Maradj otthon – harmadik felvonás. A második még véget sem ért, már jött is a következő hullám. Nekünk, anyukáknak is igazi kihívás ez az időszak, zsonglőrködünk, tépjük a cetlit, számoljuk az utolsó napokat, és egyszerűen nem tudunk nem arra gondolni, mi mindent kell elsiratnunk. És közben egyre több minden hiányzik: a korábbi életünk, a munkánk, a beosztott és átlátható időnk. Szerkesztőségi cikkünk is erről szól.
Takács-Bablena Eszter: Hiányzik minden el nem zengetett mantra
A járvány az én kis (tyúkszaros) életemet fenekestől felfordította. Éppen kezdtem a szárnyaimat bontogatni mint főállású jógaoktató. A mindig szuperül működő ashtangaórák mellett elkezdtem babás órákat is tartani, illetve két óvodában gyermekjógát. Én lettem a „jógás néni”. Imádtam.
Aztán jött a vírus, és elvette az óráimat. Visszakényszerített a korábbi munkahelyemre, az íróasztal mögé. Letörtek a szárnyaim. Nehezen éltem meg.
Szóval hiányzik minden el nem zengetett mantra, minden hangos lélegzet, minden izzadságcsepp, minden jógázóm, az óra végi beszélgetések. Hiányoznak a gyerekek, akik annyira élvezték a jógaórákat, hogy sütött róluk. A kis csillogó tekintetük, még a szófogadatlanságuk is.
Hiányzik az igaz ölelés, amikor mágnesként tapad össze a két mellkas, és szorosan fog át a két kar.
Hiányzik a nyüzsgő Budapest, a zsúfolt utcák, a zsivajjal teli szórakozóhelyek. Hiányzik az önfeledtség, minden társas kapcsolat. Egy kávé a barátnőmmel, egy gintonik a másikkal. Egy mozi-vacsi a férjemmel. Pont 2019 végére lettek akkorák a gyerekeink, hogy a szüleim már elvállalták mindkettőjüket egyszerre. Így hát karácsonyra négy koncertjegyet ajándékoztunk egymásnak: Slipknot, System of a Down, Pearl Jam, Pixies. Csak a Slipknotra jutottunk el.
Hiányzik a nagymama puszija, a nagynéni ölelése.
Hiányoznak a gyerekzsúrok, az önfeledt együtt játszás, akár zárt térben is. A nagylányom jégkorcsolyaórái, és nagyon hiányzik a kisfiam dzsúdóórája is, amit eddig nem űzött, de napról napra egyre nagyobb az igény a küzdősport bevezetésére (mert már engem fog kinyírni!).
Hiányzik a sorban állás nélküli bölcsi és ovi, hogy a gyermekeimmel foglalkozó pedagógusokkal tudjak pár szót váltani.
Hiányzik – de baromira – a tömegsport! Hetente legalább ötször mozgok, de jelenleg itthon. Mindig ugyanabban a pozícióban terítem le a matracom, mindig mesét néznek a csemeték közben, kb. 2 méterrel mögöttem (vagy épp a hátamon). Nem az igazi kikapcsolódás.
Egyértelműen a szabadság az, ami hiányzik. Én most nem vagyok önmagam, de igyekszem helytállni és jó kaméleonként ebbe a helyzetbe is belesimulni. De azért ez nehéz.
Búzás Ari: Hiányzik a megnyugtató, véráramot megpezsdítő levegő
2017-ben költöztünk Budapestről Szegedre egy csendesebb, élhetőbb életmód reményében. 2019 nyarán született meg a kislányunk, ezért abban az évben már nem nagyon mentünk túl sok kulturális, sport- vagy zenei eseményre.
Karácsony közeledtével azt gondoltuk a férjemmel, hogy most végre élménnyekkel lepjük meg egymást. Én koncertjegyeket vettem neki, ő pedig a Szegedi Szabadtéri Játékokra vett nekem egy négyelőadásos bérletet. Úgy gondoltuk, 2020 tavaszán-nyarán már elég nagy lesz a gyermek, hogy el tudjunk menni egy-egy estére feltöltődni. Mindketten kisebb vagyont költöttünk, de én sírtam a gyönyörűségtől, amikor átadtuk egymásnak az ajándékokat, annyira hiányoztak már az ilyen élmények. És akkor 2020 márciusában a vírus benyögte: „Na fogd meg a söröm!”
