Gyerekkorában nyomozó akart lenni, felnőttként pedig Dubajban szeretett volna felhőkarcolókat tervezni, végül a színpadon kötött ki, hogy forró táncával Las Vegastól Ausztráliáig nők ezreinek szívét olvassza meg Pietro Jackson. A Hot Men Dance mindig magabiztos alapítója és vezetője megannyi izgalmas titkot árult el az Anyamagazinnak: többek között arról is mesélt, hogyan vallott az édesanyjának a „tangás” munkájáról, és arról is, hogy mit szólnak a barátnők a nem mindennapi hivatásához.
Hot Men Dance
A csapat tíz évvel ezelőtt, még DirtyParadise néven alakult, a mai nevét csak később kapta. Alapítója a Pietro Jackson művésznevén ismert profi modell, kétszeres manstripsolo Európa-bajnok és 2015-ös világbajnok, valamint több híres külföldi táncoscsapat állandó tagja, aki hét év szakmában szerzett tapasztalat, folyamatos tanulás és tervezés során hozta létre és fejlesztette tökéletessé a műfajt. Az ugyancsak profi modellekből és sportolókból összeállított csapatban jelenleg 12-en táncolnak, közülük Bálint, alias Matteo a legrégebbi tag, aki a társulat megalapítása óta Pietro mellett van. A csapat legifjabb tagja 21 éves.
Anyamagazin: Mielőtt belevágnánk a közepébe, tisztázzuk, hogy miért is nem nevezitek magatokat chippendale-fiúknak?
Pietro Jackson: Chippendale műfaj nem létezik, Chippendales nevezetű csapat viszont van. A világon elsőként ők kezdték el Amerikában ezt a „vetkőzős táncot”, és nálunk is óriási sikert arattak, amikor a világ körüli turnéjuk alkalmával Magyarországon jártak. Itthon is elkezdték őket utánozni, és aki már felvette a jellegzetes galléros csokornyakkendőt, az már chippendale-nek hívta magát. Innen alakult ki a chippendale műfaj, de ez valójában férfisztriptíz és revüshow. A mi műfajunk a revütánc, a férfisztriptíz csak egy része az előadásainknak, amelyeket mi egyébként sokkal minőségibb, sztorikra, nagy jelmezekre, látványos koreográfiákra építünk.
A.: Egy huszonéves srác hogy kezd el táncolni?
P. J.: A táncból finanszíroztam a tanulmányaimat, az összes spórolt pénzemet ugyanis egyetemekre költöttem. Egyébként gimiben már mondogatták nekem a többiek, hogy „hú, neked menni kéne öregasszonyoknak táncolni”, de akkor még azt sem tudtam, hogy van ilyen. Aztán felkerültem Budapestre, elkezdtem modellkedni és érdeklődni a tánc iránt, így összehoztam a sportos testalkatot ezzel a műfajjal. Szólóban kezdtem, először diszkókba jártam go-gózni, aztán hívtak külföldre is, majd versenyekre, Európa-bajnokságra, világbajnokságra, amiket aztán megnyertem.
A.: Azért nem lehetett könnyű nappal egyetemre járni, esténként pedig „öregasszonyoknak” táncolni.
P. J.: Minden rendezvényen azon stresszeltem, nehogy nagyot bukjak, mert akkor vége az életemnek meg az egész karrieremnek.
A.: Mi szerettél volna annyira lenni?
P. J.: Építész- és építőmérnök, végül az is lettem. Az volt a nagy álmom, hogy Dubajban fogok felhőkarcolókat tervezni. Az első diplomámat éppen ezért Dániában szereztem meg, remélve, hogy onnan könnyebben kijuthatok. A másik két diplomámat már itthon, Budapesten és Pécsen csináltam.
A.: És dolgoztál is a szakmában?
P. J.: Igen, az energetikai szakmérnöki elvégzése után egy cégnél uniós projektekkel foglalkoztam, emellett folyamatosan táncoltam. Évekig hat órákat aludtam.
A.: És miért pont építész lettél?
P. J.: Gyerekkoromban, mint a legtöbb gyerek, én is nyomozó szerettem volna lenni. Aztán nagyon-nagyon jól fociztam, csapatokhoz is felvettek, de akkor jött édesanyám, aki azt mondta, hogy a tanárszülők gyerekei mind orvosok, jogászok vagy építészek. Így jött egy elit gimi Budapesten, majd az egyetem.
A.: Mit szólt édesanyád ahhoz, hogy táncolsz?
P. J.: Nem volt egyszerű ügy, mert ez a fajta táncosszakma akkor azért nem volt annyira elfogadott. Hat évig titkoltam előtte, ennyi ideig úgy jártam fellépni, hogy nem tudott róla. Persze szerettem is, de muszáj is volt csinálnom, mert az egyetemek nagyon-nagyon sokba kerültek még úgy is, hogy mindig ösztöndíjas voltam. Amikor világbajnok lettem, rohantam haza, hogy édesanyám ne a tévéből tudja meg a hírt, mert akkor tuti kitagad a családból.
