Emlékszem még azokra a régi délutánokra, amikor munka után hazaérve nem tudtam mit kezdeni magammal. Beugorjak a plázába megnézni az akciókat, megigyak egy sört a barátnőmmel, vagy megnézzek egy filmet meztelenül elnyúlva a kanapén a férjemmel? Az bizony egy másik élet volt.
Mióta gyerekem van, az idő sarkában loholok. Ha utolérem, ígérem, neked is vadászok még plusz 5-6 órát. Amikor mégis úgy alakul, akkor a plázában kizárólag a gyerekruhaosztályon flangálok, délután a játszón maximum narancslevet fogyasztok a csajokkal, és ha tévét látok, tíz másodperc alatt reflexszerűen bealszok. Az én időm fogy – a gyerekemé viszont egyre csak tágul –, mert így tudom neki biztosítani azt a szeretetet, biztonságot és szervezettséget, amiben nőhet, mint a gomba, és kényelmesen felfedezheti a világot. Amit majd megmutat nekem is, és én csak ámulok és bámulok, hogy eddig mennyi mindent nem vettem észre. Már tudom, melyek az igazán fontos pillanatok, és azt is látom, hogy a gyermekem egyik napról a másikra felnő, és akkor majd az én varázsvilágom is szertefoszlik.
A világ tényleg varázslatos
Mióta anya vagyok, tudom, hogy minden kavics és bot értékes, hogy minden csigát meg kell menteni. Hogy bátorság kell kismotorra ülni, hogy a világ császára, aki a nyakamba ülhet, hogy egy pocsolya hányféleképpen tud fodrozódni és kicsapni, ha beleugrunk. Hogy falevéllel lehet a legjobban nyomdázni, hogy minden fájdalmat megszüntet egy sebtapasz, hogy a mosógép bármit kimos, és hogy mindenből lehet játék. Hogy végtelen magas tornyokat kizárólag azért építünk, hogy leromboljuk, hogy minden vécébe pisilés egy matricát ér, és hogy minden este, amikor azt mondja, „anya, maradj még”, az a legvarázslatosabb érzés az egész világon. Mindegy, mi történt előtte, és mindegy, mennyire fáradt vagyok.
És igen, örökké fáradt vagyok
A fáradtság beült a bőröm alá, már nem is tudom milyen, mikor kipihent vagyok. Pár másodpercre simán elbólintok kisautó-tologatás közben a szőnyegen, vagy nyitott szemmel alszom, amíg a véget nem érő monológjaiból kijön a gyermekem. Ezekből a másodpercekből tudom ébren tartani magam egész nap, szóval egy pillanatig nem szégyellem. Semmi más nem segít, csak a kisfiam ragadós lelkesedése – minden iránt. Az őszinte kacagása annyira feltölt, hogy nem számít, hogy két bevásárlószatyorral, egy féltonnányi homokozószettel, őt a karjaimban cipelve kell hazaindulnom a város bármely pontjáról.
Önismereti útra léptem
A fáradtsághoz az is hozzátartozik, hogy nem csak a számtalan éjszakai ébredéstől lesznek karikák a szemem alatt. Ezzel szerintem a gyakorló anyák nagy része elketyeg. Nekem az örökös figyelem a legnehezebb, ettől válok zombivá. Folyamatosan rajta kell tartanom az egyik szemem. Mit csinál? Mekkorát esik majd onnan? Belefér az még a „normál” taknyolásba? Túl gyors, túl lassú? Nem fejlődik? Eleget nőtt? Mi baja van a hússal? Miért mászik ilyen furán? Miért hisztizik? Mit rontok el? Ha máshogy csinálom, jobb lesz? Miattam sírós? Rossz a minta? Ki ő, és vajon ebből mennyi az, amit tőlem tanult? Jól van a bölcsiben? Biztos lenyakazza ma valaki, vagy ma majd ő harap meg mást? – a végtelenségig.
