„Vannak nehéz pillanatok, amikor elrohannál, hogy elég, de nem teszed, mert anya vagy” – ismerősen csengenek Ágens szavai? A Zina néven kurtizánképzőt vezető nővel a házasság és a párkapcsolatok után az anyai lét nehézségeiről beszélgettünk.
Anyamagazin: Miről szól az Anyalét előadásod?
Gyimesi Ágnes: Rendhagyó módon beszél az anyává válás folyamatáról. A hangsúly az „el nem mondott” információkra kerül, azaz arra, amit nem mondanak el anyáink és barátnőink a szülésről és az azt követő időkről.
A.: Ezzel azt akarod mondani, hogy a nők felkészületlenek a témában?
Gy. Á.: A testet és a személyiséget érintő alapélményre valójában senki sem készíti fel őket. Pedig ez lenne a legfontosabb, hiszen a nők, mint általában mindent, a gyermekvállalást is idealizálják. Amint az elképzelés módosul, kiborulnak, kétségbeesnek, kételkedni kezdenek magukban. Aztán találkoznak valakivel, aki kendőzetlenül elmondja nekik, mondjuk, hogy a szülés alatti és utáni szexszel mi van, vagy hogy mi történik veled a szülés alatt és után. Aztán megnyugszanak, hogy „úristen, más is ezzel küzd”. Félelmetes, hogy a megélés, a ráeszmélés fázisai mennyire hasonlóak, annak ellenére, hogy – természetesen – mindenkinél különböznek is.
A.: Mesélj még erről az Anyalétről!
Gy. Á.: Az előadás a saját tapasztalataimra épül, évente egyszer felidézem magamban, hogy mit éltem át, hogy pontosan el tudjam mondani, milyen. Az Anyalét humorral, feloldással, történetekkel teli, jönnek velem, kacagnak, emlékeznek, megbocsátanak maguknak. Ebből a szempontból mindegy, hogy te hogyan élted meg, mert itt az dominál, amiben egyek vagyunk.
A.: Mi, anyák azért elég érzékenyek vagyunk, nem mindig könnyű velünk kommunikálni.
Gy. Á.: Amikor kimondom, hogy „a düh és megnyugvás pillanatai az anyaságban”, a nők felsóhajtanak. Igen, vannak nehéz pillanatok, amikor elrohannál, hogy elég, de nem teszed, mert anya vagy, és minden megváltozott. Kell a nyers, egyenes beszéd. Ehhez a semmihez nem fogható létállapothoz, az anyasághoz nem elég a körülírás, az eufemizmus, ahhoz, hogy valódi felszabadító effektussal bírjon az előadás, muszáj konkrétnak lenni és nevén nevezni a dolgokat.
A.: Mit értenek meg ebből a férfiak?
Gy. Á.: Azt hittem, hogy ők nem akarják majd az Anyalétet megnézni. Tévedtem. Rendkívül izgalmasnak, számukra is átélhetőnek nevezik. Egy nagypapa köszönte, hogy megidéztem élete legszebb időszakát, majd átölelt. Egy néni a kezébe fogta az arcomat, és azt mondta: „Tudod, mi vagy te? Gyógyszer.” Ez hetekig tartó eufóriát okozott.
A.: Nem szabad szó nélkül elmennünk egy másik előadásod mellett sem, aminek azt a címet adtad, hogy Díva, dáma, perszóna – a titkos nő, azaz hogyan váljunk nővé?
Gy. Á.: Az előadás a nők megfelelési kényszeréről szól, górcső alá veszi a világot elárasztó, „jó nővé válást” támogató szépészeti és tanácsadói rendszert, beemelve rendkívül személyes történeteket is.
A.: Izgalmasan hangzik.
Gy. Á.: A darab ötlete a magazinok és influencerek „pasifogó” szépségápolási tanácsainak és tesztjeinek nonszensz és hihetetlen világából indult ki. A „4 tipp a tökéletes csókhoz”, a „Hogyan lehet elcsábítani és megtartani?”, a „Hogyan hódítsunk meg egy férfit?” típusú történetekre vagy a „Szeresd önmagad!” lózungjára gondolok. Előkerül a „Miért hazudnak a férfiak?”, a nőket leginkább érdeklő kérdéskör is. Vucsics Virággal közösen a Díva, dáma, perszónában finom aránnyal egyensúlyozunk az irónia, a humor és a dráma határán (ha egyszer végre bemutathatjuk)…
A.: És hogy haladsz a Kurtizánképző könyveddel?
Gy. Á.: Lassan. Ebben a valósággá lett szürrealitásban, amiben élünk, piszkosul nehéz megnyitni a másik világomat. Én a végtelen leterheltségben fickándozom, és folyamatosan dolgozom. A könyvnek egyébként három fő iránya van, a Vércirmos-projekt történetei, azaz a bikali kalandjaim, a folyton változó előadás maga, illetve az, hogy hogyan élem meg a sorsváltásomat, azaz hogy egy pesti, független színházat fenntartó, „megosztó” személyiség hogyan tud egy pici faluban színházat csinálni. Röviden: múltidézés és létváltozatok.
A.: Mi tart Bikalon egy ilyen energikus egyéniséget, mint amilyen te vagy?
Gy. Á.: „Ezt gyakran kérdezik tőlem, meg hogy nem önbecsapás-e, hogy itt vagyok. Ezt nehéz máshogy, mint így megfogalmazni: „Van itt valami, ami nagyon kell nekem…, ide csak az őrültek és az elvetemültek jönnek, mert ami és ahogy itt működik, ép elmével bírni nem lehet.” A többiek is erről vallanak, egy meg- és befoghatatlan kalandról, ők is azt keresik, hogy mi a jó ebben a semmihez sem hasonlítható léttapasztalatban. A nézők nem esnek ki az előadás előtti és utáni állapotból, a „befogadás állapotában” maradnak – ilyen nincs sehol. Már nincsenek napok, csak hónapok, nem mérjük az időt, csak években gondolkodunk, mert ITT valami egy lett, ami nem továbbosztható. Egyben tekintünk rá, és magunkra is így gondolunk. Egy vagyok az idegenségben, amely befogadott, és nem tesz oszthatóvá. S mit adott? Nem felcserélhető Időt. (Én már nem próbálom megérteni, csak hordozom, nem teszem le a pakkot, pedig nehéz.)” – idézet a Vércirmos projectből.
Az előző két cikket itt és itt találod.
Borítókép: ismeretlen a készítő, Gergye Krisztián rendezésében a Kínos című darabból egy részlet.
