lesz, és a két ünnep között heveny cukormérgezésben fogunk leledzeni.
És eljön szenteste napja. Természetesen az egész nap áhítatban telik, a gyermekeim ezen a napon földre szállt angyalok. Mosolyogva készülődünk egész délelőtt, majd feldíszítjük a fát. Majd ha fagy – ilyesmi még eszembe sem jut.
A valóságban a háromból egy gyerek biztos, hogy azért is hajnalban kel, és mire újra visszaalszom, már a másik kettő is felkel és reggelit követel, vagy csak diszkréten elordítja magát a szoba közepén, hogy „anya, alszol még?”.
Anya ünnepi táskákkal a szeme alatt kivergődik az ágyból, majd a már ébren lévő három gyermekének reggelit készít. Természetesen apa még alszik, neki pihenni kell, hisz hatalmas feladat áll előtte: be kell faragni a fát a talpba, majd fel kell juttatni a fát az emeletre. Ennek feltétele egy megfontolt reggeli, majd miután huszonötször elhangzott a gyerekek izgatott kérdésére a „mindjárt hozzuk” válasz, jön egy hatalmas sóhaj, és tudom: kezdődik.
Apa mindenre elszánt arccal kivonul az udvarra. Nem térek ki a fenyő befaragására. Mindenki tudja, hogy ilyenkor a gyerekek legalább annyi új szót tanulnak, mint egy focimeccs nézése közben. Én felmegyek az emeletre, mert évente egyszer végre van értelme a hosszú évek kemény munkája által megszerzett hájizom rétegemnek: nekem kell felhúzni a fenyőfát az erkélyen.
Apa minden évben elhiszi, hogy nekem ez menni fog, és minden évben kiderül, hogy nem. Ilyenkor igyekszem nem mondani semmi kompromittálót a gyerekek előtt az apjukra, amíg félig kihajolva lógok az erkély korlátján kezemben a fával. Tudjuk, milyenek a fenyőfaárak, szóval utolsó leheletemig tartom a fát, míg apa olimpikonokat megszégyenítő sebességgel felnyargal, és a család férfija beemeli a fát. Ennyi. A munka neheze megoldva.
És tökéletesen beigazolódik, hogy valóban semmi de semmi értelme hetekig takarítani, pakolni karácsony előtt. Teljesen egyszerűen arrébb tolható a kupi a fenyő kiszemelt helyéről. A szoba közepén lévő kétnapi mosott szárazruha is belevágható két ruháskosárba – már „rend” is van.
Közben a földre szállt angyal gyermekeim hozzák a formájukat, így délig a háromból két gyereket négyszer megfenyegetek, hogy minden veszekedésnél lehúzok valamit az ajándéklistáról. Hatásos.
Szenteste is – mint mindig – mindenki eltűnik az asztaltól. A gyerekek elnyargalnak mesét nézni, mire kettőt pislogok, apa pedig egy illuzionistát megszégyenítve válik láthatatlanná. De mivel mégiscsak karácsony van, gondolok egy merészet: megrántom a vállam és befekszem a gyerekek mellé a tévé elé. Mert a karácsonyt rohadtul nem fogja érdekelni az otthagyott mosatlan, a gépben a szennyes, a pucolatlan ablak és társai.
Jöhet a karácsony.