A.: És hogy mondtad el neki?
P. J.: Hát, hogy: „Szia, anya, el kell mondanom valamit: tudod, voltak az egyetemi évek meg az albérlet, a kaja meg Dánia is, amit a táncból finanszíroztam.” Lesápadt, de egész szépen érveltem, meg azért kellettek hozzá azok a diplomák is, hogy meghassam a kis lelkét. Így már nem volt annyira kiakadva, csak annyit mondott, hogy reméli, nem az asztalon táncolok tangában. Elkezdtem nevetni, aztán megnyugtattam, hogy nem, pedig amikor elkezdtem, férfitangában nyomtuk, akkor azért az még elég szexi volt.
A.: Hogyan viszonyul a munkátokhoz egy barátnő?
P. J.: Azért a hölgyek látják, és el is mondom nekik, hogy nem azért választottam ezt a szakmát, hogy jól kicsajozzam magam. Tudják, hogy fanatikus vagyok, aki teljes kreativitással, teljes erőbedobással az álmát valósította meg itt, Magyarországon. Amikor a munkámról mesélek nekik, inkább ámulattal hallgatnak, nem nagyon jut eszükbe az, hogy melyik csajra fogok rámenni. Lehet így is csinálni, meg persze úgy is, hogy mindennap más lányt viszek haza. De nőt ugyanígy haza lehet vinni a kondiból, az utcáról meg a munkahelyről is. Nálam és a srácoknál sem volt ebből soha probléma, Bálintnak, alias Matteónak például hároméves a kapcsolata. A mi munkánk pont olyan, mint másnak egy gyár vagy egy iroda. Teljesen természetes.
A.: Tíz éve alakult a csapatotok, ekkor még nem nagyon voltak hagyományai itthon ennek a műfajnak. Mennyire kellett szembenéznetek az előítéletekkel?
P. J.: Az elején nagyon-nagyon küzdöttünk. A vidéki diszkókban büdös köcsögök meg b.zik voltunk. Most meg már van, hogy a srácok néha jobban élvezik, mint a hölgyek, de ők csak külsős rendezvényeken láthatnak bennünket, mert a saját színházunkba csak hölgyek jöhetnek. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy úgy finomhangoljuk a műsorainkat, hogy mindkét nem élvezni tudja.
A.: Jól tudom, hogy csak diplomásokat veszel fel a csapatodba?
P. J.: A kezdet kezdetén, amikor létrehoztam a csapatot, tényleg csak diplomásokat vettem fel. Akkor még egyszerűbb volt, mert ugye én is egyetemista voltam, ahol gyorsan össze tudtam szedni a szép gyerekeket. Ha a diploma ma már nem is elsődleges szempont, az nagyon-nagyon fontos, hogy mindenki értelmesen tudjon kommunikálni egymással és a hölgyekkel is. Ahhoz, hogy színvonalas produkciót tudjunk nyújtani, lényeges, hogy az előadóink tanultak legyenek. A csapatunkba tehát továbbra is minimumbeugró az alapintelligencia.
A.: Hogyan tudjátok kezelni a nők rajongását?
P. J.: Az elején egyáltalán nem tudtuk kezelni, iszonyat jó volt átélni mindent. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy nekünk, tök átlagos, civil embereknek ekkora siker hullott az ölünkbe. Folyamatosan jöttek a hölgyek, nagyon bejött a rocksztárélet, úgyhogy ott aztán voltak dolgok, amiket nagyon gyorsan meg kellett állítani.
A.: Hogyan?
P. J.: Nagyon szigorú szabályokat vezettem be, a mai napig van egy hétoldalas szerződésünk arról, hogy miket nem lehet csinálni. Az előadó például semmilyen olyan atrocitásba nem keveredhet a közönséggel, ami a többi hölgyet megbotránkoztatná. Aztán a táncos a színházban vagy a fellépés helyszínén nem mutathatja ki, ha – mondjuk – tetszik neki egy hölgy, de számot sem cserélhet senkivel, és mindenkivel nagyon-nagyon keveset beszélgethet. A színpadra nagyon kirívó hölgyeket sem vihetünk ki, nehogy azt higgyék, hogy a táncos fel akarja szedni, esetleg történni fog valami a színpadon, vagy, mondjuk, azt gondolják, a felvitt hölgy esetleg éppen beépített ember, például az előadó barátnője. Aztán persze szabály az is, hogy a fellépésre időben, tipp-topp állapotban, vasalt ruhában kell érkezni, és illatosan kell felmenni a színpadra.