Egyébként sem volt sok barátunk az új városban, de a vírus még azt a néhány új ismeretséget is hazavágta, a régieket pedig megtépázta. A kisbabás, limitált mozgásterű életemben a minden héten messiásként várt, heti kétalkalmas regeneráló tornát megszüntette. A kislányom nagyszülőkkel való, éppen kialakuló kapcsolatának véget vetett, a játszótéren köttetett kis barátságoknak gátat szabott.
És még mi hiányzik? A levegő. A megnyugtató, véráramot megpezsdítő levegő. Hogy amikor kimegy az ember a lakásból, bele lehessen szippantani a friss, esőáztatta tavaszba vagy a mínusz kettőbe, akár többször is.
Hiányzik a rettegés nélküli bevásárlás, városban lófrálás, óriási séták. Utálom, hogy nem tudok anélkül lemenni a gyerekkel a játszótérre, hogy ne gondoljam azt, jaj, ne fogd meg; jaj, ne vedd a kezed a szádba; jaj, tutira most nyaljuk be ezt a rettenetet; anyám, mennyi gyerek, húzzunk haza.
Hiányzik a családom, a tágabb rokonságom, a barátaink, az ilyen-olyan társaságok, amelyekkel összesodort néha az élet, ha úgy akartuk. Mert most hiába akarjuk. Hiányoznak a kedves érintések, a nagy ölelések, a nagy nevetések, a suttogások, a mimika. Hogy félszavakból is értsük egymást, mert most az egészet sem értjük. Hiányzik a motiváció ahhoz, hogy egyedül, itthon sportoljak. Mert az valahogy nem olyan.
Az is nagyon hiányzik, hogy spontán elutazzunk valahova, ha csak két várossal arrébb is, de felfedezzünk új helyeket, dolgokat. Az éttermek, kávézók, múzeumok, színházak, fesztiválok. A Pick Szeged meccsei élőben.
Hiányzik a nyugalom, mert ebben a helyzetben már nagyon régen nem éreztem nyugalmat. A legjobban az hiányzik, hogy félelem nélkül élhessünk újra.
Hrdina-Bárány Zsuzsi: Hiányoznak a régi álmaim, amelyekből nem riadok fel
Tudod, mi hiányzik? Az arcok. Azok nagyon. Vágyom újra a főúti zöldséges mosolyára. Több mint egy éve nem láttam, pedig gyakran találkozunk.
Hiányoznak a teli torokból nevetések a játszótéren. De nem nevetünk hangosan. Vagy azért, mert közben garatig nyeljük a maszkot, vagy egyszerűen csak azért, mert nem merünk, vagy már nem tudunk úgy, mint régen.
Istenem, nem merünk simogatni, ölelni, puszit adni sem! És nem merünk leejtett táskát visszaadni. Hiányzik lehajolni, hiányzik segíteni.
Hiányoznak a barátaim.
Hiányoznak a régi álmaim, amelyekből nem riadok fel, hogy úristen, nincs rajtam maszk!
Hiányoznak azok a szombat reggelek, amikor úgy dönt a család, hogy ma hagyjuk anyát, inkább keresünk egy éttermet.
Hiányzik tervezni. Egy éve minden átkerül, majd kitörlődik a naptárunkból.
Hiányzik, hogy nem tervezgetjük a férjemmel, hogy most aztán már tényleg elmegyünk színházba. Ha nem is mennénk, már az is jó lenne, ha tudnánk, hogy mehetnénk.
Hiányoznak azok a nyugis filmnézések, amikor nem jut eszembe egy tömegjelenetnél, hogy senkin sincs maszk.
Annyi mindent elvettél tőlünk, te átkozott vírus!
Elszakítottad a gyermekeimet a nagyszüleitől.
Elvetted tőlem az orrszarvúimat, pedig a kedvenceim az állatkertben.
Elvetted tőlünk a könyvtárat. Ezzel azt az élményt is, hogy lássam a kislányomat bevackolni a polcok végi kis kuckóba a hercegnős könyvekkel.
Elvetted a hétfő délutáni rohanást is, hogy ovi után időben odaérjünk néptáncra.
Elvetted a ringatófoglalkozásokat a kisfiamtól. Még nem látott igazi arcokat az utcán, amióta megszületett.
Elvetted a kislányomtól a szülinapi zsúrját, a spontán hétvégi barát(k)ozásokat és a játszóházazásokat.
