Csütörtök, 15 óra 36 perc, egy környezetvédelmi kezdeményes miatt megnyitom az iskolai elektronikus rendszert. Meghökkenve tapasztalom, hogy levelet kaptam az igazgató úrtól, amelynek tárgya: gyermekével kapcsolatos probléma. A gyermekem nem jelezte, sem az őt tanítók. Verejtékezem.
Szerencsés helyzet, hogy éppen a pszichológushoz igyekszem érte; nincs nagy baj, csak kell a támogatás és a láthatatlan védelem a rendszer ellen. Nincs vele semmi, nem látom jelét annak, hogy olyat tett volna, ami miatt az igazgatói irodában kell kezdenem a napot. A férjem, aki hadba fogva áll az iskola előtt mindeközben a másik gyermekünkre várva, rákérdez az osztályfőnöknél, mégis mi történt. A válasz jött, mint a pofon:
„Anyuka leveleket írogat nekünk, és ezt jelenteni kell.”
Hát, én vagyok Anyuka.
Péntek, 7 óra 55 perc
Az osztályfőnök negédes kedvességgel pár szóra méltat, és akkor még nem tudom, hogy mi fog történni 10 perc múlva.
Miután fogad az igazgató, első döbbenetem, hogy beszélgetőtársaim között örvendhetek még a helyettesének és az előbb még mézesmázosan mosolygó osztályfőnöknek is. A bűnöm pedig, hogy kritizáltam a pedagógiai munkáját.
Könnyek
A fehér összes árnyalata végigszaladhatott az arcomon, és már láttam magam előtt, hogy a tévesen választott Maybelline szempillaspirálom a könnyeimmel együtt folyik le az arcomon. Ha olyan információ vagy helyzet ér, amiről azt gondolom, hogy az élettel összeegyeztethetetlen, így reagálok, semmiképpen sem a gyengeség jele, inkább a tehetetlen döbbeneté, hogy még mindig nem vagyok elég idős, mert érnek meglepetések.
Zaklató vagyok
Az igazgatót szeretem, hiszek benne, és azt is elhiszem, hogy mint munkaadó, kötelessége és érdeke is megvédeni az iskolába újonnan érkező tanárpárost, mert legalább van munkaerő, darab-darab, de van. A gyerekem is darab-darab lett egy osztályban, olyan szabályrendszerben küzd, amit a Váratlan utazás Hetty nénije is megirigyelne.
Én balga meg, hallgatva a jó szóra, hogy ha problémám van, jelezzem és beszéljük meg, megtettem. Mivel nem válaszoltak, újra rákérdeztem, hogy mikor tudnának fogadni. Egy zaklató vagyok.
Tény, hogy az osztály Facebook-csoportjában megosztottam egy cikket arról, hogy Skóciában tiltják a gyerekverést, de annak inkább a cikk végén olvasható néhány gondolat lett volna mindenki számára egy üzenet a pozitív hozzáállásról. De ha egy cikknek rossz címe van… ugye, mondani sem kell.
Vannak azok a helyzetek, amikor írd és mondd, tudja az illető, hogy őt akkor sem fogják megérteni, ha énekelve adja elő, amikor világok találkoznak, szempontok csatáznak, ezen a mezőn ülve mit tehettem, még egyszer sírni kezdtem. Az igazgató ekkor már jelezte, hogy használhatom a kézmosóját, mielőtt a friss pandamezemben kikúszok a küszöb alatt az iskolából.
Jogok
A tanítónak joga van megválasztani a nevelési módszereit, nekem pedig jogom van olyan iskolát keresni, ahol számomra ezek megfelelnek. Amúgy megpróbáltam, csak nincs hely, csak a picinek, de ő egyelőre csak tikkel, még csak másfél hónapja iskolás. Egyébként sem szeretnék menekülni, nem lehetetlent kértem, csak hogy a gyerekem ne legyen napi szinten büntetve és (kizárólag szerintem) megalázva.
Szerencsés vagyok, hétfőn új találkozóm van, jön a délutános tanító is, aki még szeptemberben az alternatív pedagógiai ismereteinek használatát csillogtatta, és ültette el a reményt bennem, hogy így harmadik osztályban a hatodik-hetedik tanárpárossal elindulhat egy konstruktív, közösségépítő, kreatív, megoldásorientált oktatás.
A buszmegálló felé tartva érzem, hogy hiába mosakodtam meg, a sós víz csak folyik tovább, és az sem segít, hogy a 30y sorait dúdolom: „Kötelek, kések, kötelességek.”
Záradék
A személyek közti konfliktus megoldódott, pedagógiai szemléletváltás nem történt. Maradt a remény, az önmarcangolás, és a tehetetlen düh elfojtása. Természetesen csak az Anyának, azaz nekem. A gyerek nem tudja, hogy van választása, vagy hogy éppen nincs. Talán egyszer megbocsájt.
Hirdetés