A.: Hogy látod, mennyire szemérmesek a mai nők?
P. J.: A hozzánk járók egyáltalán nem azok.
A.: Meddig mennek vagy mennének el?
P. J.: Ez műsortól is függ. Ha erős előadásként kommunikáljuk, akkor ott jöhetnek erősebb dolgok is, de minden csak a határokon belül történhet. Persze mindig van olyan hölgy, aki annyira beleéli magát egy-egy színpadi jelenetbe, hogy azt hiszi, most aztán bármi lehet. De mi mindenkire odafigyelünk. Ha a közönségben például kétszázötvenen ülnek, akik közül ötvenen egy kicsit szolidabbak, de a kétszáz meg szinte mindent szeretne, akkor az ötven szolidabb hölgy miatt nem megyünk el a végsőkig csak azért, hogy szórakoztassuk a többséget.
A.: Milyen visszajelzéseket kaptok a közönségetektől?
P. J.: Rengeteg üzenetet kapunk, e-mailt írnak nekünk, hogy elmondják, mennyire jól érezték magukat. Van, aki verset küld, és van olyan is, aki azért hálás, mert arra a két és fél órára eltereltük a gondolatait a magánéleti gondjairól.
A.: Évente hány nő csodál meg benneteket a színpadon?
P. J.: Hú, hát hogyha összeszámolom a meghívásos bulijainkat meg a saját fellépéseinket is, akkor nagyjából öt-tízezer.
A.: A meghívásosak alatt a lánybúcsús bulikat érted?
P. J.: Többek között igen, de hívnak bennünket céges rendezvényekre és szülinapokra is.
A.: Magánbulikon milyen vicces helyzetekbe keveredtetek már?
P. J.: Ezek a privát rendezvények nagyon viccesek szoktak lenni. Volt olyan, hogy a megrendelő úgy kért a barátnőjének egy meglepetést tőlünk, hogy amint megérkezünk hozzá, egyből rontsunk rá, vigyük be a szobába, és kezdjük el a műsort. Megadta a címet, ketten rendőrjelmezben, felkészülve a „házkutatásra és az igazoltatásra” ki is mentünk, és becsengettünk. Egy idősebb hölgy nyitott ajtót. Megfordult a fejemben, hogy talán nem jó helyen járunk, de hát ha a barátnő ezt kérte… – bementünk, feltettük a falra, a kezét pedig a tarkójára. Szemmel láthatóan nagyon élvezte, hát még mikor bekapcsoltuk a zenét. Leült a kanapéra, lenyomtuk a műsort, aztán a fizetésnél megszólalt, hogy ő nem rendelt ilyen szolgáltatást. Kiderült, hogy a 12/A helyett a 12/B-be mentünk. Miután jól kinevettük magunkat, átkopogtunk a másik lakásba.
A.: Sosem volt félreértésetek az egyenruhában „járőrözésből”?
P. J.: Egyszer egy idősebb hölgy rendőröket hívott a szomszéd csajbulis társaságra, mert nagyon hangosak voltak. Nagyon megörült, amikor meglátott bennünket egyenruhában, azt viszont nem tudta, hogy nekünk pont abba a lakásba volt meghívásunk. Becsengettünk, az ünnepelt kinyitotta az ajtót, lekapcsoltattuk a zenét, a csajok tényleg azt hitték, hogy rendőrök vagyunk. Csak akkor esett le nekik, hogy mi vagyunk a táncosfiúk, amikor benyomtuk a zenét. Mindenki ugrálni, sikongatni kezdett, aztán a mögöttünk álló néni orra előtt becsuktuk az ajtót. A műsor végén gyorsan összeszedtük a ruháinkat, majd alsógatyában elmenekültünk, még mielőtt tényleg kiértek az igazi rendőrök. Másnap hívtak a csajok, hogy az igazi rendőrökre is azt hitték, hogy táncosok, úgyhogy elkezdtek a nyakukba ugrálni. Ezt azért megnéztem volna.
A.: Mondd csak, a csapatotok tetőtől talpig tökéletes férfijai is szoktak bakizni a színpadon?
P. J.: Persze, van, hogy nem úgy jön össze valami. Például amikor elesünk a színpadon a hölgy emelése vagy egy mutatvány közben, de ritkán az is előfordul, hogy valakit véletlenül megrúgunk, megütünk vagy elejtünk. Volt, hogy hátrabukfences mutatványunkban – amikor a hölgy ölébe érkezünk – nem tudjuk megállítani a lendületet, és a székkel együtt hátradőlünk. Velem egyszer az is megtörtént, hogy öntöttem magamra a vizet, és a saját tócsámban dobtam egy óriási hátast. Az is emlékezetes volt, amikor egy srác az első előadásán annyira izgult, hogy amikor megkérte a hölgyet, hogy üljön le, idegességében kihúzta alóla a széket, és észre sem vette, hogy a nő a LED-fal és a színpad közé esik. Az előadó folytatta a produkciót, kiment a színpad elé, és miközben nyomta a koreográfiát, a hölgy a háttérben saját magán nevetve fetrengett a színpadon.