Ahhoz, hogy ne bolonduljak bele az állandó „figyelésbe”, és ne tekeredjek rá a gyerekre az összes létező és nem létező csápommal, nekem komoly önismereti munkára volt szükségem. Ahhoz, hogy rendben legyen a gyermek, először magamat kellett rendbe tenni. Nem volt kérdés, hogy belevágjak önismereti csoportba, relaxáljak, foglalkozzak a saját belső gyermekemmel, és a helyére pattintsak olyan dolgokat, amiket húsz éve halogatok. Ezt is neki köszönhetem. Nélküle soha nem foglalkoztam volna ilyen mélységekben magammal sem. Boldog anya, boldog gyerek!
Mostanra már jobban megértem a szüleimet is, és nem török pálcát felettük. Elmélyült a kapcsolatunk, nyíltabban tudunk egymással beszélni.
A gyermek egyszerűen híd mindenkihez. Ő olyan természeteséggel jár-kel a világban, és „szólít” meg embereket, hogy nekem csak mennem kell utána, és máris ismertem a fél várost. Nekem ez a könnyedség soha nem volt meg, vele viszont észre sem veszem, csak ott van.
Az elfogadás körülvesz
Nagyon nehéz volt egy hosszú, szeretetteljes, imádni való párkapcsolatból kialakítani az apa-anya szerepet, és igazán befogadni egy harmadik emberkét. Mi legalábbis kőkeményen megdolgoztunk ezért. Tíz évig megvolt a magunk ritmusa, hobbija, szabadsága, és bármennyire is vágytunk a babára, azért abszolút nem volt fáklyásmenet, amikor megérkezett. Újra össze kellett csiszolódni, egymásra találni, a feszültségeket még tisztábban rendezni, megteremteni a kikapcsolódás lehetőségét a másiknak, és elfogadni, hogy kettesben már nem tudunk kimozdulni, és hármasban is csak korlátozott helyekre.
Az elfogadást és az alkalmazkodást minden pillanatban meg kellett tanulnom. Borul a nap, mert tovább alszik, este nyűgösebb lesz, akkor máshova megyünk, vagy nem megyünk, előbb kell hazaindulni, mert nyakig kakis minden, álmos, fogzik, éjjel most vele alszom, beteg lett, ezerszer ébred stb. Ez miben vált a javamra? Nos, mindenben. Megtanultam a leckét, „az van, ami van”. Ez az élet más helyzeteiben is igen hasznos tudás.
Lazítani tudni kell
Talán egy-másfél évbe telt, mire újrarendeződtünk a férjemmel, és visszatért a teljes harmónia. Onnantól már elfogadtuk, sőt, már nem is volt megterhelő a saját igényeink háttérbe szorítása. Ugyanolyan kikapcsolódást jelentett egy nagy kirándulás, vagy egy séta a fagyizóig, mint régen egy mozi vagy egy színház.
A kapcsolatunkba pedig olyan mélységeket hozott, ami előtte nem volt. Az idő igazi ajándék lett. Nem számít, hogy halkabban lehet beszélgetni, videójátékozni, kártyázni vagy szexelni éjszaka, mert az az idő a miénk. Lehet, hogy egy nap végén tíz perc jut egymásra, lehet, hogy harminc, de azt kihasználjuk. Utolsó erőnket beleadva élvezzük az együtt töltött, értékes időt, így az mentes lesz mindenféle játszmázástól, félrebeszéléstől, szégyenlősen elfojtott vágyaktól. Megtanultunk örülni egymásnak és önmagunknak.
Számomra anyának lenni nem egy rózsaszín cukormázas burok, éppen ellenkezőleg. Most nyílt ki a világ. Eleven, színes és tömény, mintha én is csak most kezdenék igazán élni. Ez egy másfajta élet, másfajta kihívásokkal és örömökkel, mégis a legcsodálatosabb dolog, ami történhetett velem, az az, hogy egy hatalmas szemű kisfiú anyának szólít.
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
