Nagyon tudatos vagyok mindenben, a vécére járásban is, de van az a pont, amikor teljesen mindegy, hogy mennyire voltam előrelátó, végül tutira beüt a ménkű. És ilyenkor naná, hogy velem van a mindenre kíváncsi és mindent összetapogató totyogóm. Egy anya zűrös hétköznapjai, amin egyszerűen nem lehet nem nevetni. Vagy sírni?
A minap bevásárolni mentünk a kétéves kislányommal. Én minden otthonról való elindulás előtt, a készülődés közben kétszer is elmegyek vécére, mert macerás a nyilvános illemhelyek használata gyerekkel. Mindent megfog, mindent megnézeget, és mindenre fel akar mászni, tehát abszolút minden érdekli.
És én ennek egy nyilvános vécében nem annyira örülök. Persze tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis eljön a pillanat, hogy bekényszerülünk valami nem annyira csodálatos mellékhelyiségbe, de a valóság még annál is kaotikusabb volt.
Heti bevásárlás extrákkal
Történt ugyanis, hogy a heti bevásárlást intéztük a gyermekkel, s mivel elfelejtettem százforintost vinni magammal, nem tudtunk bevásárlókocsit vinni, csak a gyerekeknek szánt kis kosaras, színes, kormányos autót tudtuk használni, azt viszont a pénztáron nem lehet már kivinni. Miután felpróbáltam a lábára nyolc pár őszi cipőt, mert közben persze eszembe jutott, hogy nem ártana egy új lábbeli, a bevásárlást is elintéztük.
Ezután visszaautóztunk az üzlet elejére (mert nyilván oda kell a telepakolt kocsit visszavinni), s a megvásárolt cuccokat két nagy textiltáskába gyömöszöltem, plusz a hónom alá csaptam egy nyolctekercses vécépapírt és a gyerek levetett kabátját (meg a gyereket is).
Ajtó nyitva
Fizetés közben éreztem, hogy valami nem stimmel, mintha megjött volna. De az nem lehet, még csak a 21. napon tartok, ennyire megrövidült volna a ciklusom? Tudtam, hogy a szoptatás óta nem stimmel minden ezen a téren, de azért ez mégiscsak nagyon rövid lenne. Úgy éreztem, muszáj megnéznem, hogy mi újság odalent.
Gyerek, hátizsák, két textiltáska, kinti öltözet és egy nagy csomag retyópapír társaságában bekúsztam a bevásárlóközpont vécéjébe. A kis helyiségben két vécé volt, az egyikbe beköltöztünk, de az ajtót persze nyitva kellett hagynom, mert nem fértünk el máshogy.
Hol egy betét?
A gyereket vigyázzállásba rendeztem, majd csekkoltam a helyzetet, és tényleg: megjött. Oké, valahol talán akad egy kósza egészségügyi betét a hátizsákban, de az sem biztos, ugyanis pár hónapja menstruációs bugyira váltottam, szóval lehet, hogy egy guriga vécépapírt kell begyömöszölnöm a bugyimba.
Mindenesetre kutatni kezdtem. A gyerek persze egyértelműen nem tudott egy helyben maradni, a falat kezdte matatni, majd a vécépapíros fali dobozba nyúlkált. Így derült ki, hogy nincs papír ott, ahol kellett volna lennie. Tiszta szerencse, hogy most vettem nyolc tekerccsel! Végül is meglett az összegyűrt betét is a hátizsák egyik zsebében, el is helyeztem a stratégiailag megfelelő helyre.
Közben a gyerek már a textilszatyorban kibontotta a kukoricapufit, és a nyilván teljesen tiszta és baktériummentes kezével tömte is a szájába. Igen, rá szoktam szólni a gyerekemre; nem, jelen helyzetben nem volt szükségem a fölösleges hüppögős hisztire.
És akkor kinyílt az ajtó…
Gyakorlatilag mindent megoldottam, amikor a takarítószemélyzet benyitott az ajtón. Szeme elé tárult a következő: egy idegből felbontott nagy csomag budipapír, két nagy táska bevásárlás, egy nyitott, kupis hátizsák, egy kisgyerek, aki pufit tol az arcába, és egy nadrágját fölfelé cibáló, izzadó, csapzott nő, aki szentségel.
Nem is kellett semmit mondanom, pár pillanatig meredten néztünk egymásra, de a hölgy végül zavartan elnézést kért, és közölte, hogy majd jövő héten visszajön. Azt már el sem kell mesélnem, hogy a pufi teljes terjedelmével beleömlött az egyik textilszatyorba.
És így értünk a parkolóba, majd haza. Otthon aztán a férjem megkérdezte, mi újság. Ja, majd azt is mondta, hogy nem igazán érti, hogy lehet kimerülni egy kis bevásárlásban…
Kattints a Podcast hallgatásához!
