Szülőként hányszor jutottál már el arra a pontra, amikor azt mondtad, elég? Hányszor érezted azt, hogy annyira belefáradtál az anyaságodba, hogy egyszerűen nem tudod tovább csinálni? És hányszor érezted azt, hogy megbuktál anyaként? 10 anya őszintén mesélt erről.
Úgy éreztem, vége az életemnek
Az első egy évben, amikor a nagyobbik ordított éjjel-nappal, és nem tudtam, mi a baja, úgy éreztem, vége az életemnek, ez így nem mehet tovább. Egy év után egy helyettes orvoshoz kerültünk, amikor tele lett kiütésekkel, és végre ő vetette fel az ötletet: nem lehet, hogy tejfehérje-allergiás ez a gyerek? Kiderült, hogy de. Onnantól minden megváltozott és a helyére került. Azóta nem éreztem szerintem ilyesmit. Mindenki hibázik, tudni kell magunknak is megbocsátani.
Melinda
Egy perc nyugtom sem volt
Nekem a nagy nagyon nehéz természet születése óta. Egy perc nyugtom sem volt mellette, folyamatosan volt valami. Gondoltam, elcsesztem, rossz anya vagyok. Megszületett a tesó, igazi Buddha bébi, vele helyreállt a rend. Ugyanaz a nevelés, mégis teljesen mások. Akkor jöttem rá, hogy nem csak rajtam múlik ez az egész, a genetika és az egyéniség is ott van egy gyerekben, és itt volt kitől örökölni ezt a természetet.
Ágnes
Összeszorul a gyomrom
Amikor a kicsi rosszul volt, és hittem a dokinak, hogy jobban van, majd kórházba került asztmával (4 hónapos volt), és nem tudtam a naggyal lenni, pedig már nagyon hiányoztam neki. Ennek már 5 és fél éve, de még mindig összeszorul a gyomrom, ha visszagondolok.
Szandra
Sokszor voltam türelmetlen
Amikor a nagyfiam olyan viselkedést produkált egy időben folyamatosan, amit tőlem nem látott, viszont az apukája hergelése és viselkedése durván visszaütött. (Elváltam, nekem élettársi kapcsolatom volt akkor, az apja újraházasodott, nálam kitűnő/jeles volt a fiú, dicsérték az udvariasságát, zongorázott, karatézott, stb., aztán egyik napról a másikra elkezdett bunkózni, leosztani engem, mit tehetek, hogy tehetek, majd ők megmondják nekem még azt is, kivel lehetek, etc.), nem beszélve az iskolában tanúsított magatartásáról. 11-12 éves volt. El kellett engedjem az apjához élni, próbálja meg, nézze meg, élje meg, milyen. Senkinek nem kívánom azt az időszakot. Azóta újra velem él, és egy igen jó gimibe vették fel.
A másik, amikor a pici megszületett, apámat a császár utáni napon műtötték agydaganat miatt. Mivel minden családtagunk más városban lakik, a pici meg hasfájós volt, és folyamatosan üvöltött, iszonyat lelkifurdalás és bűntudat gyötört, hogy nem csak rá figyelek, és hogy a szép napirend-kialakítós, egymást kitanulós időszak helyett egy állandóan rohanós, random kocsiba bevágódós, tejért küzdős időszak lett. Sokszor elvesztettem a türelmemet, mikor miért, a lényegen nem változtatott: sz.r anyának éreztem magam.
Dóra
Nem tudom megbocsátani magamnak
Egyhetes sem volt még a fiam. A kórházban azt mondták, hogy 30 ml tápszert adjak egy etetéskor. Elhittem. Bealudt, és nem lehetett felébreszteni. Iszonyatos félelem, rohantunk a Heim Pálba, ahol a sokktalanítóba vitték. Soha nem felejtem el. Kapott cukros vizet, és teljesen jól lett, kiderült, hogy 60 ml tápszert kellett volna adni, éhes volt a drága. Ennek 6,5 éve, de nem tudom megbocsátani magamnak.
