Anya, ne rajzolj!

– egy tehetségtelen szülő, aki nem tud, de nagyon akar

Mondhatnám azt is, hogy meg nem értett művész vagyok, de a szívemre teszem a kezem, és bevallom, hogy inkább iszonyú tehetségtelen. Sosem tudtam rajzolni, és még akkor sem gondolkodtam el egy tanfolyamon sem, amikor gyerekeim születtek. Csak egyet tudok tenni: imádkozom azért, hogy egyikük se tőlem tanuljon meg rajzolni.

Már nem emlékszem pontosan, minek az apropóján kellett azt a bizonyos jelenetet lefestenünk rajzórán, de annyi biztos, hogy voltam már annyira érett felső tagozatos, hogy azért akkora gondot ne okozzon. Az alkotásomon állt egy hegy, a tetején várral, az előtérben pedig harcolt két valaki. Esküszöm, mindent bevetettem, hogy remekmű szülessen, de az utolsó ecsetvonásnál egyszerűen elkezdtem érezni azt a furcsa gombócot, ami általában irtózatos röhögés előtt szokott képződni a gégefőmnél.

Mi ez a borzalom?

Előre lejátszottam magamban: a tanár szólít, én felállok, felmarkolom a rajzom, és amíg a tábláig lépkedek vele, hogy leosztályozhasson, a még meg nem száradt festék végigcsordogál a fantáziában egyébként nem túl erős pingálmányomon. Aztán megállok előtte, ő arra kér, hogy biggyesszem a táblára az alkotásomat, hogy mindenki lássa. És ennél a pontnál nem bírtam tovább, elkezdtem prüszkölve nevetni, mert láttam magam előtt a kedvenc rajztanárom őszintén kétségbeesett arcát, amikor azt mondja, „úristen, ez valami borzalom”.

Anya lelkes

Nahát, így, ilyen „képzetten” vágtam neki az anyaságnak. Egy kicsit azért foglalkoztatott, hogy fogok én kutyuskát meg nyuszikát rajzolni a gyerekeimnek, de sosem stresszeltem rá. Sőt! Annyira lelkes vagyok, ha rajzolni kell, hogy mindig azt gondolom, én magam vagyok Henri de Toulouse-Lautrec. Pedig még akkor is szégyenkezve kellene végigvonulnom a Montmartre-on, ha a rajzaimat jó mélyen eldugom a táskámban.

Esküszöm, látom mindig!

Pedig mielőtt rajzolni kezdenék bármit is, mindig egy csodás kép jelenik meg előttem, amiről azt gondolom, hogy na, most aztán ez lesz életem fő műve. Esküszöm, láttam például azt a gyönyörű, rojtos pulit is a cuki kilógó nyelvével, amiről a kislányom beszélt, de papírra vetve már pacalpörköltként festett. Vagy ott volt az a mászóka, egy fonott hajú kisnyuszival a tetején, amire a barátaim azt hitték, ravatal.

Rémes kutya

Biztos vagyok abban, hogy minden idők legborzalmasabb teremtménye is az én ujjaim között született, ráadásul a gyermekem ceruzájával. Pedig én valóban egy édes kiskutyát akartam megformálni, tudod, olyat, ami minden kisgyermek szívét megmelengeti. Ehhez képest létrejött egy félig malac-, félig szívlapátorrú rém, aminek a szájánál már csak a szeme félelmetesebb.

Pista bácsi

Aztán itt van Pista bácsi is, akit János bácsi után rémálmodtam meg. Annyit énekeltünk róluk, hát akkor látnunk is kellene, nem? Az ötlet jó volt. De a róla készült rajzot már nem merném újra megmutatni a gyermekeimnek. Sőt, egyetlen gyereknek sem e földkerekségen.

Legkedvesebb ijedt Mikulás

Vártuk mi a Mikulást is, akit úgy sikerült megörökítenem, mintha megijesztették volna. Félős Télapó ide vagy oda, sokáig ez volt az a rajz, amit a kislányom hurcolt magával mindenhová. Ennek a képnek amúgy a 90/60/90 címet is adhatnám.

Fura cica

Erre a cicarajzra kristálytisztán emlékszem. Meg arra az érzésre is, ami a készítése közben facsarta a szívemet: a macska szájánál már őszintén azt ismételgettem magamban, hogy istenem, szegényeim csak ne az én „tehetségemet” örököljék.

A legprofibb

Tudom-tudom, e királylányt látva nehéz elképzelni, hogy a készítője a rajzolás minden pillanatát élvezte. Pedig tényleg. Mert ez életem legprofibb alkotása. Jó, a férjem például megkérdezte, hogy mi ez, aztán azt tanácsolta, hogy inkább fordítsam meg, akkor rózsára hasonlít.