Hét év távlatából nem könnyű felidézni azokat a pillanatokat, amikor az első gyermekem elindult egy másik országba szerencsét próbálni. Ám bizonyos dolgokat, gondolatokat, érzéseket nem lehet elfelejteni. A hiánya, azóta a hiányuk a mindennapok részévé vált. Nem múlik el nap, amikor ne gondolnék arra, hogy mennyire más lenne, lehetne az életem, ha elérhető közelségben lennének a gyermekeim.
Amikor hét éve a kislányunkat feltettük a buszra a Népligetben, az valami nagyon szomorú éjszaka volt. Bukarest–Budapest–Zürich. El sem tudtam képzelni, hogyan lesz ezután. És hogyan lehet ezt elviselni?
Büszke vagyok
Szinte napi kapcsolatban voltunk, egy teljesen más oldaláról ismertem meg őt, aki jól beilleszkedett a svájci család életébe, a gyerekekkel hamar szeretetteljes kapcsolatot alakított ki, belopva az életükbe az itthon megélt mintát. Sokat segített nekem a gondolat és a tudat, hogy jó helyen van, és megbecsülik.
Lelkesen beszélt az új világról, gyakran hallottunk élményekről, amelyek pozitívak voltak, és azon vettem észre magam, hogy nagyon büszke vagyok arra, ahogyan bánik a gyerekekkel, mos, főz, takarít, rendezi a kertet. Hirtelen felnőtt, és jó pótanyává vált. Azóta már dolgozott vendéglátásban, többször váltott, jó döntéseket hozott, megáll a saját lábán. Kiegyensúlyozott, elégedett.
Nehezen dolgozom fel, hogy veszélyes a munkája
Azóta hét év telt el. A nagyobbik lányom a tanult szakmájában dolgozik, ez valamivel könnyebb, mert az ő számára több lehetőség nyílik, a magasabb fizetésből biztosítani tudja a lakhatást, ami ugye Svájcban igen drága; jobban tudja tervezni a jövőjét. Szerencsére a pénzzel jól bánik, így jut is, marad is arra, amit szeretne.
A fiam egy nemzetközi szervezetnél dolgozik Nairobiban és Szomáliában. Nagyon veszélyes a munkája, de szereti, hivatásként éli meg. Én már nehezebben dolgozom fel, hogy állandó veszélynek van kitéve. A hírek gyakran rémisztőek, de ő nagyon higgadtan kezeli a nehézségeket, ez nekem is sokat segít. Gyakran lejelentkezik – a Messenger egy áldás a kapcsolattartásban. Most, hogy láttam személyesen is, hol és hogyan él, könnyebben terelem el a gondolataimat a mindig aggódótól a higgadtan elfogadó felé.
Utazunk, így könnyebb
Több út van arra, hogyan tudja az ember kezelni azt, hogy a gyermekei kirepültek, hogy ilyen messzire kerültek. Mi azt választottuk, hogy utazunk, amikor a lehetőségeink engedik. Ezt évente egyszer tervezzük, eddig meg is tudtuk valósítani. Így kétszer tud hosszabb-rövidebb időt együtt tölteni a család.
Lassan megismerjük a helyet, az országot, így jobban megértjük, miért érzik jól magukat, mik a nehézségeik, mik a szokások az adott államban. Olyan országot ismerünk meg, amit úgy egyébként megfizetni nem tudnánk. A szállás ingyenes, az ennivalót visszük, hogy ne kelljen költeni, és mert jól jön a hazai, így a benzinpénzen kívül különösebb kiadásba nem kerül nekünk egy-egy látogatás. Minden utazással egyre közelebbinek érzem őket.
Családi élet itt és ott
Emlékszem, amikor először mentünk autóval. Csak ámultunk, a forgalom, a táj, a sok gyönyörűség, ami mellett elszáguldoztunk. A lányok minden alkalommal elvisznek bennünket valami szép helyre, ezt is nagyon élvezzük.
Az idén eljutottunk a fiunkhoz is, aki Afrikában dolgozik. Nekünk ez a hozadéka, és ki is használjuk a lehetőségeket. A gyerekeim jó házigazdák, mi rugalmasak vagyunk, és mobilisak. Megbeszéltük, ezentúl az ajándék az együttlét, ehhez mindenki hozzáteszi a magáét, és ez néha azzal jár, hogy sokat utazunk érte. Így lett családi életünk itthon és náluk is, idegenben.
Folytattam, ahogy itthon szoktam. Amikor egyetemisták voltak, távol kerültek a szülői háztól, gyakran mentem utánuk, megnéztem, ki hol, kivel és mit csinál. Ez megnyugtatott.
Most is ezt teszem, csak messzebbre kell utaznom. Megyek, segítek, amiben tudok. Vajon ha itthon élnek, találkoznánk-e gyakrabban?
Biztonságban ők is, én is
Látom az értelmét, miért vannak ott, ahol vannak. Egy idő után könnyebben viselem a távolságot és a személyes találkozások hiányát. A beszélgetések alapján egyre távolabb kerül az esélye annak, hogy azt mondanák, haza szeretnének jönni belátható időn belül. Egyre több pozitív dolgot mesélnek, minden nehézség ellenére egyre kiegyensúlyozottabbak, élvezik, hogy olyan dolgokat engedhetnek meg maguknak, amikről eddig csak álmodtak.
Utaznak, nyugodtabb életet élnek, lassabban, kényelmesebben. Jó látni, ahogy jó irányba változnak. Más szemmel nézik az itthoni eseményeket, máshogy látják a szépségeket is. Kinn minőségi életet élnek, megbecsülik őket, jól bánnak velük, és a szolgáltatások minősége is kiváló, ez biztonságot ad.
Részesei egymás életének
Hogy élénken maradjon a lelkükben az itthon, rendszeresen képeket küldök: ha kinyílik egy virág a kertben, ha szüreteljük a termést, a csodás Balatonunkról, ahol felnőttek, minden történésről és eseményről. Ha hazajönnek, kirándulni megyünk, így életben is láthatják az itteni szépségeket.
Soha nem szabad elfelejteniük, milyen csodálatos helyen voltak gyermekek. Fontosnak tartom, hogy ha itthon vannak, pozitív élmények érjék őket, és hogy tudatosuljon bennük: mindig hazatérhetnek. Van egy közös csoportunk a Messengeren, így részesei maradunk egymás életének.
Sok minden változott a kapcsolatban, de az érzés, hogy fontosak vagyunk egymás számára, nem. És mivel évente egyszer-kétszer közösen töltünk el időt, erősíti az érzést, hogy együtt jó volt, együtt mindig jó.
Ahogyan elképzeltem…
Mindig arra vágytam, hogy a gyerekeimmel körülvéve könnyebb lesz elviselni és megoldani a problémákat. A férjemmel szinte egyedül voltunk a kezdetektől fogva, szülői segítséget a mindennapokban alig kaptunk – anyukámon kívül. Most ismétlődik minden, magunkra maradtunk.
Nem kesergek a múlton, mit rontottam el, hogy nem tudtam őket magam mellett tartani. Nem kesergek, hanem tervezek, teszek azért, hogy napi kapcsolatban legyünk, hogy tartalmas időt töltsünk együtt, hogy segítsük egymást lehetőségeink szerint, hogy működjön a család abban az értelemben, ahogyan kell, ahogyan elképzeltem.
Kattints a Podcast hallgatásához!