Kata
Legalja anyának éreztem magam
Még csak 2 éves, de születése óta nem jó alvó. 14 hónapig anyatejes volt, és mellette gyönyörűen ment a hozzátáplálás is 5 hónapos korától, szóval éhezésre nem volt panasza egyáltalán. De! Egyfolytában azt kaptam meg a két nagymamától (azaz anyóstól és az én anyumtól), hogy nem elég a tejed neki, nem elég tápláló, azért nem alszik éjjel a gyerek. Egyszer majdnem el is apadt a tejem emiatt a sok magyarázástól, hogy lelkileg belém beszélték. Azóta rájöttek, hogy csak szimplán nem jó alvó, és kész, de én egy legalja anyának éreztem magam, hogy nem tudok ezek szerint teljesíteni. A tápszert meg nem fogadta el, úgyhogy valahogy ez lendített mindig át, hogy fontos vagyok neki és jól táplálom, mert különben ha annyira éhes volna, megenne bármit, csak hogy jóllakjon.
Gréta
Mintha elárultam volna a gyerekeimet
Leginkább akkor érzem, amikor rajtakapom magam, hogy nem bírtam felülemelkedni a régi, rossz mintákon, és úgy viselkedem a gyerekeimmel, ami nekem is rosszulesett, amikor gyerek voltam. Olyan érzés, mintha a gyerekeimet is elárultam volna, és én is saját magamat. Egy igazi csődtömegnek érzem magam ilyenkor, akinek nem is lett volna szabad szülni, mert nem képes a fejlődésre.
Adrienn
Remélem, egyszer megbocsát mindenki
Egy újszülöttel, egy 3 éves autistával, kezdődő szülés utáni depresszióval, ami egyre rosszabb lett… Ott teljesen elbuktam mint anya. Azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A kicsi 1,5 éves koráig maximum 1 órát aludt összesen éjszaka. Millió ébredés, iszonyú fáradtság… Nem tudom elmondani, mit éreztem akkor… Azóta is nagyon sok mindenért okolom magam, de dolgozunk rajta.
Egyszer minden jobb lesz, és remélem, egyszer megbocsát mindenki.
Anett
Mit rontottam el?
Amikor az addig problémamentes 13 éves lányom viselkedése 180 fokos fordulatot vett. Füvezés, iskolai lógás, hazudozás, éjszaka ablakon kiszökdösés, egyik fiú a másik után, aláírás-hamisítás az ellenőrzőbe, onnan lapok kitépése. Azt hittem, a köztünk lévő viszony a legmintaértékűbb, soha még csak hangosan rászólni se kellett. Nem voltam felkészülve ekkora változásra, nem tudtam kezelni. Állandóan bőgtem, hogy hova lett az én ügyes, okos kislányom? Mit rontottam el? Ellenem fordult, lekezelően beszélt velem, lopott otthonról pénzt, arany ékszereket…
16 évesen elköltözött, mondván, hogy nem bír egy levegőt szívni velünk. Közben született egy Down-szindrómás korababám, teljesen szét voltam szakadva lelkileg. Ennek már sok éve, de a négy gyerekem összes valamikori nevelése során keletkezett megoldandó problémák közül ez az egy, amire azt mondom, mint anya belebuktam.
Marcsi
Utólag hibáztattam magam
Amikor megszülettek az ikrek, nagyon kevés idő jutott a nagy tesóra. Az altatás is többnyire kifulladt abban, hogy laptopon kapcsoltunk neki mesét, és azt nézve elaludt. Ez pár hónapig így zajlott sajnos. Utólag nagyon hibáztattam magam ezért, mert később sok hiperaktivitásra utaló jelet fedeztem fel a fiamon, és biztos, hogy a laptopozás nagyon nem jó irányba vitte a dolgokat. Aztán amikor a fiam elkezdett tikkelni, az véget nem érő köhögés formájában jelentkezett. Eltelt vagy két-három nap, mire rájöttünk, hogy ez nem természetes köhögés, és bizony addig nagyon sokszor rászóltam – néha idegesen –, ami ráadásul még inkább felerősítette a tikkelést szegénynek…
Klára
Borítófotó: Pexels/Kseniya Ozornina
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