Elvetted az ízeket és az illatokat: nem érzem a gyermekeim illatát. Tudom, emlékszem, belém ivódott, de nem érzem, amikor megölelem őket. Nem érzem, nem érezhetem az anyukám illatát. Tudom, emlékszem, belém ivódott, de nem ölelhetem meg…
Kövesdi Rita: Hiányzik a félelem nélküli létezés
A legeslegjobban az hiányzik, hogy szépen kirittyentsem magam, és elmenjünk a barátnőimmel egy szép étterembe vacsorázni. Nem nagy dolog, de mindannyiunknak nagyon sokat jelentett, hogy a százfelé szakadás és gyerekek után rohangálás közben legyen egy esténk, amikor csak egymásra figyelünk, együtt sírunk vagy épp nevetünk.
Közben arról fantáziálunk, hogy pont ugyanezt fogjuk csinálni 80 évesen is. Ilyenkor mindig mi voltunk az utolsó vendégek, és csak azért álltunk fel az asztaltól, mert megsajnáltuk a pincéreket.
Hiányzik a városban kószálás a barátaimmal, egy művész mozi utáni kocsmatúra, összefutni régi ismerősökkel véletlenül, és a nyakukba borulni, hogy jaj, de rég láttuk egymást. Hiányoznak a látható – és nem csak elképzelt – mosolyok, és legfőképp a félelem nélküli létezés.
Tóth-Hencz Edit: Nagyon hiányzik a színház
Hiányzik a színház. Az első időszakot nehezen viseltem, emiatt rengeteget olvastam, de nem pótolta azt a mételyt, ahova egy Pintér Béla-darab után kerülök, vagy éppen Tompos Kátya és Kocsis Gergely előadásában a Prostitúció utáni állapotot.
A színház hiánya mutatja, hogy nincs ember, nincs olyan, akivel elmehetnék egy színházi darabra. Nincs ember, akinek a parfümillata megtölti a tüdőmet, akinek a mobilja belecsörög a csendbe, nincs Mészáros Béla, nincs Mácsai Pál, azaz vannak, de sajnos otthon.
Termálfürdő… Olykor azon kapom magam, hogy forró vizet engedek zuhanyzás közben a karanténtestemre, hogy egy pillanatra felidézzem a Lukács vagy a Király fürdő szinte 40 fokos medencéjét.
Hiányoznak a nyugdíjasok, akikkel együtt melegedtünk a baktériumainkkal a kis körmedencében, a barátok, akikkel hetek alatt tudtunk megszervezni egy lopott órát a nyüzsgő Budapest elől menekülve. Na igen, hiányzik a nyüzsgő Budapest!
Hiányzik a Kobuci, a Budapest Park, a koncertek a családdal és barátokkal. Hiányzik a tánc, a zene, a vodkaszóda okozta mulatságos kavarodások. Hiányzik Likó Marcell hangja élőben, ahogy betölti a szívemet, és elhiszem neki, hogy „kicsit jobb lesz holnap”, Puskás Peti sítábora, ByeAlex melankóliája, Imre Norbi lepkedala, na jó, nem sorolom tovább, mert az érzéseket nem tudom a szavak mögé pakolni.
A fesztiválok forgataga, beleülni valakinek a pisijébe a fűben (fúj!), mosolyogva tűrni, hogy véletlen leöntöttek sörrel, szétázni és hemperegni a sárban, az utolsó napon a túlélésért küzdeni. Na és a zárókoncert pont a Prosectura, istenem, már a gondolatért is pironkodom, de hiányzik!
A mozi is, ugyan nem nagyon jártam, de idén kimaradtam a finn filmnapokból, amit terveztem rég, és itthon nem ment, nem tudtam megoldani. Az elrángatott barátok örömteli arca a film végén, hogy talán mégsem volt annyira rossz megnézni valami mást.
Miután megvolt a két perc önmagamra gondolás, visszaadom magam a globális problémáknak: halál, gyász, munkahelyek elvesztése, csőd, öngyilkosság, éhezés, fájdalom. Ez az, ami a felszín alatt dolgozik, és nem látom, ha kitekintek az ablakon, de minden pillanatot átsző, és ami miatt nem tudom szabadon kimondani, hogy valóban nagyon hiányzik a színház.
Palócz-Csépány Ildikó: A régi szép idők piszkosul hiányoznak
Mi az, ami hiányzik? Mi az, ami miatt a múltba vágyunk? Melyik az a buli, amire ha rágondolok, a szívem felragyog, és a régi szép idők piszkosul hiányoznak?
