Saját magam előzményévé, útjává váltam – így vall magáról a tősgyökeres pesti Ágens, aki Zinaként egy Baranya megyei faluban vezeti saját kurtizánképzőjét. A fővárosi „operapunk” előadásai után nők százai térnek tőle haza kurtizándiplomával a zsebükben. Nem mindennapi történet az övé…
Kicsit zavarban vagyok, hogyan mutassam be a beszélgetés alanyát: mint Ágenst, az underground, független művészt, vagy mint Zinát, a bikali kurtizánt. Én magam a bikali Élménybirtokon lettem rajongó, ahol részt vettem a Kurtizánképzésen, a férjem pedig az Úr-kurzuson, és a közel egy óra önfeledt tanulás után diplomával a zsebünkben jöhettünk ki a teremből. Egy óra Zinával, és önmagadon nevetsz, ami, mint tudjuk, az egyik legnehezebb dolog. A világon egyedülálló, rendkívül népszerű, több mint 800 előadást megért (kurtizán)képzés kultúrtörténeti szakirányú végzettséget, kurtizándiplomát ad. A diplomához tartozó alaptanterv része az érzékiség kultúrtörténeti feldolgozása, a férfi gondolkodás mibenlétének vizsgálata és irányai, a jó kurtizán feladatai, de megtudhatjuk azt is, hogy hány éves a férfi – mindezt Ágens lenyűgöző tolmácsolásában, humorral és önreflexióval.
– Egy fővárosi operapunk miért csinál színházat egy kis faluban?
– Tősgyökeres pesti vagyok, ismertem az underground világot és a független színházi lényeket. 2000-től tartok fent egy társulatot pályázatokból, munkákból, egyedi adományokból. Amikor csak egy részét kaptuk meg az éves támogatásunknak, minden megváltozott. Hirtelen magamra maradtam, mindenki a biztosra hajtott, a társaim beépültek a nagy színházakba. Civil munkát kerestem, de vagy túlképzettnek találtak, vagy utánam néztek, s azt hitték, hogy egy öntörvényű személyiség nem jó befektetés. Kalandvágyból bármit örömmel megtanultam volna, de addig, amíg önmagamat sem tudtam kellőképpen definiálni egy számomra idegen közegben, addig esélyem sem volt. Egyébként is nehezen tudtak engem körülírni a kritikusok vagy a művésztársak. Vad, őszinte és befoghatatlan voltam. Mindig is egyedi és „meghatározhatatlan” műfajú előadásokat és koncerteket csináltam. Egész egyszerűen nem volt hivatkozási alap, amihez képest csináltam a színházamat, pedig ez a tiszta képlet, elképesztően fontos ahhoz, hogy bármely közeg részévé válhass. Nem a „szolgálati utat” követtem – szakirányú végzettség, ott kialakult kapcsolatok, ajánlások, beépülés a „nagy” rendszerbe. Saját magam előzményévé és útjává váltam. „Kívül maradó” lettem és vagyok.
– Azért nem mindig színházaztál…
– Mire bekövetkezett a független színházi világ első megbillenése, addigra már egy orvosi szaklapnál egy csodás szerkesztő, Nagy Zsuzsa egyre nagyobb feladatokat bízott rám. Interjúkat készítettem haldoklókkal, AIDS-es gyermekekkel, mentális és fizikai sérültekkel, tudósokkal, művészekkel; a betegség mibenlétéről vallottak rákkutató orvosok, akadémikusokkal „kerestük” a kórok lelki okait, pszichiátria kezeltek válaszait hallgattam az igazságról és a létünk felőli döntések lehetőségeiről. Be- és elfogadott a közeg. Megrázó, felkavaró, fontos beszélgetések voltak. Majd írtam a mindennapi.hu-nak, a Revizornak, az Ellenfénynek, a pagony.hu-nak stb. De miután a források mindenhol elapadtak, tovább kellett mennem.
– Innen vezetett az út Bikalra?
– Láttam egy hirdetést, és erős késztetést éreztem arra, hogy elmenjek Bikalra. 2020-ban volt az Ágens Társulat Facebook-oldalának egyik sorozata, A vércirmos projekt, amely a bikali történeteim összegzése. A kezdetekről innen egy idézet: „Emlékszem, a buszmegállóban toporogtam, hozzám csapódott egy lány, aki az utolsó fillérjeit kaparta össze, hogy lejöjjön ide új életet keresni. Aztán neki nem kellett ez a fajta új élet, nem kellett a sár, amibe a pesti cipőnkkel beleragadtunk, a bokánkat csipkedő libák, a ferde tekintetek, a vizslatás. Nem kellettek a próbatételek. Én azt mondtam, nézzük, a sors mit akar…”
– És te maradtál.
– Ottmaradtam, és mindent elölről kellett kezdenem. Bikalon fogalma sem volt arról senkinek, hogy ki vagyok, és mit csináltam eddig. Elvesztettem a nevem, semmi sem maradt belőlem, apró lépésekben építettem fel egy színházi műhelyt, amely mára egy működő világ.
Korábban azt hittem, hogy az egyik világ nem vihető át egy másik világba. Ez persze így van, de időközben Bikalon megtanultam, hogy igenis – darabokban – átvihető, bizonyos részei megjelenhetnek más kultúrákban, csak rendkívüli elszántság, kitartás és türelem kell hozzá. A kérdés, ha valakit ütöttek-vertek, biztos, hogy ő is ütni fog? Ha valaki nem tanult meg ölelni, képtelen lesz ölelni? Vagy ha nem találkozott még elementáris, hiteles filmmel vagy színházzal, ha ilyet lát, hétszentség, hogy tiltakozni fog? Azt tapasztalom, hogy az emberek hihetetlen változásra képesek, ha van valaki, aki kellő időt szán rájuk, és ráveszi őket, hogy lépjenek. Én nem tudtam ölelni, érinteni, nem éreztem természetesnek (ennek komoly oka van), aztán jött valaki, és megtanított ölelni.
– Hogy fogadtak egy „vad, őszinte és befoghatatlan” művészt?
– Eleinte gyanakodva méregettek, vizslattak, hogy ez vajon honnan csúszott (le) ide, volt, hogy lekurváztak, és panaszt tettek, hogy ide már prostikat is beengednek – ezt persze a kurtizán szerepszemélyiség miatt, mert ott az vagyok. Majd elterjedt a faluban, hogy a „pesti” transzvesztita, valaki állította, hogy látott állva pisilni… Az első pár év nagyon nehéz volt, tanultuk, tapogattuk egymást, hogy mi és hogyan legyen.
– Sosem akartad feladni?
– Majdnem feladtam, aztán jött egy ölelés a tájtól, a nézőktől, az ottani társaktól, és megint nekimentem, hogy azt, amit először láttam benne, véghez vigyem. Majd elindult a Kurtizánképző – a középkori párkapcsolati stand up comedy.
Hogy miről szól Zina Kurtizánképzője, és mit lehet tanulni tőle, a következő részből derül ki.
Szalay Veronika
Kattints a Podcast hallgatásához!
