Anyának lenni öröm és boldogság! A gyermek a legnagyobb áldás és ajándék, amit ember csak kaphat! Minden szülőnek kötelessége nonstop szeretni a szülőségét, ezt a soha véget nem érő szolgálatot, és derűs mosollyal tűrni az összes megpróbáltatást, ami ezzel jár. Valóban így érez mindenki, akinek gyereke született?
Régen hatalmas tabu volt arról beszélni, ha valaki nem élvezi felhőtlenül folyamatosan azt, hogy szülővé vált, de még a mai felvilágosultabb világunkban is skandalum kimondani, hogy néha legszívesebben kilépnénk ebből a szerepből. Aki ezt mégis bevallja, azt az internet népe kíméletlenül megkövezi a mindenki által jól ismert kommentekkel: ő soha nem érezte ezt, minden pillanatát élvezte az anyai létnek, aki nem így van ezzel, az alkalmatlan. Valakinek soha nem lehet gyereke, legyél örökké hálás, ha neked megadatott. És persze a jó öreg „minekszülazilyen”.
Az elmúlt néhány évben az ellenhangok is erősödtek
Ez persze nem azt jelenti, hogy a nők tömegével bánták meg, hogy egyáltalán szültek, csak azt, hogy egyre többen merik kimondani, hogy néha feszíti őket egy rossz érzés a saját szülői létükkel kapcsolatban, amit az őseink sok esetben elnyomtak házimunkával, mártírkodással, vagy egyszerűen depressziósak lettek. Úgy gondolom, minden anya életében eljön legalább egy pillanat erejéig az, hogy megáll, körbenéz, és úgy érzi, akkor ő most köszöni szépen, kiszáll ebből az egészből. Mindenkinek máshol jön el egy ilyen pillanat.
Valaki akkor szeretné visszaforgatni az idő kerekét, amikor a szeme fénye leveti a földre magát, és fejhangon visít, miközben rosszalló megjegyzések és kéretlen jótanácsok repkednek felé random idegenektől. Valaki két-három év virrasztás után gondolja azt, hogy utálja az egészet. Sok anyának nem bírja az idegrendszere azt, amikor ugyanazt a nagyon egyszerű kérést százszor el kell ismételnie. Másokat a napi rutin emészt fel, a végtelen mókuskerék, ami mindig ugyanúgy forog. Sokan akkor éreznek késztetést arra, hogy elmenjenek gyufáért, és többé ne menjenek haza, amikor a kamaszodó gyerekük először vágja a szemükbe, hogy utálja őket, és becsapja az ajtaját.
Biztosan erre a buszra vettünk mi jegyet?
Ebből áll az anyaság, amire azt mondják, hogy nem lehet felkészülni? Ez igaz is, nincs az a szakkönyv, anyai vagy barátnői jótanács, ami a kezedbe nyomná a tuti biztos receptet: így kell jól csinálni, és ha ezt meg azt teszed, a gyereked garantáltan boldog lesz. Pedig, valljuk be, mindannyian örülnénk egy ilyen könyvnek. Ha tehetném, ezt kérném karácsonyra még úgy is, ha soha többé nem kapnék más ajándékot. Mert nem vagyok tökéletes anya, sőt! Erős kétségeim vannak sokszor, hogy ezek a kis emberek tényleg a lehető legjobb helyen vannak nálam, hogy talán jobbat érdemelnének, valakit, aki türelmesebb, kedvesebb, vagy bármilyen, amilyen én nem vagyok. És bár a gyerekeim a lehető legjobbat hozták ki belőlem, kihozták a legrosszabbat is, és volt olyan pillanat, hogy utáltam anya lenni.
Biztosan én leszek a hibás mindenért
Ezt éreztem abban a pillanatban, amikor egyszer nem akartam kikelni az ágyból, mert úgy gondoltam, nincs értelme annak, amit csinálok, és az egészet utáltam. Bármi is lesz a gyerekeimből felnőttkorukra, én leszek a hibás és a hibáztatható azért, ha valami félresiklik az életükben. Akire majd ujjal lehet mutogatni, és a szemére vetni, hogy mennyi mindent csinált rosszul. Teljesen megbénultam ettől a gondolattól. Utáltam, hogy hiába csinálom teljes erőbedobással ezt az egész anyaságot, hiába adom bele a szívem legteljesebb szeretetét és az igyekezetemet, szinte biztos, hogy valamit el fogok rontani. A bármilyen anyás témában megjelenő kedvenc kommentem: csak szeretni kell a gyereket, és ennyi. Tényleg? Valóban csak ennyi?
Nem egyszerűsíti le ez a mondat azt a mindennapos hajtást, ami együtt jár a szülői léttel, annak minden nyűgjével és küszködésével, bizonytalanságával, és amit néha mindannyian megállítanánk? Engem szinte agyonnyomott a felelősség súlya, amikor az első gyerekemet tartottam a kezemben, és ez a súly nem lett könnyebb a harmadik gyereknél sem, sőt. A gyerekekkel együtt járó határtalan örömmel együtt kaptunk még rengeteg nem várt dolgot is, nehézséget, kihívást, és sokszor kétségbeestem, hogyan oldjuk meg úgy, hogy a gyerekeknek se kelljen egész életükben pszichológushoz járniuk, és mi se őszüljünk bele a felnevelésükbe. Néha csak ülök, és magam elé bámulva úgy gondolom, ezt az egész gyereknevelést igazából csak elrontani lehet.
Szeretek anya lenni
Általában akkor megy a legjobban, amikor nem a külvilágnak próbálok megfelelni, hanem egy belső iránytűt követek. A sarokba hajítom a sztárpszichológusok által írt gyereknevelős könyveket, kiűzöm a fejemből az összes tanácsot, amit a családtól kaptam, elhessegetem azt a képet, ahogy más anyák csinálják, és befelé figyelek. Amióta rájöttem arra, hogy sokszor nem is az adott helyzettel van bajom, hanem saját magammal, és a saját paráimat nyomom rá a gyerekeimre, nem mondom, hogy könnyebb lett minden, de képes vagyok lazábban kezelni a dolgokat.
„Anya, ne feszülj!” – mondogatja gyakran a fiam, és tök igaza van! Azt remélem, ha felnőttkorukban a fejemhez vágják majd, hogy mit csináltam rosszul (ami egészen biztosan így lesz), akkor le tudunk majd ülni kibeszélni magunkból mindent, és rájövünk arra, hogy végül tényleg nem számít más, csak az, hogy szeretjük őket.
Kattints a Podcast hallgatásához!