Sosem lenne vége a kérdéssorozatnak. Miért érezzük azt, hogy két életünk van? Van egy a srácok előtt, ahol buliztunk, nevettünk, ittunk, cigiztünk akár, eljártunk a barátnőkkel. És van egy új élet a srácokkal: egy malom, egy dara, a főzések egymásba érésével, az online oktatás „gyönyörűségével”…
Sajnos elfelejtettük élvezni az életet, és piszkosul vágyunk vissza abba az életbe, amikor nem volt felelősség, nem kellett a tanárokkal egyeztetni, nem kellett mindennap azon agyalni, hogy mit főzzek ma.
Pedig lehetne ez másképpen is. Lehetne fantasztikus dolgokat kitalálni a gyerekekkel, és egy olyan helyzetet teremteni, ahol mindenki boldog. De miért érezzük azt, hogy ki akarunk szakadni? Miért érezzük azt a gombócot a torkunkban, és azt a fojtó érzést néha, amitől kiszakadnánk a hétköznapokból?
Nagyon nehéz a válasz.
Rengeteg feszültség van az emberekben, lépten-nyomon abba botlok, hogy apróságokon vitatkoznak. Félelmetes.
Van egy nyolcéves kislányom, aki a mai oktatási rendszer és az elvárások miatt tele van feszültséggel. El szoktam vele menni bringázni, közben a szorzótáblát gyakoroljuk. De úgy, hogy amikor elhalad mellette egy autó, amikor a saját hangját sem hallja a kocsitól, üvöltse a választ.
Így: Nyuszi! Mennyi 8 × 2? Erre ő, teljes hangerővel: tizenhaaaaaaat! És utána olyan jó, nagyon jó! Nevetünk hangosan. A nevetés nagyon jó. És elfelejtettünk nevetni…
Fantasztikus stresszkezelő technikák vannak, amelyek segíthetnek ebben az időszakban, így könnyebb lehet egy picit nekünk is. Én a fröccs helyett a torna felé fordultam. Alapból is a gerincsérvemnek nagyon jó, de az a 30 perc, akár naponta, csak az enyém! Megtanultam jobban odafigyelni a gyerekekre, türelmesebbnek lenni, és beleférek újra a régi farmeromba, ami piszok boldoggá tesz.
Merjetek változtatni! Merjetek kilépni a komfortzónából, belekiabálni a nagyvilágba, rendszeresen, akár a mosókonyhába is elbújni egy 30 perces edzésre. Vagy öleljetek meg egy fát (állítólag csodákra képes)!
Nem szabad boldogtalanul leélni az életet, mert nagyon gyorsan elszáll. Carpe diem!
Károly-Rajki Edith: Úgy hiányzik annyi minden
Nem szoktam ilyen lenni. Fásult, nehézkes, morcos, borongós, mint mostanában az újabb, sokadik hullámban.
Úgy hiányzik annyi minden. Már olyan régóta tart ez. Mintha folyton visszafogott lélegzettel élnénk az életünket, már egy éve. Egy éve! Te jó ég! Kimondani, leírni is borzasztó.
Épphogy kezdtem kijönni az otthon töltött, gyerekes időből, már voltak munkáim, már visszatértem a dolgozó hétköznapokhoz, már láttam az utat vissza a pályámra, a munkámba, amit szeretek, aztán jött a Covid. Megőrülés, bezárkózás, munkaelvesztés.
Nagyon szerettem a koncerteket, a jó éttermi beszélgetéseket, a hosszú, esti baráti sétákat, a Duna-parton ücsörgést, a bulik beszűrődő zaját, az éjszakai lángosozást.
Nyáron kicsit nosztalgiáztunk, eljutottunk egy borfesztiválra, Erdőbényére. Minikoncerteket hallgattunk, kicsit mezítláb is sétáltunk, mintha újra tinik lennénk. Önfeledten. Úsztunk a Tiszában, lógattuk a lábunkat, napoztunk, és olvastuk a kedvenc könyveinket.
Aztán ismét zárás és időre hazarohanás, munka és lakhely, aztán már csak a lakás megint – beszűkült a tér. A gyereknek az ovi és játszi. Bogi azóta is emlegeti, mikor megyünk már koncertre, játszóházba, a barátokhoz lógni, pizsipartizni. Az még odébb van, de már talán nincs olyan messze. Várom, már érzem a napfényt és a meleg napsugarakat – itt vagy, jó idő, nyitunk lassan mi is, érzem, tudom, mindjárt sokkal jobb lesz.
Kattints a Podcast hallgatásához!