A.: Melyik korosztály kedvel benneteket a legjobban?
P. J.: A legtöbb rajongónk 18–28 év közötti, a színházunkba pedig 25-től 50-60, sőt 70 éves korig jönnek.
A.: Hány éves volt a legidősebb nézőtök?
P. J.: Egyszer egy hatfős csapat jött, valamennyien nyolcvan fölöttiek voltak. Az idősebb hölgyeknek van egy retró show-nk, amelyen felvisszük őket egy keringős, lassú retró zenére. Nagyon kis cukik, látszik az arcukon, mennyire boldogok, mintha a Backstreet Boys tagjaival táncolnának.
A.: Az anyák mennyire vágynak az általatok nyújtott kikapcsolódásra?
P. J.: Hát, az anyák, na, hát szerintem az anyák vágynak erre a legjobban, főleg azok, akik el vannak hanyagolva. Ők tudják a legjobban értékelni a műsorainkat, és ők is a leghálásabbak. Úgy jönnek oda hozzánk, hogy „Úristen, de jó, hogy megcsináltátok ezt az előadást, de jó, hogy kikapcsoltam, és nem kellett gondolnom se a takarításra, se a házvezetésre, se a kiabálásra, se a gyerekekre!”. És őket is látjuk a legtöbbször a közönség soraiban: a következő héten is eljönnek ugyanarra az előadásra, aztán harmadszor és negyedszer is. Sőt, volt, aki több mint százszor megnézte ugyanazt.
A.: Akkor mondhatjuk, hogy az anyák a leghangosabb közönség?
P. J.: Igen, mondhatjuk, tényleg ők a leghangosabbak. Nagyon-nagyon hálás közönség, az igazi nők. Sokszor az ő véleményüket kérem ki egy új előadás készítésekor azzal kapcsolatban, hogy mi hogy legyen, mit látnának szívesen a színpadon. Őket talán egy picit könnyebb is lenyűgözni.
A.: Mennyire szemérmesek?
P. J.: Akik hozzánk járnak, nem azok, de aki mégis szemérmesen jön le – mert elhozza a barátnője –, utána már nem lesz az. Az első előadáson csendben megfigyel, megtapsolja az előadást, hazamegy, átgondolja, felfogja, aztán másodszor is eljön, és durr bele, alig lehet lefogni. Aztán ő is hívja a barátnőjét, aki először szintén csak megfigyelő, de ő is hazamegy, és átgondolja… – így megy ez lassan öt-hat éve. Nagyon vicces.
A.: Hogyan tudod fitten tartani magad?
P. J.: Ez életstílus. Tizenöt évesen kezdtem el odafigyelni arra, hogy mit eszem, és akkor kezdtem el edzeni, kondizni is, de előtte is volt már egy nyolcévnyi focis sportmúltam. Most is mindennap odafigyelek az étkezésemre, heti négyszer edzek, mellette táncolok, lovagolok, motorozom, nyáron vitorlázom, telente pedig snowboardozom és síelek, meg mellette van – mondjuk – hat vállalkozásom. Így építettem fel az életem.
A.: Áruld el, hogy telik egy Hot Man egy napja!
P. J.: Hétkor kelek, 10 perc múlva már a kávém iszom, fél nyolctól pedig már a gép előtt ülök. Nagyon vicces, de táncosként is az életem 80 százalékát gép előtt töltöm, mert a koreográfiáktól kezdve az üzleteken át a marketing- és kreatív anyagokig mindent gépen készítek el. Monitor előtt történik a rendezvény- és a klipek helyszíneinek megszervezése, a videóvágás, a színezés, a fényezés, a forgatókönyvek megírása, a jelmezek megtervezése, a varrodákkal való együttműködés, hú, minden. Úgyhogy alapvetően nagyon-nagyon keveset táncolok. Ha van időm, elmegyek edzeni, majd a srácokat betanítani, aztán irány egy-két üzleti megbeszélés.
A.: Mit gondolsz, hány éves korig lehet színpadon lenni?
P. J.: Nehéz ezt megsaccolni, mert láttam én már 35-nek kinéző 40-50 évest is, de amint a táncos elkezd igénytelenedni, pocakosodni, akkor már nem kell színpadra mennie. A kockahas meg az ápolt arc azért a minimum.
A.: Te meddig tervezed?
P. J.: Már lassan szeretnék lejönni a színpadról, de csak azért, mert más terveim is vannak. Egyébként addig maradok, amíg jól tudom tartani magam.
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
